Sokarcú János (Benedek Szabolcs: Kádár hét napja)

Benedek Szabolcs: Kádár hét napja. Helikon, Bp., 2018


Benedek Szabolcs legújabb regénye, a Kádár hét napja hamar zavarba ejt. Ehhez önmagában nem elég a merész témaválasztás – a huszadik századi magyar történelem egyik legambivalensebb alakjának központba állítása (ami nem példa nélküli, gondolhatunk itt Csaplár Vilmos Igazságos Kádár Jánosára). Benedek Szabolcs regényében ott lihegünk Kádár nyakában, halljuk minden gondolatát, látjuk legintimebb pillanatait, érezzük a lábszagát – olyan részletekbe nyerünk betekintést, amelyekről feljegyzés még egy orwelli diktatúrában sem születhetett volna. Mindeközben az íróra jellemző sebészi precizitással és korhűséggel tálalt valós történelmi eseményeket követjük – főként 1956 novemberének első hetét. Így hatványozottan jelentkezik a történelmi regény műfajából adódó kérdés: fiktív karakterként vagy történelmi személyként tekintsünk-e Kádárra?
Akárhogy döntsünk (leginkább a két olvasat közötti lavírozás felé sodor a könyv), egy komplex és emberi Kádárral van dolgunk, akinek sem jellemét, sem megítélését nem akarja tálcán átnyújtani a regény. Kádár, vagy ha már ilyen közeli viszonyba kerülünk, János főhősségét viszont nem nehéz elfogadni, az akkurátusan induló történetből egyre inkább egy lényegében intelligens és jó szándékú, ám gyarló ember alakja bontakozik ki, akivel könnyű szimpatizálni.
A történet gerincét adó hét napban a negyvennégy éves, józan, megfontolt és elcsigázott politikussal találkozunk, aki lépésről lépésre szembesül az októberi forradalmat követő eseményekkel, a szovjet vezetés szándékaival. Az állandó bizonytalanságban, miközben hol Moszkvába, hol Szolnokra hurcolásszák, legjobb belátása szerint igyekszik hatással lenni a leginkább nélküle hömpölygő eseményekre. Kádár gondolatai és környezete aprólékos részletességgel rajzolódnak ki, az idő pedig a történelmi események súlyához lassul. Ez a tempó legkevésbé sem lesz unalmas, Kádárral együtt feszülten figyelünk, értelmezzük a legapróbb mozzanatokat, a kiégő villanykörtéket, a csendek hosszát, mérlegeljük a lehetőségeket, találgatjuk a következő lépést (hiába tudjuk a történet végét). A lelkiállapotot a testbeszéd is tükrözi, hol akaratlan, hol kimért gesztusok igyekeznek visszaadni a biztonságérzetet. Szinte filmes jelenetként elevenedik meg például a kabátját védekezőn összehúzó férfi vagy a füstbe vesző arc.
A természetessé váló létbizonytalanság, a sorsdöntő eseményekkel járó emelkedett hangulat és a patetikusnak tűnő hétköznapi gondolatok mesterien váltakoznak vagy épp folynak teljesen egymásba. Érzékelhető, hogy a történelem egyszerű jelen volt valamikor, és egy adott pillanatban a gyomorkorgásnak ugyanúgy létjogosultsága van, mint a szovjet bevonulás elleni megfontolt kiállásnak. Ehhez méltóan a legizgalmasabb eszmefuttatások egyikében Kádár a saját lábszagára és az új cipőjére reflektál, a másikban pedig a szovjet hadműveletekre, a kinevezésére, a haza eldőlő sorsára. „Fintorgott. A lábának meg a cipőnek érezhetően szaga volt. Talán a szovjet elvtársaknak is föltűnt, ezért érkezett menet közben, az eddigiek kiegészítéseként a vadonatúj cipő. Mindenképpen célszerű tehát a holnapot az új cipővel kezdeni. Kérdés, mit kezdjen a másikkal. […] A fintor után vágott egy grimaszt. Mintha az lenne a legfontosabb, hogy mi lesz az átizzadt lábbelijével, miközben rövidesen ennél sokkal súlyosabb dolgok dőlhetnek el. Na de – fűzte tovább a gondolatmenetet – a cipő kérdésére legalább van némi ráhatása. A többire nem föltétlenül.
A Kádár-kép teljességéhez a fő szálat meg-megszakító visszaemlékezések szintén hozzátartoznak. A néha erőltetett asszociációval elindított elágazások egyszerre zökkentenek ki a regény jelenéből és adnak hozzá annak megértéséhez. A helyenként hangulatlazító, máshol komor flashbackek a Kádárrá váló Csermanek (helyenként Lupták) más-más aspektusát mutatják be, helyezik új megvilágításba. A gyermekkor mélyszegénysége és az azzal járó viszontagságok megalapozzák a kommunizmus eszméjébe vetett szilárd hitet. A realista elbeszélésmódon halványan átütnek a már-már népmesei fordulatok: a szegénylegény próbatételek árán királyfi (ez esetben pártfunkcionárius) lesz, aki drága kocsin, szép ruhában tér vissza nyomorúságban tengődő, kétkedő anyjához. Máshol az anya iránti feltétlen szeretet, Kádár igazi megbocsátó jóságának megtestesülése a barátnők irányából nézve teszetoszaságként hat. Az illegalitás ideje hol a börtönbéli, bőrünkön érezhető megpróbáltatásokról, hol a ravaszdi leleményességről szól. A soknevű (és -arcú) János máskor amolyan magyar James Bondként tűnik föl, hogy az elbeszélés gyorsan a kémtörténet paródiájába csapjon át. Egy lektűrös románc kétségeket ébreszt az írói figyelemmel és fegyelemmel kapcsolatban: a tavasz dalra kel a szívekben, és „két mezítelen test összetapad”, mígnem egy fanyar fordulat ellensúlyozza a fejezetnyi cukormázt.
Benedek Szabolcs Umberto Ecóra emlékeztető módon játszik a műfajokkal, a beszédmóddal, a történelemmel (annak továbbra is hű követése mellett), kicsit az olvasóval, miközben a regény főhőse végig egy összességében konzisztens Kádár marad. Ez a játék viszont nem öncélú, hiszen puzzle-darabról puzzle-darabra áll belőle össze egy épp annyira koherens, kerek és hiteles karakter, mint amennyire az egy emberi lénytől elvárható. A múlt vegyesen tálalt foszlányaiból és az 1956. novemberi hullámzó gondolatokból megértjük hősünk döntéseit, de azok és maga az ember megítélése ránk marad.
Az előzmények változatos ábrázolása megalapozza a szovjet választást, és előrevetíti a regényből már kimaradó vezérképet. A visszaemlékezésekben ott csíráznak a múltból szőhető mítoszok, a felvázolt karakterjegyekből megalkotható a nép- és emberközeli, szerethető, atyai vezető, aki a Rákosi-korszak hibáinak korrigálásához szükséges. A valódi Kádár emberi mivoltából fakadó gyenge pontok pedig biztosítják az együttműködést, a kontrollálhatóságot és ezzel a választás sikerét.
Az aprólékos Kádár-ábrázolás mellett törvényszerűen kevesebb figyelem és dimenzió jut egy-egy mellékszereplőre, de a reflektorfény hiányától senki sem lesz elnagyolt. A felhozatal változatos, a regényben hemzsegnek az ismert alakok, akiknek egy-egy megnyilvánulása, a felvillantott ellentétek, megszellőztetett pletykák ínyencségként szolgálhatnak azoknak, akiket a történelmi téma vonzott a kötethez. De szerencsére ez megint csak egy ecói összekacsintás a nagyobb háttértudással rendelkező olvasókkal, ennek hiányában is élvezhető, érthető és értelmezhető marad a regény. A szöveg bátran nyúl ezekhez a karakterekhez, nem fél mozgatni, beszéltetni őket, az író éppúgy nem illetődik meg Tito szerepeltetésétől, mint Hruscsovétól. Igen izgalmas színfolt például Brezsnyev, akinek néhány figyelmessége megnyugtatóan hat az idegekre, markáns szemöldöke pedig komikus enyhülést hoz egy-egy feszült pillanatban. A leginkább egyoldalúra talán a „malacszemű” Rákosi sikeredett, aki maga a megtestesült rosszindulat, de Kádár és más elvtársak hozzá fűződő viszonya változatossá, izgalmassá teszi a karaktert. Az egy-egy háttérbeli megmozdulásból méltó társként megrajzolt Kádárné ugyancsak említést érdemel.
Figyelni viszont mindenkire érdemes, mert a névtelen kínai fogadóbizottság tagjai is szolgálhatnak szócsőként, bárki elindíthat egy meghatározó gondolatfolyamot, vagy puszta létükkel tovább árnyalják Kádár alakját. Ilyen például Bata, de még inkább egy maroknyi Szolnokon tanyázó elvtárs, akik kontrasztként jelennek meg a kommunizmusba vetett őszinte, de bigott hitükkel, szűklátókörűségükkel. Látjuk, hogy hozzáállásából fakadóan ki hogyan értelmezi a valóságot, alakítja, torzítja, használja ugyanazt az eszmét.
A karakterekhez és Kádár gondolataihoz hasonlóan az elbeszélésre is a megfontolt kavalkád jellemző. A történet gerincét adó szövegrészekben és Kádár megnyilvánulásaiban általában a mindenre kiterjedő figyelem és higgadtság a meghatározó. Jánosunk még a megszólításokon is töpreng, ha kell, szóválasztásait átrágja, módosítja, tompítja. A történelmileg jelentős Kádár-beszédek felépítettek, kimunkáltak. Az egyébként viszont csapongó gondolatok ezerfelé terelik a témát és a hangulatot.  A giccstől hemzsegő szerelmes fejezet békében megfér az abszurd fordulatokkal és a hétköznapi elmélkedéssel. Frappáns hasonlatok, olvasás után is munkálkodó eszmefuttatások, tételmondatok, felismerések a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, és simulnak természetesen a szövegbe. A történetmesélés úgy akkurátus, hogy közben magával sodor. Az esetlegességérzés mellett – néhány közhelyesebb megnyilvánulást, a kelleténél gyakrabban ismételt motívumot és túlmunkált mondatot leszámítva – a szöveg megbonthatatlan egésszé formálódik.
A keletkező egész pedig egy ambivalens megítélésű történelmi személy alapos védőbeszéde. Az ügyvéd feltárja Kádár János múltját, karakterrajzot épít annak minden ága-bogával, bemutatja az enyhítő körülményeket, a motivációt. De a bíró szerepét szerencsére nem vállalja fel. Főhősünk viszont túlmutat a történelmi dilemmán. Annak manifesztuma lesz, hogy emberi kezekben őszinte hit, jó szándék és értelem mellett is meddig juthat egy eszme, ha az eszme követőinek nagy részéből egyik-másik összetevő hiányzik.

Vissza a tetejére