Amikor víz voltam


rengeteg zöldet láttam azon a napon
 
párnás puha mohát friss fűből serkenő
halványzöld levet útfélre hányt kiszáradt
gazcsomót tüskés fenyveshátú magas
 
hegyeket felhőbe szúró sötétzöld nyilakkal
és enyhe lejtőn tömörlő lombok óceánját
egymásba érő világítózöld lombgömböket
 
és a vízhez húzó nedves csilló gyepszegélyt
áramlásba lógó csipkés gyomfoszlányokat
puffadt vízihulla-törzsek ágacska-karmait
 
és láttam zölden ömleni magát az ős vizet
a fényes hullámait kiterítő áradó folyót
és fürge dallamát csapkodó szeles patakot
 
feldomborodó síkos bálnahátuk
visszamosolygott a késő-szép időre
mikor mi régi barátok a gyerekekkel
 
együtt partjaikat jártuk és a kis zuglók
mint a kígyók lecsúszó régi bőre
zölden csillogtak a visszaéledt napban
 
a kicsik zsibongtak ugráltak a fény és
víz felé de mi hárman kipróbált módjainkon
szenvedő felnőttek magunkba fordulón
 
bóklásztunk a parton gyerekcsivittől nyájas
napsütésben hallgatag ballagva lestünk
magunk elé: egyikünk kedélye árnyékát
 
figyelte a másik apró gondokkal matatott
míg én a harmadik már nem voltam ott
mert a zöld sugárzás az apadásra ítélt klorofill
 
tobzódása a smaragdos izzás az utolsó
zöld tánc az őszi danse macabre előtt egészen
magába szippantotta gyanakvó figyelmem
 
és a vízcsepp búrája magába fogadott
csúsztunk lefelé meghajló fűszálpályán
és oválissá nyúlva együtt hulltunk alá
 
eltűntem az érdes napsugár hevében akivel
levelek bőréhez dörgölődztünk száraz-
melegen – aztán egy tyúkhúr cérnácska
 
gyökerét markoltam a laza vizenyős talajban
amit még nem hálózott be üveggyapottal
az első fagyos hajnal ami mindjárt itt lesz
 
és egyszerre ott voltam magában a vízben
egy domború nagy kőnek vetve hátam víz-
fátylat hányó moszatlepte kőnek: ott ott az
 
átlátszó testetlenség alatt ahol a gépről épp
leomló most szövött selyemként zuhog
alá a surranó víz fölfoghatatlan anyaga
 
arcomba hullott porló permete
és a legapróbb sejtemig zsigerből –
ahogy csak ritkán – átéltem hogy élek
 
talán az utolsó sétára hívó hirtelen-
meleg őszi nap: ajándék volt ez a
gyönyörű ez a soha nem felejthető
 
úsztam pörögtem röpködtem a vízben
de úgy mint aki tudja hogy a tél jelez
már ezzel a szertelenséggel is – csak
 
azt nem tudja mi a tél neki: a tiszavirág
örök tele vagy a bebábozódó hernyóé
hogy megsemmisül-e vagy hibernálódik
 
vagy elhal egész anyaga hogy belőle már
nem ő de a salakját fölhasználó új lét
merül föl valami transzcendens tavasszal
 
mert mintha úgy hordaná új életek csíráit
a lelkünk halálra szántan mint petéit a rovar-
anya teste amiből ha elhalt jóllaknak és elő-
 
másznak friss fényre az újak – és már ez is
milyen szép lehet: talajává tokjává lenni
az új sarjadásnak ami belőlünk nyer anyagot
 
és szétterült előttem a fröcskölő víz hétszín
legyezője: szikláról felpattanó szilánkja felém
röpülve egyszerre óriás buborékká hízott
 
mindent eltakart előlem aztán fölrobbant
és én a hajamra hullt vízcseppet lerázva
ismét szembenézhettem a drága nappal
 
és pislogtam csak a sugaras fénybe míg föl-
zsongott körém léte kételymentes gyönyörébe
veszve kusza dallamával a gyerekzsivaj

Vissza a tetejére