Lisszabon; Valyo


LISSZABON
 
a ház ablakai téglával berakva
vöröses barnás agyaggá vált a fény
Andrej Petrovics odaköltözött
miután deportálták Pétervárról
 
a turisták nap mint nap felkeresik
Andrej Petrovics házát valahol Lisszabonban
 
micsoda tragédia – mondják
és ujjal mutogatnak a vörösesbarnás agyagra
csodálják – gondolja Andrej mikor hallja a lármát
 
kaktusszal keríti körbe a bejáratot
a kutyákban nem hisz
esténként leengedi a redőnyöket
reggelenként széthúzza a függönyt
és bámulja a téglát
ami honvágyat ébreszt benne
 
ilyenkor az öbölre gondol
meg a Mariinszkij Színházra a szemközti utcán
hogy Arabella sem halott
csak Barcelonába költözött
és esténként egy katalán fogadóban
vörös cérnával varrja a foltot
a férfi háborús köpenyén
 
Andrej Petrovics eközben várja a jöttét
sürgönyt küld minden katalán fogadóba
takaróval teríti helyét az ágyban
éjjelente az ablakban integet
legyen büszke a lány hogy
micsoda férfi
micsoda otthon
ami Lisszabonban várja
 
 
VALYO
 
Az ablakom üvegére apró bogarak tapadnak.
P. L. szerint minden világító közeget
mennyországnak hisznek.
 
A Rákóczi hídra gondolok,
még július van,
fojtogató meleg,
a kikötő murváján ülve beszélünk.
Az emberek a fejünk felett
elhaladó villamosok után futnak.
 
Azon a ponton a lámpák körül
nyáron rajokban
több száz bogár repdes.
Madarak járnak hozzájuk esténként.
Az ő szempontjukból ilyesmi lehet a menny,
erőfeszítés nélkül,
szájtátva.
 
Azért be kéne engedni őket – mondom,
de csak legyintesz,
mint mikor anyádról kérdezlek,
és megsimogatod az arcom.
Butának lenni
még az önzőségnél is kellemetlenebb – válaszolod,
és a mellemért nyúlsz.
 
Mielőtt lekapcsolod a lámpát,
a szemeim találkoznak
az üvegen lévő pontokkal.
Butának lenni még – ismétlem magamban,
és lassan a testemen érzem,
ahogy ujjaid deformálódni kezdenek,
és combjaid kipelyhesednek.

Vissza a tetejére