Húsz szál rózsa


A virágárusnál ismét rájöttem, hogy két páratlan szám összege páros. Az ismerős virágos nem akart húsz szál virágot egy csokorba kötni.
– Páratlan számú legyen a csokorban – mondta. Majd hozzátette: – Kinevetnek, sőt a virágost is, ha párost adsz bárkinek.
A helyzetet tárgyalástechnikai fogással igyekezett oldani:
– A huszonegyedik szálat nem kell kifizetned, grátisz lesz.
Ismerem az ilyesféle szakmai babonákat, melyektől senki sem mentes. Amíg a virágos győzködött, azon gondolkoztam, vajon tizenöt közös évünk alatt hány pillanatodat zavartam meg és hány napodat tettem tönkre ehhez hasonló gondolatfutamokkal.
– Milyen színt választasz neki?
– Már mondtam.
– Tizenöt vöröset és öt fehéret kértél, ezt értettem, de a huszonegyedik rózsa milyen legyen?
– Tudod mit, inkább két csokrot adjál, az egyikben tizenöt vörös, a másikban öt szál fehér rózsa legyen.
A virágárusnak ismét kerek lett a világ. Nekilátott a csokroknak, így már jó, mindkettő páratlan számú rózsából áll. Az ilyen csokornak sem az átadóját, sem a készítőjét nem neveti ki senki.
– Szépek lettek? – kérdezte, amikor elkészült.
– Most azt kérem, tedd egybe őket.
Miközben a csokrokat összefogta, kikristályosodott bennem, hogy két páratlan szám összege páros. Ez az embereknél is így van valahogy. Nem gondolod, drágám? Rendben, nem folytatom, igazad van, otthon nem dolgozom, egyenleteket nem oldok meg, nem beszélek a föld rétegeiről, és szófordulatokkal sem untatlak. Ne haragudj, de hisz tudhatod, ezek csupán szakmai ártalmak. Ilyenkor bólintottál. Én meg tartottam magam az ígéretemhez, néha egy hétig, valamikor egy napig, de előfordult, hogy csak ideig-óráig. De nem tudtam ellene mit tenni. Kiszámíthatatlanul törtek rám a késői felismerések, megvilágosodások.
Emlékszel, amikor középiskolás rokonodat matematikából korrepetáltam a halmazok témájában? Nagyon megfogtak a közös és a kiegészítő halmazok. Napokon keresztül azokon elmélkedtem, személyi és társadalmi viszonyokat véltem felfedezni bennük. Azon tanakodtam, ha mi ketten halmazok lennénk, akkor mennyi közösnek kellene lenni bennünk, hogy neked is jó legyen?
Egyszer kérdezted, hogy miért foglalkozom olyan dolgokkal, amiket általános iskolában tanultam. Kérdésedet összehúzott szemöldökkel mélyítetted:
– Unatkozol mellettem?
– Már hogy unatkoznék, drágám, egyszerűen ilyen sokára kezdem megérteni, megszeretni ezeket a dolgokat.
Közben azon töprengtem, hogy a megértés és a megszeretés egymásutánisága véletlen-e? Megérteni, megszeretni? Ez a két szó foglalta le következő napjaimat. Ilyenekből akár ki is olvashattad volna, hogy a megértés, a megszeretés nálam valamilyen ok miatt később, lassabban következik be, mint másoknál. Nincs mit tagadni, alacsony frekvenciás vagyok. De te ilyenekre nem figyeltél. Téged nem érdekeltek az élet közvetett üzenetei, a rejtélyes mondatok. Te az egyenes beszédet, a tettet, a fizikalitást értékelted. Ez lehetett a te szakmai ártalmad?
A húszrózsás csokor átadását csak két ember nem látná szívesen, a virágboltos és a párodnak nevezett valaki. Ismerem a késői párok természetét, ismerősi és a munkahelyi köreimben van néhány. Nem tudják, de ők a halmazelmélet bizonytalanságában élnek. Egyszerre akarnak lenni kiegészítő és közös halmaz. Az érkezésük előtt beállt családi folyamatokba előbb finoman bekapcsolódnak, beszivárognak, majd ezekben is vezető szerepre törnek.
Az egyikük képes volt meggyőzni az anyát, hogy ne a gyerek megszokott játszóterére menjenek, hanem inkább vele együtt egy úgynevezett felnőttjátszótérre, ahol a felnőttek is játszhatnak. Ott neki is jó lesz, meg a gyereknek is, gondolta. Eszébe sem jutott, hogy a gyereknek legtöbbször nem a játszótér a fontos, hanem az ottani pajtások. Vagy ha a gyerek éppenséggel lovagolni szeret, másnap a késői pár fején Indiana Jones-kalap lesz, és hát ki szeretne jobban lovagolni, és ki imádná jobban a lovakat, mint éppen ő?! Megszűnnek a gyerekeddel való közös programok, és átalakulnak közössé, amibe a késői pár is belefér. Egy idő után pedig a gyerek már csak egy a lovaglók közül. Megeshet, hogy a késői párral mész lovagolni, ha a gyerek éppen nem érzi jól magát.
Olyan is előfordul, hogy egy elhagyott hobbiját életre kelti, szenvedélyesen középpontba állítja, bevonja a maradék családot, a közeli rokonokat és az ismerősöket. Az egyik ilyen késői pár egy ócska fényképezőgépet vett elő. Mondta, mennyire bántja, hogy azzal a géppel az árnyékot és a naplementét nem lehet jól lencsevégre kapni. Erre kapott fókuszáló lencsét, később új fényképezőgépet, amit a nappali szekrény tetején tart, hogy mindenki lássa. A család pedig az árnyékokról és a naplementéről beszél.
De hogy miért ilyenek a késői párok? Talán mert küzdenek a halmaz régi elemeivel és emlékeivel, több ember múltjával, a nőével, a gyerekeiével, a közeli rokonokéval, s közben a magukéval is. Küzdenek, pedig könnyen felfogható, hogy ami volt, az tőlük független, rájuk nem tartozik, az eredeti párok élete akkor kapcsolódott össze, amikor ők még a horizonton sem voltak. Tudnia kell mindenkinek, hogy neki mekkora a tere, mi a szerepe, és mit enged neki az élet késői vízuma.
A radír nem úgy működik a lélek lapjain, mint a füzetben. A nagy események  nem a felszínen maradnak, hanem beleivódnak a lap belső szerkezetébe. Ha erővel akarjuk törölni, maga a lap sérül, az ember. És nincs olyan, hogy új lapot nyitunk. Egy embernek egy lapja van. Amolyan egylapos könyvecske.
Amikor a vázánkban látja a virágot, tudni fogja, miről szól. Jobban tudja, mint gondolnád. Felteszem, hogy az óvatlan időkben, még az első randevúitokon érdekességként megemlítetted, hogy a gyermekünk pont az esküvőnk tizedik évfordulóján született. Amikor a gyereket köszöntöd, mindenki tudja, hogy esküvőnknek is napfordulója van. Az esküvőnké, amelynek csodálatos hajtása az a bájos teremtmény, aki most tízéves lett.
 
Majd csöngetek a kapun, kezemben a virágcsokor. Húsz szál rózsa. Szavak nélkül nyújtom át, te átveszed, megköszönöd, mosolyogsz, párás lehet a gyönyörű szemed, megpuszilhatsz, át is ölelhetnél.
A vázánkba tett csokrot majd késő este szemügyre veszed közelről. Megszámolod a szálakat, igen, húsz rózsa, tizenöt vörös és öt fehér. Kitalálod a rózsák színének mondanivalóját. Okos lány vagy, mindig tudtam. Figyelj csak! Mondtam már, hogy két páratlan szám összege mindig páros? Rendben, igazad van, otthon nem dolgozom, nem oldok meg egyenleteket, nem beszélek a föld rétegeiről és szófordulatokkal sem untatlak.
A virág mellettem utazik. Velem együtt huszonegyen vagyunk a kocsiban, örülhet a virágos. Vajon a gyerek egyedül jön le, vagy te fogsz ajtót nyitni? Reszketek, remeg a térdem, a hátamon egy kis csermely folyik, a csokor mellett villogni kezd a telefon.
– Apa, ma ne gyere értem, nem vagyunk otthon.
– Hogyhogy, drágám?
– Kitaláltunk egy remek programot, eljöttünk lovagolni.
– És délután?
– Akkor is itt maradunk, fényképeket csinálunk a lovakról naplementekor.
– Ezt a szamárságot ki találta ki?
– Anyáék. Ez a szülinapi ajándékom.
– És a húsz rózsa?
– Nem tíz?
– Figyelj, kicsim, te tudod azt, hogy két páratlan szám összege páros?
– Igen, apa, azt már vettük.
– Nos, drágám, tudd meg, hogy ez csak a matematikában igaz. Az életben nem.

Vissza a tetejére