Levélregény

(részlet)
 
Az állandó felügyeletre és mindennapos ápolásra szoruló Sütő Eta aszalt szilva méretűre töpörödött, kilencvenéves asszony, aki magányosan él fél évtizede maradék bútorai és fogyatkozó holmijai – dísztárgyak, könyvek, ruhák, főzési alkalmatosságok és kötegnyi dobozban tárolt levél – között a veszprémi Életöröm és Napfény Öregek Otthonában, pontosan tíz, cserépben gondozott, ugyancsak koros, éppen ezért formáját vesztett növénnyel együtt (a növények számát az ablakpárkány hossza határozta meg, ezeket más rakodóhely híján nem lehet mozdítani), az elmúlt hónapokban új kórságra lelt. Betegsége annyi, hogy szüntelenül fázik.
A nyár közepével, rekkenő melegben jelentkezett először a fogvacogás. A párás hőség ellenére hideggé váltak és törékennyé dermedtek a végtagjai, aztán az orra, a füle, majd az arca, a teljes feje; végül egész testét rázta a hideg, annyira, hogy magára kellett húznia a téli, kapucnis köpenyét, s plédbe burkolózva kifeküdnie a második emeleti egyszobás lakása szobához illően kicsi erkélyének napozóágyába, a tűző fényre. A kései kánikulában. De ez nem javított az állapotán. Ezek után valamennyi napját a hidegben töltötte. Szeptemberrel állandósult az érzete, s nem csupán rövidebb időkre, hanem folyton-folyvást meleg ruhákba burkolózott, októbertől már a zárt folyosón sem sétált, miként azt délelőttönként és délutánonként mindaddig tette, hiszen a legkisebb levegőmozgásra dideregni kezdett. A tél beálltától az ágyában maradt, ujjait, a csuklóját, a bokáját a paplan alatt tornáztatta, s ahogy befejezte a vérkeringést pezsdítő gyakorlatokat, újra elkezdte azokat. Déli-sarki a hideg, mondogatja, ezzel fekszik és ébred mindenkor, holott látja, ha a félhomályban kinyitja a szemét, hogy kinn az ablakon túl egészen világos és derült, bizonyosan fagypont feletti a hőmérséklet. Semmire sincs magyarázat, semminek sincs már oka. Olyan az időjárás, mint ilyen tájon évvel, tíz évvel vagy kilencven évvel korábban is volt. A hatalmas párnáról, amelyen a fejét nyugtatja, kilát az ablakon, ellát a várig. A püspöki palota és a körötte hegyesen égre meredő három templomtorony, balra a tűztorony fehér építménye foszlékony, kékes párába ágyazódik, de a várfal alatt húzódó völgy, miként a tornyok csúcsa is, fényben fürdik.
– Pokoli ez a hideg – motyogja.
            – Aludjon még! Betakarom. – Eta tudja, milyen válasz születik a csupán önmagának szóló megjegyzésére. Menten visszazárja a szemét. Karjait a mellén összefonva a hónaljába dugja mindkét kézfejét.
            Ez az a város, amely délután ötkor megdermed, és fagyba merevedik reggel hétig. A Bakony mindig túlhűti a várost, amelyben senki sem él már, aki akkor is élt, amikor Eta végre a város lakójának tudta magát. Hideg település, egészében olyan jeges, mint apró nőteste. Úgy véli, együtt kövülnek meg a mínusz fokokban, s együtt is fognak a télben feldarabolódni, szétporladni. Hogy a farkasordító hideg hamarosan végső állapotába jut, arra a szétmorzsolódásból, darabjaira hullásából következtet. Szertehullunk – rögzíti, de ápolója ezt szerencséjére nem hallhatja, így elmarad a korholás. Ha rossz gondolatait kimondja, megrovás lesz a következménye.
            Ekként kezdődött a nap, s majd ilyenformán fog befejeződni.
            A hetvenezer lakosú város ébredezik, s Eta, akinek van története, visszaalszik. A város, amely alig száz év alatt változott néhány ezres településből behemót helységgé – miközben szükségtelenné vált, hogy bárki, ha találkozik valakivel, köszönjék is neki, mert több ismeretlen él és sürgölődik benne, mint ismerős –, rég megfeledkezett azokról, akik várossá nevelték, a Kopácsy, a Cholnoky, az Óvádi vagy a Ruppert családról, de még a köznépet oktató és gyámolító angolkisasszonyokról, illetve a jutasi altisztképzőről is, amely a hanyatló céhes ipar és gabonapiac leváltásáért, a hadiipar megjelenéséért, sőt a katonai repülőtér megépüléséért, továbbá számos cselédlány anyává tételéért felel. És mit sem tud arról, hogy mellette vagy ötszáz évig fennmaradt egy tekintélyes római villagazdaság, amelynek mára a neve feledésbe merült, s immár Balácapusztaként ismerik. S hogy az ormon magasodó várat germán lovagok alapították, és kelet–nyugatnak tájolták a Szent Mihályról elnevezett templomot, amelyhez püspökséget is adtak, de az idejükben jó, ha háromszáz ember fért el a terein és épületeiben, mert nem éltek a környékén többen, ennyit kellett vészidőben befogadnia. A régi épületek helyén újak épültek, némelyik falából ki-kikukkant egy befalazott angyalfej vagy oroszlánfő, hogy csodálkozó szemmel nézzék, mivé változik a világ. Eta szereti ezt a várost, hiszen a sajátja, s amikor teheti, ablakkal bekeretezett részletét úgy nézi, mintha színes poszter megfigyelésébe merülne.
            Ahogy Eta abbahagyja a város figyelését, az utcák benépesednek. Az otthon felé gyalogol az a fiatal férfi, aki napi munkáját az idősek között kezdi, hattól nyolcig ránéz a haldoklókra, kitapintja a mélyen alvók pulzusát, ellenőrzi a nővérek rögzítette vérnyomásadatokat, gyógyszereket ír fel, és akiknek kérdésük vannak, azokkal beszélget keveset, hogy szavakkal megnyugtassa őket, vagy hogy csillapító injekciót döfjön a karjukba. Nemrégen él és dolgozik a városban, kezdő, a rangsor legaljára sorolt orvos a kórházban, és mellékállást vállalt, hogy egyről kettőre jusson.
A délelőtti ápolónők és az idősgondozók várják. Eta felügyelője megigazítja az agg asszonyon a plédet, a műanyag rekeszekbe belehelyezi a színes pasztillákat, és a dobozt ápoltja éjjeliszekrényére, kézügybe helyezi, majd átmegy az emelet többi, neki jutott öregéhez, s megismétel minden mozdulatot. Nyolckor érkezik a reggeli, arra még nem szükséges készülnie.
Sem a jóképű doktor, sem a középkora végét morzsolgató, egyre zsörtölődőbbé, töröttebbé váló ápolónő nem tudja, mi zajlik Etában. Eta ott folytatja az életét, ahol abbahagyta, az ébrenlét és az álom határán kószál, s hogy az egyikből áttéved a másikba, vagy fordítva, maga sem akarja tudni, mifélevalóságban, miféle képzelt világban tévelyegve múlnak a percei. Ebben a pillanatban mind a doktor, mind az ápolónő jelen van abban a térben, amelyben Eta is tartózkodik – éppenséggel Etán belül. Alakjaikban testesül mindaz az ábránd, vágyálom, remény, amelyek Etában fogantak, születtek és nőttek fel. Igaz, Eta nem tudja, s ha tudná, akkor sem érdekelné, hogy ennek az orvosnak van egy számára megközelíthetetlen élete, albérlettel, feljegyzésekkel, kanülökkel és félaléltan hallgatott zenedarabokkal, köztük Chopin mazurkáival és polonézeivel, amelyekért egykoron Eta is rajongott, de csak koncertelőadásban, még ha bakelitlemezről hallgatva is, s hogy annak a fonnyadt asszonynak, aki minden harmadik napon sorstársai mellett róla is gondoskodik, most az a legnagyobb kérdése, hogy miként vásárolja össze azt a halom alapanyagot, amelyből olcsón előállíthatja a családi menüt karácsonykor.
           
Hogy együtt járják a veszprémi lépcsőket könnyeden, fiatalosan és kacagástól kísérve, azt Eta is csak akkor tudná, ha képes lenne visszaemlékezni ébredése után az álmára. De miként a legtöbb ember, ő sem képes az álmait emlékezetébe idézni. Több a gondja ébrenléte eseményeivel: a dereka fölé csúszott, rátekeredett hálóing kibogozása, a vizelés bonyodalmai, a háromszög alakú ömlesztett sajt falatokra darabolása, a ruhadarabok fölvétele, a nehézkesen lebonyolítható délutáni alvás vagy az elolvasandó könyvek közüli választás olyan feladatok elé állítják, amelyek nem tűrnek meg maguk mellett másról való gondolatokat.
            A ködfüggönyt feljebb húzza a város fölött a reggel. A templomok falai kontúrjukhoz jutnak, már csupán a tornyok megnyújtott gúla alakú tetői burkolóznak párába. A szőke orvos mögött autóbuszra váró tinilányok súgnak össze, ott lépdel előttük tovább, s fordul be a sarkon az ismeretlenségbe bíborban, bársonyban a herceg, széles a válla, keskeny a csípője, feszül a felsőtestén az ing, izmos a karja, vádlija, hiába is fedi nadrág, pompás; olyan a mozgása, hogy meglátszik abban, gyönyörűséges szerető. Ifiasszony veti össze őt a férjével, tekintete méretet vesz idomairól, s ő nem vesztese az összehasonlításnak. Okos is, bölcs is, s a szája, ha nem is nyílik vallomásos szókra, csókolni való. Még az olyan ápolónőknek is, mint Edina, aki Eta mellett strázsál, összerándul a méhe, megkeményedik a melle, ha megáll a közelében, és elmagyarázza, miként érdemes a lappadt kari vénát vérvételhez megszúrni.
Szükségem mutatkozott arra – mondja mellékesen Eta az orvosnak ama tucatnyi levél kapcsán lezajló beszélgetésben, amikor megkérdezi tőle, jól gondolja-e, miként a pszichológusnő kollégája, hogy ő a gyöngybetűs üzenetek szerzője –, hogy Sanyi leveleit megírjam.
 
A fülke reggelre üresen áll. A hídfő sziklájába vájt üregből éjjel leemelik a Mária-szobrot, s olyan, mint a felállított, kék zománcú fürdőkád. A székesegyház mellett lakó idős kanonokot, Charlemagnét telefonon ébreszti a hírrel az újságíró. Helyi asszony, szemfüles, és élénken foglalkoztatja a hitélet. Azt mondja, talán ha egy hete tűnt el az emberméretnél kisebb, színesre mázolt gipszszobor. Az eredeti, amely porcelánból volt öntve, a II. világháború idején pusztult el, s ezt fényképek alapján, egy nyugaton élő atléta pénzén 1997. május 12-én állították be a sziklaüregbe, amely a lourdes-i Madonna barlangját idézi a beavatottaknak. Charlemagne lediktálja a közleményt az újságírónőnek. Szűz Mária szobra védte a hidat, a várost, és üdvözölte a településre északnyugatról érkezőket. Félő, Mária nem oltalmazza tovább a várost. Sajnos, ismét üresen áll a fülke. Nem tudható, mi történt, valakinek szüksége van-e rá, vagy megsemmisíteni akarják, ám a szobor eltűnésével újabb űr keletkezik Veszprém városában. A magyar nép Mária népe, országunk Mária országa. E kegyszobor emléket, tiszteletet, hitet, védelmet jelent. Amennyiben rosszindulatból távolították el, úgy azzal emlékeket sért és az emberek hitét tiporja meg az elkövető. Hiszem azonban azt, hogy előbb-utóbb újra ott fog állni a Szűzanya szobra a hídra vezető út mellett, és akár közadakozásból, akár egyéni felajánlásból a keletkezett hiány megszűnik, satöbbi, satöbbi.
            Saját álma ébresztette. Eta az álmait nem szenvedi, mert vég nélkül megvalósulnak. Nem is érti. Mi baja a magyarok nagyasszonyával, a szegényeket, elesetteket, öregeket istápoló Szűz Máriával?
 
Az eperfa lombja ráfekszik a palatetőre. Ügyesen átmászik, és felkapaszkodik a tűzfalra, azon üldögél, nézi a szomszéd kerteket, macskákat, kutyákat. Süt a nap, és a magasban igazán jól érzi magát. Amikor mezítláb rálép a palára, tudja, kikap az anyjától. Ki fog kapni. Végre megjelenik Dezső bátyja, aki felmegy érte, de megvan annak az ára: ha valamikor rántott hús lesz ebédre, átadja a maga hússzeletét. Amúgy, ha az anyja hívja, rögvest aláereszkedik, csúszva, a gallyig, s két kezével belekapaszkodva aláereszkedik a keményre döngölt földre.
            Az eperfán gyűrűhinta lóg, és egy nyújtó, amelyen lélegzetet elállító gyakorlatokat végez, s tavasztól őszig használja. Igyekszik követni a piactéren olykor megjelenő mutatványosok produkcióját, a szomszéd gyerekek felismerik a mozdulatokat, azonosítják és kacagnak. Néha azt mondják, hogy hú!
 
Az ágya csaknem érintetlen. Talán szét sem bontották, s nem is fektették bele. A bőrével érzi, teljes testével tapasztalja, hogy a fekhelye hibátlan. Feje alatt degeszre tömött párna, gyűrődés, ránc, redő a lepedőn egyetlen sem, a paplanja vasalt lenvászon, könnyű, a hátát nem dörzsöli. Hever a halmok, a síkok, a domborulatok és a gödrök fölött súlytalanul, nem húzódik mélyedés a tarkója alatt, sem a vállánál, a könyökénél, sem pedig a fenekénél. Az utóbbi hónapokban angyalnyivá apadt a teste, ha vízre fektetnék, a felszínén akkor sem hagyna nyomot. A nővérek egyike mellette van, amíg el nem alszik, s figyeli az ágyánál, amikor megébred. A gyógyszereit tartja a kezében. Ott a víz, hogy könnyebben csússzanak le a torkon. A nővér gyűrűje vagy a gyűrű köve hozzákoccan a pohár falához.
 
Érzi a nyerskövekből összehordott halom és a hozzávezető ösvény oldalait szegélyező, embermagas kőfalak napközben begyűjtött melegét. Sanyi tudja, tartja az irányt, gyalogosan közelítik meg az illír fejedelmi sírt. A legszebb nyarukba ébred, éppen elérik kirándulásuk célját. Három lányuk, Hermina, Edina, Évi elöl, a halom tetejéről nézik, mennyire kék a tenger. Katalógust készítenek a színekről: berlini, topáz, búzavirág, katáng, Klein, román, gleccserkék meg ilyesmik. Este majd előadják. Sanyi odatámasztja hátát a fél asztallapnyi kövekből emelt falhoz, a hosszú résből szikladarab pördül ki, csilingelve pattog alá. A kövecses talajra hullik, visszapattan, majd lelassulva hozzákoccan a fénytől, esőtől, széltől mattá fakult, minden durvaságtól, repedéstől, dudortól, éltől megszabadított, fóka formájú kősziklához. Megszólal a tengeri szörnyeteg méretű sziklatömb. Magas, mennyei hangon, egyetlenegy, kitartott hangfekvéssel. Karikába görbített favágó fűrész, ha hegedű vonója érinti. Gyerekként, cirkuszban, bohóctól hallja ezt a hangot, terjedelmes másodpercekig tart, már-már belefér a végtelen. A Magasságos szól, állítja, hogy a világmindenségnek létezik harmóniája, s az érzékelhető és érthető, magyarázza Sanyinak a szigeten. Az hallatszik ide, a betegágyig.
Nem nyitja meg a szemét. Figyel. Nem akarja tudni, a nővérek melyike áll mellette, kezében pasztillákkal, pohárnyi vízzel. De a rá felügyelő derűje, magabiztossága, a fény pirosa a szemhéjon beléhatol a testébe, s ez izgatja. Ingerült, nincs nap, hogy ne az lenne, ha megpillantja és tekintetével azonosítja Herminát. Vagy Évit, vagy Edinát. A ruhájuk nem egyforma, hanem azonos. Egyes-egyedül az arcuk különbözik, és a hangjuk, ha nagyon odafigyel az ember. Ha rádióból beszélnének, a hangjuk megkülönböztethetetlen volna. Az egyik énekes, a másik táncos, a harmadik semmire se vitte. Bennük is van cirkuszos vér. Sanyi hisztériának nevezi mindezt. A gondoskodásukban ugyancsak megegyeznek. A régen különböző dolgokból álló világ minden részében hasonló kezd lenni, ha kinéz az ablakon, nem hársat, tölgyet, égert, füzet lát, csak fát, ha belekanalaz a hús-, a brokkolikrém-, a gulyás-, a borsó- vagy a legényfogó levesbe, pusztán a lét érzi a szájában, amelyik nagyon sós vagy csípős, vagy pusztán íztelen.
 
Elnyeli-e a hatalmas fotel? A plüss bordó színe felhabzsolja apró teste fakóságát. Az akarat sehol, amely arra ösztökélné, hogy kikászálódjon az ágyból, az ajtót szélesre tárja, és kilépjen az erkélyre, meglocsolja a violákat. A matracon marad, pedig nem jó azon lenni, felfekvések, tudja régről, de hát annyi mindent tud már, azt is, hogy ami hasznos, abból semmit sem tart be, keservesebb betartani, mint nem teljesíteni. Nyitja a szemét, a plafonból résnyit lát a résre nyitott szemhéjak közül, azt, ha az. Jó reggelt, suttogja a nővér, jó reggelt, válaszol, és leoltja a szemét. Ennyi elég mára. Nyögdécsel, oldalára fordul. Ha megértik a kérését, azt kuncogás jelzi, s rögvest oldalához nyúl, megtámasztja egy kar. Hermináé az. Hermina jut mára.
 
Az öregotthon alapjában véve hotel, de ha úgy akarod, panzió, főzhetsz magadra. Edina, te sosem tudtál megtanulni főzni. Hiszen arra vágytál, hogy nyugalomban élj, meglegyen a kényelmed, élvezzed a napok folyását. Apa nélkül nem jó neked egyedül. Tudod-e egyáltalán, hogyan készül a jó tükörtojás?
 
Az egyetlen, ami nem vakít. Mindegyiket szereti ugyan, s ez meglátszik az öltözékén, az általa ruházottakén ugyancsak, miként a lakásán is, de ha választania szükséges, azt választja, ami nem szín, csak éppen a színek közé sorolják. Legyen bármilyen a megvilágítás, a fehéret tartja megfelelőnek, az nem kihívó, de mégis karaktert kölcsönöz annak, amit beborít. Elegáns, mértéket adó. S a tulajdonságai is karakterrel rendelkeznek, mással szemben van szaga, tapintása, íze. Behunyt szemmel kiválasztja, ha az ujjai közé fehér anyag kerül, ha beletúr a mosott ruhába, hogy kihúzza a halomból a vasalni valót, mérget vesz rá, biztos a választása. Sanyi szerint azonban a mérgek színe is fehér.
            Ahogy belép, megbizonyosodhatna felőle, de nem érzi szükségesnek, tudja, hogy tetőtől talpig fehérben van. Nem köszön, erőteljes koppantás után megnyitja az ajtót, hogy ellenőrizze, nem zárták-e éjszakára kulcsra, aztán belép. Nesztelenül közelít, az ágy a célpont, kíméletesen, nehogy zavarja vagy zavarba hozza. Érzi, közeleg a ragyogás, hozzá érkezik a keményített szövet, a tisztaságillat.
Élre vasalt nadrág, ing, köpeny, s alattuk ugyanolyan színű alsónemű – nem nyitja meg a szemét, egyéb érzékszervei révén tapasztalja, Sanyi közeledik. Azt hiszi, a teste nem jelez a világnak. Az orvosi tekintet elől azonban nem rejthető el, ahogyan megremegnek a viaszos, apró kézujjai, a körömlapokon új árnyaltra talál, megváltozik a fény. A takaró alatt mozdulatlan a töpörödött test, s a párnán heverő fejet elborító, kibontott hajtömeg egyetlen szála sem rezdül. Az öregek sajátosságát, miszerint ha elesettségüket közszemlére kívánják tenni, tetszhalottnak mutatkoznak, jól ismeri, s azt is, hogy ilyenkor, ha hozzájuk ér, ráhelyezi a csuklóra a mutatóujját, hogy kitapintsa az érverést, már az érintés pillanata előtt jelzi a test, hogy érzékeli, hozzá fognak érni, s nem a tapintás következtében rezzen meg a bőr, rándul össze a kézfej. Jó reggelt, mondja, de nem vár választ. Elég, hogy uralja a helyzetet, nem akar mást, többet.
            Időt hagy számára, hogy Sanyiként távozzon.
 
Igen! Egy pohár víz, amennyit megitat. Tizenhat korty. Pont. A folyosóról vagy az udvarról beszivárog a reggeli szaga.
 
Miután 1985. szeptember 30-án utoljára bezárja maga mögött a könyvtár termét, és a kulcsot a gondosan aláírt jegyzőkönyvvel együtt átadja a munkahelyi – már csak egykori – vezetőjének, arról beszél, mennyire unja a helyiséget, amelyben dolgozott. Egyedül. Látogatója hébe-hóba, ha volt, a könyvtár, ami életforma, többé nem létezik. De végtére is, az élete a családban zajlik az övéivel, s itt csupán az idejét tölti. A könyvtár asszonya nyugdíjba vonul.
A szobából, amely könyvek tárolóhelyeként egzisztál, sokat megjegyezni nem érdemes. A falakhoz állított polcok, huszonnyolc centiméter magas rekeszek, egy zárható szekrény, fémlemezből, de üveges ajtóval, egy asztal, az övé. Két másik, székekkel, az olvasóknak. Ezeken az asztalokon felhalmozott könyvkötegek, olykor hetekig mozdítatlanul. A visszahozott vagy tartósan kölcsönzött könyveké. Usinszkij, Makarenko, Lazurszkij, Ventcely, Sackij, Blonszkij balra, Ferrière, Claparède, Bovet, Freinet középen, jobbra a társadalom ideológusai. És a filozófusok. A sörgyár téglafala alig két méterre húzódik az egyetem épületétől. Ez a kizárólagos kifogása a munkahelyével. A két ablakot fehérre mázolt rács védi a betolakodóktól, akiknek a behatoláshoz először meg kellene mászniuk vagy az egyetem magas kerítését, vagy átóvatoskodni a sörgyár rakodómunkásaitól zajos udvarán ahhoz, hogy lefűrészeljék a betonvasból hegesztett rácsozatot. Az ablaktáblákat befelé nyithatóvá alakítják akkor, amikor megalapítják az intézeti könyvtárat. A könyvállomány gyarapítása a főiskola, majd az abból kifejlődő egyetem számára minden évben nehézségekbe ütközik, s minduntalan átmeneti megoldásokra kényszerülnek. Többnyire a gyűjtemény neve változik meg, az összetétele pedig a selejtezés következtében alakul át. Volt pedagógiai könyvtár, felnőttképzési szakgyűjtemény, aztán szakképzési állomány, mígnem az egyetem a frissiben megalakított intézet elnevezéséhez illeszti, és neveléstudományi kézikönyvtárrá szűkül. A főiskola arculatának megfelelően az idegen nyelvű része francia nyelvű kiadványokból áll, a grenoble-i testvérintézmény ötévenként esedékes ajándékát itt deponálják, ő katalogizálja, és helyezi a polcokra. Tisztában van azzal, hogy nem franciatanári diplomájának, hanem a nyelvtudásának köszönheti a státuszát. Túl azon, hogy a városi notabilitások magasan kvalifikáltnak tekintendő feleségeit mind-mind könyvtárosi álláshoz juttatják. Nyugdíjba vonulásával, amely majdnem egybeesik a kommunizmus végnapjaival, ha az intézeti karácsonyi ünnepségre meghívják, s elfogadja az invitálást, mindig kerít alkalmat rá, hogy bemenjen az alig hatszor hatos, 54-es számot viselő terembe. Elüldögél a régi asztala mellett, a székén. A széken az a párna, amelyet mindig használt. Rossz volt s az is maradt a dereka. Igaz, olykor a főiskolai tanszék vezetője is igénybe veszi a párnát, de hogy mire, arról nem beszél.
 
Az ujjal nem tud mit kezdeni. Sanyi ujjával. Látja, hogy milyen, s látja, hogy az. Van róla testi tapasztalata, pontos, mint minden, amit a szervezete megismert. Az ujjat, a férfiujjat, amelynek a hátán erős szőrszálak nőnek, s onnan a nehéz testi munka sem tünteti el, a csupa ránc bőrrel behúzott, egymáshoz rafináltan passzított csontpálcikákból felépülő, százfajta mutatványra alkalmas apró testdarabot azonban teljes egészében eltakarja a mondat. Egy mondat, amelynek hiába, hogy az a feladata, nyelvi eszközként másra nincs is lehetősége, mint hogy megvilágítsa, beszéddé alakítsa az ujjat, azt, amely az arcával érintkezett akkor, amikor a szándék odaparancsolta, majd elrebbent. Felemelkedett. Visszavonódott tőle, mivel már nincs az ajka és a pofacsontja közötti ujjbegynyi bőrfelületen feladata, megtörtént az érintés, nos, az ujjról, a mondat takarása miatt, nem tud semmit. Magába bugyolálja a sebesült, tökéletességét elvesztett testrészt a mondat fehér gézpólyája. Mindig is viszolygott a szavaktól: azóta, hogy férje nyomában Budapestről Veszprémbe érkezett, s kiderült a városról, hogy nem olyan, amilyen szavakkal leírták számára. A jövő, ha jelenné változik, mindig más, mint amilyennek ígérte magát.
            A test tapasztalata és a test tapasztalatát elmondó mondatok jelentése egymástól eltérő. A valóság és a nyelvi megjelenése különbözik, mintha a sík két oldaláról egymásra fekvő, azonos árnyék vetülne, a beszéd nem, csakis a test képes érzékeltetni a világ rendjét. A dolgok együttállásáról az ujj nyilatkozni képes. A szavakkal megfestett kép hamis. A szó mindent tönkretesz, nem képes azt sem fölismerni, ami a megszületése pillanatában összerombolódik, a világ úgy omlik magába, hogy se a zaja, se a pora nem hallatszik át a nyelvi megvalósulásába. Rémes. Az emlékeket, a végső igazságokat a test tárolja.
            Aki belépett a szobájába, az ügyeletes orvos, de az az ember, az érintése után, amikor szétfoszlott a pillanat, s az orvossal együtt az ajtón át eltávozik, az az ember, aki kilép, és maga után elengedi a kilincset, az Sanyi.
 
Biztos, hogy jól számol? Olykor téveszt. Visszafelé nem megy. A páros számok sem. De sorjában hibátlanul.
 
A fal tetején olykor madár tűnik fel. Legtöbbször rigó. Ritkábban csuszka, széncinege. A szárnyas jószágok a kart befoglaló kertben élnek, erre csupán akkor jönnek, ha a Teremtő a magasból fénnyel önti le a téglákat. De az árnyék térdnél soha nincs alacsonyabban. Minden térdig árnyékban marad ezen az egyetemen.
 
Létráról bámulják a pohos sörgyári férfiak. A fiatalabbak férfiasak. Könnyen fölemelik a magafajtát, aztán megszeretgetik. A városi legények mind nőket emelgetnek, ki bír nagyobbat, az a győztes. Büszkék e súlyemelésükre. A középkorúak meghasasodnak, szaguk lesz, fanyar, az idősebbek külvárosi figurákká vedlenek, és nemcsak a gyárban isznak, esténként kocsmába járnak, ahol csupán a pultnál lehet italt rendelni. Nézik, hogy mit csinál. Soha nem adja jelét annak, hogy észrevenné őket. Nem a köreiből valók. Hagyja, nézzék. Kihegyezi a ceruzáit, jobbra teszi az A-sokat, balra a B-seket, átszámolja a merev kartotéklapokat, amelyekre hétfőnként felírta a teendőket, telefonál, átsétál az irodistákhoz, maga mögött gondosan kulcsra zárja az ajtót. A könyvállomány féltett érték. Az asztal jobb sarkában, a banklámpa talpán hevernek a felakasztható táblák, azok egyikét függeszti az ajtóba vert szögre, hogy a bejelentés nélkül érkező látogató tudja, hány perc múlva érkezik vissza. Majd ha visszatér, a szétnyitott, de teljesen sohasem feltárt ablak elé ráncigálja az évek alatt elszürkült függönyt, pedig nem szíveli, ha a szobában nem mozog a levegő. A könyveknek nem tesz jót sem a nagy meleg, sem a huzat. Az álló levegőben inkább érezhető a malátaszag, mint ha mozog. A sörgyár szaga városnegyedszerte érzékelhető, s ez az édeskés, inkább kellemetlen, mint kellemes szag, származzék bárhonnan is, élete későbbi szakaszaiban is felidézi a magányosan végzett, megbecsülést nem nyújtó munkát. Robotos, tartja magáról, mindvégig.
 
Terv szerint kel. Ha reggel van, feldereng az ablak, a szobában kivilágosodik. Az ágy fehérre mázolt masszív bútor, a hatvanas években készült franciaágynak, négy éve lett elfűrészelve egyszemélyesre, ugyancsak kivilágosodik. Igaz, azt is elhatározza, nem tegnap, jóval korábban, sokkal nagyobb betegségbe hulltában, hogy meghal, aztán a sok-sok idő összehordja mindazokat az eseményeket, fordulatokat, érzéseket, sejtéseket, pillanatokat és dolgokat, eseteket, amelyek egykoron elhagyták. Vele lesznek majd akkor is, amikor feltámad. De mindez később, az univerzum idejéhez mérten ugyan nem sokkal, de csakis azután, hogy megreggeledik, és felkászálódik. Ez a plánum. Ehelyett meglepi a téglafal a madaraival és a kukkolókkal, a könyvtárdoh. Elkezdenek összegyűlni a rég felejtett percek. Mindenfélék, akad köztük jó, de van közöttük gonosz, pusztító is elég.
 
Nem gazdagszik, hanem kiürül a múlt. A hatvanas években benne él a tegnapban, a hetvenesekben csak napjai akadnak, a nyolcvanas évektől fogva az előző napok semmitmondóvá válnak. Kilencvenesek még hagyján. Aztán már semmi sincs belőlük. Az egyik őszi hétfővel, amikor nincs levél a főbejárat előtt álló japánakácon, megjönnek az üres hetek, hónapok s legvégül az évek. Nem létezik egyéb, mint a négy fal közé vackolódó jelen idő és a régmúlt, az is a kisgyermekkortól a lányok születéséig. Érzi, könnyebbé válik a történet. A saját története. Van, hogy tudja, az archoz, az utcához, a nyárhoz esemény tartozik, de idővel mindegyik csupaszabbá válik. Légüres térbe kerül, amikor belelapoz a szakácskönyvébe, megnézi a német utazás fényképeit, vagy rápillant a karórára, amelyekről semmi sem jut eszébe.
 
Az ágy keretbe foglalja a testet. Lécfoglalata a korpusznak. A fehérnek erős fényben nincsenek árnyalatai.
 
Aztán ott áll mellette, teljes egészében látja, mintha színházban, amit éjszaka álmodik magának. Jelenetek, egyértelműek, mint a szavak. A fiút, Sanyit, fiúként. Ahogyan eddig sohasem. Húszévesnél fiatalabbnak mindeddig nem látta. Most itt vesztegel mellette, a fejpárnát is megigazítaná, ha nem tartaná vissza a félsz. Sanyi fél öregasszonyhoz vagy a tollal tömött vánkosához érni?

Vissza a tetejére