Székesfehérvártól nyugatra
Tégladarabok, törött mosdókagyló, por. Mintha valami becsapódott volna a fürdőszobába, lyukat törve a tetőn. Körbenézek, törmeléken kívül semmit nem látok, csak egy döglött madarat. Hogy kerül ide egy döglött madár? Balkáni gerle. Reggelenként egy balkáni gerle huhogására ébredek. Azt kívánom, dögöljön meg. Aztán azt, hogy mégse. Hiányozna a hangja, ha nem lenne. Megszoktam. Amíg nem ismertem a nevét, nem tudtam megkülönböztetni a galamboktól. Az egyik szomszéd mondta, hogy hívják.
Az egész ház egy romhalmaz. A bejárati ajtó nehezen nyílik, a három zárban akad a kulcs, alig lehet csavarni, mindig félek, hogy beletörik. Nem értem, István miért zárkózott be ennyire, mit féltett ebben a vityillóban. Nagyszoba, konyha, fürdőszoba, a vécé hátul van az udvaron. Utálok odamenni, büdös van, és nagy, barna, potrohos pókok lógnak a falról. Inkább leguggolok a ház mögé pisilni, ha nem látja senki. Ádám szerint jó, hogy ilyen, el lehet vonulni, viszi magával a kisseprűt, lesöpri a pókokat. A hátam mögé áll, együtt nézzük a beszakadt tetőt. A törött mosdókagylón és az egyben maradt kádon kívül nincs más itt. Mi a franc, kérdezi, és lassan a törmelék közé lép. Közelebb megy a lyukhoz, felnéz. Szép napunk lesz, tiszta az idő, mondja. Nem nevetek.
Három hete ide járunk hétvégeken. Szombat hajnalban autóba ülünk, és késő este érünk haza. Az első hétvégén még itt aludtunk, hoztam ágyneműt, Ádámnak egy plusz kispárnát is, mert éjszaka forgolódás közben viszi magával. Nem tudtam aludni abban az ágyban, ahol nemrég még István feküdt. Egész éjjel forgolódtam. Olyan korán jövünk, hogy az autópályán még alig jár kocsi, gyorsan leérünk, hazafelé pedig az esti csúcsforgalom előtt vagy után indulunk.
Nem tudom, mit kell kezdeni egy beszakadt tetővel. Ádám a lyukba bámul, aztán az előtte heverő tégladarabokra. Ő sem tudja, mit csináljunk. Ácsot hívjunk? Minek? Nem akarunk itt maradni. Eladni sem lehet, ki venné meg ezt az isten háta mögötti házat. A kert romokban, a kerítés egy erősebb szélrohamtól kidől, most meg még a tető is. Nem emlékszem viharra a múlt hétről, a kertben egyben maradt a sóderkupac, a fákról egy gally sem hiányzik. A nagyszobába megyek a táskámért, a heverőn hagytam, a bézsszínű kanapén jól látszik, hol ült sokat István, ott sötétebb a kárpit. A táskámból kiveszem a pogácsát és a termoszban hozott kávét, a konyhába viszem. Két hete műanyag tányérokat hoztunk, ne kelljen István repedezett porcelánjait használni. Nem akarok azokból a tányérokból enni, azokból a poharakból inni, amikből ő evett és ivott.
Kérsz pogácsát?, kiabálok Ádámnak a fürdőszobába. Aha, válaszolja, mindjárt megyek. A kávét műanyag poharakba öntöm, magamnak egy kicsit kevesebbet. Szeretem ezt a termoszt, órákig meleg marad a kávé. Felemelem a poharat, kicsit még gőzölög. Leülök az asztalhoz, két különböző szék van hozzá, az egyik sötétbarna fa, a másik fehér műanyag. Beleharapok a pogácsába. Hallom, hogy Ádám matat valamit a fürdőszobában, aztán egyre közelebb érnek a léptei. Pogácsát ne vegyünk ott többet, mondom. Miért, kérdezi. Mintha egy hete vettük volna, olyan rágós. Elhúzza a száját. De azért ehető, teszem hozzá gyorsan. Egyél.
Ma a nappalit akartuk rendbe tenni. Kipakolni a szekrényből István ruháit, zsákokba tenni, elvinni a Vöröskeresztnek, vagy kidobni, ami már menthetetlenül elnyűtt. Befejezem az evést, a morzsákat a tenyerembe söpröm, és a kukához viszem. Nekiállok a nappalinak, Ádám a fürdőszobából pakolja ki a törmeléket egy fekete szemeteszsákba, de az túl vékony, a nagyobb darabok szétszaggatják, és a földre szóródik a már korábban belesepert por is. A büdös kurva életbe, mondja. Felsöpröm, mondom, indulok a lapátért, de utánam szól, nem kell. Majd később.
A szekrény tele van ruhákkal. Két kupacot csinálok, szemét, Vöröskereszt. A szemét kupaca sokkal nagyobb. István olyan holmikat őrizgetett, amik már teljesen kifakultak, a régen élénkzöld csíkos pólón halványan látszik a csíkok váltakozása, egy nadrágnak teljesen kikopott az ülepe, megvarrni sem érdemes. Szemét, szemét. Megszagolom az egyik pulóvert. Reflex, otthon is így válogatom mosás előtt a ruhákat. Enyhén érezni István szagát. Nem tudom, pár év múlva emlékezni fogok-e erre a szagra. Nem parfümé, szappané, amit a háztartási boltban lehet venni, jellegzetes, keveredik a dohánnyal, a szekrényszaggal. Talán el kéne tenni az egyik normális pólót. Nézem a két kupacot, csináljak-e harmadikat. Végül a pulóvert a vöröskeresztes kupacba dobom.
Valaki van a kapu előtt, mondja Ádám. Nincs rajta póló, vörös a mellkasa, és fénylik az izzadságtól. Odamegy az ablakhoz, kinéz. Valamelyik csöves szomszéd, mondja. Odasétálok én is, egy férfi áll a kapuban, integet. A kezemben lévő ruhát a kanapé karfájára teszem, és a bejárati ajtóhoz megyek. Jó napot! Kezit csókolom, válaszolja az öreg. Hatvanas, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, hiányzik elöl a foga. Miben segíthetek? Maga az István lánya? Bólintok. Sokat mesélt ám magáról, mindig mondta, mennyire büszke a nagylányára, aki fent él Budapesten. Hazudik, azonnal tudom. István biztosan nem mesélt rólam semmit. Miben segíthetek, kérdezem meg újra. Itt lakom a szomszéd utcában, mutatja. Jobbra a harmadikban. Az apja nem mesélt rólam soha? Kőszeghi László. Hával. A Lacika. Rázom a fejem. Hát az baj. Nagyon nagy baj. Tudja, kedves, az apjának kölcsönadtam pár éve egy hűtőgépet. Beko. Most, hogy meghalt az öreg, kérném vissza, úgyis csak kölcsönben volt nála. Itt csak Hausmeister hűtő van, az is nagyon régi, válaszolom. Ja, Hausmeister, az! Arra gondoltam. Beko a mienk otthon. A férfi rám néz, nem mozdul. Vár. Az arca jobb oldalán van egy heg, többéves lehet, fehér. Nem tudom, Istvánnak mióta van meg ez a hűtője. Vagy hogy kitől kapta. Rendben, mondom. Elviheti. Nagyon köszönöm, kedves, délután jövök érte.
Mit akart, kérdezi Ádám. Még mindig az ablakban áll. A hűtőt, válaszolom. A hűtőt? Mármint megvenni? Nem, elvinni. Azt mondja, az övé. Csak kölcsönben volt. Odamegyek a résnyire nyitott hűtőhöz. Nincs benne semmi, csak egy feles pohár félig megtöltve sóval. Még első nap pakoltuk ki, mindent kidobtunk belőle, megromlott zacskós tejet, kolbászt, margarint. És mit mondtál, kérdezi. Vigye, ha akarja. Visszahajtom a hűtőt. Nekünk úgysem kell. És nem is érdekel. Nem szól semmit, visszamegy a fürdőszobába. Felveszem a kanapé karfáján hagyott pólót, nézem a két kupacot, majd a szemétkupacba dobom.
Két hete egy néni jött be a bejárati ajtón, nem is kopogott. Éppen a konyhát tettük rendbe, Ádám tartotta a kukát, én a lejárt kakaót, molyos lisztet dobáltam bele a szekrényből. Az alacsony, vörösre festett hajú és szemöldökű néni a szomszédban lakik, sokat járt Istvánhoz, néha hozott a maradékukból. Legalábbis ezt mondta. A férjével egyedül élnek, mindig egy nagy családnyi adagot főz, nem tudja megszokni már több éve, hogy a gyerekek kirepültek. Sok marad, abból szokott adni. Két hete pár szem pogácsát hozott, biztos elfáradtunk a sok pakolásban, mondta. Szörnyű, hogy ilyen fiatalon. Nagyon jó barátok voltunk, az apja nagyon jó ember. Leültünk az étkezőasztalhoz. Milyen érdekes, mondta, én itt szoktam ülni, éppen itt, ahova maga most leültetett, az apja pedig ott, ahol maga ül. Hiába, apja lánya. Sokat beszélt, főleg arról, milyen nehéz itt élni, nincs orvos a közelben, csak a szomszéd faluban, a gyár is messze van, ő már hatvannégy éves, de még mindig beteszik éjszakai műszakba is, ha úgy adódik. Sokszor adódik úgy. Legalább fél órát beszélt, Ádám közben a kertben pakolt. Fél óra után kinyögte a néni, hogy a tűzhelyet még tőle kapta az öreg.
Istvánt mindenki öregnek hívja, pedig ennél a néninél és Lacikánál is fiatalabb volt. Pakolom a ruhákat, a nyakán szakadt, fehér póló, elszürkült trikó. István nagyon lerobbant az elmúlt években, három éve láttam utoljára, már akkor is borzasztóan nézett ki. Áradt a bőréből az a jellegzetes, szúrós szag, ami az alkoholistákból szokott. A vörös szemöldökű néni nekiadta ugyan a tűzhelyet, de ha nekünk nem kell, akkor elvinné. Épp most döglött be az övék otthon. Ezt mondta. A tűzhely alig működik, ezeket a típusokat már életveszélyesnek nyilvánították. Vigye, ha akarja. Ötezer forintot sem érhet. Még aznap este jöttek a férjével, egy alacsony, pocakos férfival, kikötötték a gázról a tűzhelyet, és vitték, elöl a férj, hátul a néni, akinek nem emlékszem a nevére.
Dél körül befejezem a ruhák pakolását. A vöröskeresztes kisebb kupac lett, mint a szemété. A fürdőszobába megyek, hová tetted a szemeteszsákot, kérdezem Ádámtól. Tessék, nyújtja, megcsapja az orrom a dezodor illata. Átölelem, megsimogatom a meztelen hátát, nedves marad utána a tenyerem. Gyorsan veszi a levegőt, szorosan hozzábújok, lassan belélegzek, kilélegzek, mire ő is lassan belélegzik, kilélegzik. Sok van még hátra, kérdezem. Ennyi, mutat a sarokba sepert törmelékre. Talált egy ládát, abba dobálja a nagyobb darabokat, és amikor megtelik, kiviszi a ház oldalához a sóderkupac mellé. Nem vagy éhes, kérdezem. Én mindjárt végzek, már csak a ruhákat kell bepakolnom a zsákokba. Először ezt be akarom fejezni, válaszolja, lehet, hogy csak délután eszem. Hova dobtad a madarat, kérdezem. Nem válaszol. Megpuszilja a számat, folytatja a pakolást.
Visszasétálok a nappaliba. Tépek a zsákból, pakolni kezdem a ruhákat. A vöröskeresztes csak egy zsák, a szemét öt. Ez lehet István összes ruhája. Soha nem dobta ki őket, mindegyiket eltette, semmit nem dobunk ki, ezt mondogatta. Nekem is, amikor ki akartam dobni a tisztára nyalt tejfölös dobozt gyerekkoromban. Mindig nekem adta a végét, szerettem üresen a tejfölt. A mustárt is. Néha, amikor hazajött a bevásárlásból, egy hetvengrammos mustáros tubust vett elő a szatyorból, és úgy, hogy anyu ne lássa, nekem adta. Lecsavartam a kupakját, és nyomtam a számba a mustárt. Vasból van a gyomrod, mondta ilyenkor István. Az üres tejfölös dobozokat, paradicsomkonzerveket kiöblítette, és a műhelyébe vitte, horgokat, szögeket tárolt benne. Nem dobott ki semmit. Itt lehet az összes ruhája, amit valaha hordott, ezekben a zsákokban. Azután, hogy nem nőtte ki őket. Csak öregkorában kezdett összemenni, mint a viszkóz ruhák, ha véletlenül hatvan fokon mosom ki őket.
A falhoz támasztom a zsákokat. A konyhába megyek, előveszem a dobozban hozott rizst és húst, műanyag tányérra szedek belőle. Nem ülök az asztalhoz, visszamegyek a nappaliba. A szekrények kész vannak, a vitrinből már tettem el régi porcelánt, ami még István anyjáé volt. Kinyitom a komódot, lepedők vannak benne, elszíneződött lepedők. A komód tetején pár fénykép. István a ház előtt széles vigyorral, fiatal, negyvenes. Alig ismerem meg képről a házat. Anyuval Székesfehérváron maradtunk a válás után. Úgy emlékszem, sírtam, amikor István elköltözött ide, Székesfehérvártól harminc kilométerre nyugatra. Már akkor is sokat ivott, többször jött haza részegen, mint józanul, ilyenkor furcsán ködös volt a tekintete, egyenesen a szobába ment, és ledőlt az ágyra. Felmásztam a derekára, fülemet a hátához nyomtam, és hallgattam, ahogy horkol. Ujjamat a bordái közé fúrtam, vártam, felébred-e rá. Nem ébredt. A másik kép az esküvői fotójuk, a többihez képest díszesebb keretben, indaszerűség fut végig rajta. Még két fekete-fehér kép van kitéve, és egy régi színes fotó rólam egy piros hintán. Nem emlékszem erre a piros hintára. Az egyik fekete-fehér képen a nagyanyám van huszonévesen, akit sosem láttam. A másikon egy férfi, akit nem ismerek. Talán valamelyik bátyja, István volt közülük a legfiatalabb. Otthon nem volt kitéve, nem emlékszem, hogy a régi fényképek között valaha is láttam volna ezt az embert. A panelban sok kép volt rólam és anyuról, az egyiken egymást nézzük, nevetünk. Anyu nagyon szerette azt a képet. Most Pesten van, a könyvespolc mellett lóg a falon. A parfümje is félig tele van a szekrényben, már sárgán elszíneződött a kupakja. Elhoztam anyu egyik kedvenc ruháját is, jól áll, de nem veszem fel soha. Az anyué.
Ádám újabb láda törmeléket visz ki az udvarra, a szemetesbe dobom a műanyag tányért. Néhány rizsszem a földre szóródik, felszedegetem őket. Ádám beszélget valakivel odakint. Kimegyek, nem szeret idegenekkel beszélgetni. Éppen azt meséli, hogy beszakadt a tető. Beszakadt, kérdez vissza a férfi. Be. Mi sem értjük, hogyan. Jó napot, köszönök. Nem láttak semmit?, kérdezem. Nem volt vihar? Vihar? Hát volt vihar, válaszolja a férfi, a madaraim megkergültek kicsit, tudja, van pár madaram, gerlém, de akkor is érdekes ez. Magától nem szakad be egy tető. Bólogatunk, Ádám vállára teszem a kezemet. Elnézést kér, és bemegy a házba. Kegyed Barbara, ugye? Bara, válaszolom. Bara, igen. Sokat jártunk össze az apjával ám. Kártyáztunk, beszélgettünk. Néztük azt a régi tévét. Tudja, az a tévé már semmire sem jó, meg kell rúgni, hogy bekapcsoljon, néha zizis a kép is. A hang is akadozik, olyan gépszerűvé változik, tudja. A múltkor éppen néztük a meccset, amikor a kép zizis lett, a hang meg torz, és nem tudtuk, hogy éljenzést hallunk, tapsvihart, vagy csak a tévé szórakozik. Mit szeretne, vágok közbe. Hát, ha már így rákérdezett, szeretném elkérni a tévét. Úgysem jó már az semmire, a távkapcsoló sem működik rendesen, csak foglalja a helyet, én meg örülnék, emlékeztetne Pistára. A kapuhoz sétálok, kinyitom, a férfi bejön, mond valamit, de nem figyelek. Kint maradok a kerítés mellett, fúj a szél, megnyalom a számat. Gyerekkoromban olyan sokszor nyaltam a számat, hogy teljesen kipirosodott körülötte a bőr. Tévével a kezében jön vissza a férfi, és mielőtt kimegy, azt mondja, örül, hogy azok a dögkeselyűk nem vitték el még a tévét is. Hogy érti, kérdezem. Hát láttam. A múlt héten Borsa jött át, Borsa, tudja, a vörös, vagy Erzsike, ha úgy tetszik, meg a férje, most meg a Lacika. Dögkeselyűk, ismétli meg, és a tévével a kezében kimegy a kapun.
Becsukom utána az ajtót. Még a nevét sem tudom. Legyen Lacika kettő. Az ajtó mellett törött tükör lóg a falon, repedés fut végig rajta keresztben. Nézem az arcomat. Gyerekként szerettem a vastag számat, egyenes orromat, kék szememet. Anyu is szerette István vastag száját, egyenes orrát és kék szemét. Örült, hogy ezt a tengerkék szemet örököltem. Most már se nem szeretem, se nem gyűlölöm, hogy ennyire hasonlítok rá. Néha sajnálom, hogy nem anyu barna szemét örököltem. Csak a szeplős orrom olyan, mint az övé.
Visszamegyek a nappaliba, pakolom a lepedőket. Néhány lepedőn azonosíthatatlan barnás foltok látszanak. Tépek a szemeteszsákból, belegyűröm őket, aztán a falhoz támasztom a többi mellé. Borsa Erzsinek hívják a vörös szemöldökű nőt, aki hozta a pogácsát. A Borsa vajon a lánykori vagy a férjezett neve. Négy éve, amikor eljegyeztük egymást Ádámmal, még nem akartam felvenni a nevét. Meg akartam tartani a sajátomat. Petrovics Barbara, apa Petrovics István, anya Szigetkúti Magdolna. Végül két éve, amikor összeházasodtunk, mégis felvettem. Előveszem a táskámból a személyimet. Boda Barbara. Boda Ádám felesége. Néha így gondolok magamra, hogy nemcsak Barbara vagyok, hanem valaki felesége is. Így utal rám Ádám idegenek előtt. A feleségem. A férjem. A gyerekünket, ha lesz, Bodának fogják hívni, nem Boda-Petrovicsnak. Erről a házasságkötésünk előtt nyilatkoznunk kellett. Ádám többször megkérdezte, biztos vagyok-e benne. Biztos.
A vörös szemöldökű néninek, vagyis Erzsikének, elmeséltem, hogy el akarjuk adni a házat. Ledöbbent, pár másodpercig nem bírt megszólalni. El... eladni? Ezt a házat? Nem fogja azt megvenni senki, mondta. Ki venné meg, kérdezte. Valószínűleg senki, válaszoltam, de egy próbát megér. Erzsike csak ingatta a fejét, aztán elment. A lyukkal a tetőn már nem fogom tudni eladni. Pénzt nem akarok beletenni. Ádámmal meg kell beszélnem még, de ő is már csak túl akar lenni ezen az egészen. Még egyszer jövünk ide, ha jövünk egyáltalán.
Találok egy pólót a kanapé alatt. Három éve, amikor eljöttünk meglátogatni Istvánt a születésnapján, ez a póló volt rajta. Hoztunk bort, Ádámnak alkoholmentes sört. Lelkiismeret-furdalásom volt. Jöttünk a régi hetesen, és arra gondoltam, előző évben látogattam meg Istvánt utoljára. Akkor is a születésnapján. István sosem akart meglátogatni minket Pesten. Nyitva volt a kapu, bementünk, Ádám hozta a szatyrokat, én a nyolcszeletes tortát. Oroszkrém. Az ajtó zárva volt, hiába kopogtunk. Lepakoltunk a bejárat elé, megkerestem Istvánt a telefonban, tegnap beszéltünk utoljára. Tudta, hogy jövünk. Kicsengett, de nem vette fel. A bejárati ajtóhoz nyomtam a fülemet, hátha meghallom, ahogy csörög. Nem hallottam. Sétáltam az utcán, le a végéig, aztán vissza a kapuhoz. Ádám a bejárati ajtó előtt ült a lépcsőn. Negyven perc múlva bukkant fel István, csak iszogattak a haverokkal, ünnepeltek, elrepült az idő. Megesik. A házban nem tudtam lepakolni a jénaiban hozott lasagnét, az asztal és a pult tele volt mosatlan tányérral, poharakkal és üres üvegekkel. Csak lökd arrébb, mondta István azon a kásás, gombócos hangján. Ádám mindig megsimogatta a hátamat vagy a karomat, amikor elment mellettem, miközben pakoltunk. Az üvegeket kidobtuk a kukába, vagy a kuka mellé tettük sorban, amikor már nem fértek bele. Ki ne dobjátok, kiabálta István, ki ne dobjátok, semmit nem dobunk ki! Úgy csináltam, mint aki nem hallja, István pedig egy idő után a nappaliba ment. Pár hónap múlva még hívtam, jöjjön fel karácsonyozni, István el is fogadta, de végül aznap telefonált, hogy nem tud. Csőtörés. Minden kifogását ismertem már.
A pólót a szemétkupacba teszem. Bedugom a fejemet a fürdőszobaajtón, a szekrények készen vannak, mondom. Ádám éppen összesöpör, felkavarodik a por, megtelik vele a levegő. Én is mindjárt végzek, válaszolja, csak felsöprök, és kész. Menj ki, nagyon nagy itt a por. Visszasétálok a nappaliba. Leülök a kanapéra, keresztbe teszem a lábam. Nem oda ülök, ahol István szokott, hanem a másik oldalra. Üres a szoba. A csukott szekrényajtó mögött nincsenek ruhák. A polcokon nincsenek tárgyak, a fényképek eltéve, még nem tudom, mit csináljak velük. Nincs itt a tévé, a távkapcsoló viszont ott van a dohányzóasztalon, Lacika kettő itt hagyta. Nincs itt István. A komódon másfél literes ásványvizes palack, félig tele. Már egy óra múlt, meg kellett volna innom. Ádám mindig rám szól, nem iszom eleget. Felállok, inni kezdem a már langyos vizet. Nem bírok többet inni, ki fogom hányni. De nem hányom, megiszom az egész üveggel.
A vöröskeresztes zsákot bepakoljuk a kocsiba, lekapcsoljuk az áramot, bezárjuk a pottyantós vécét. Nem zárom be a bejárati ajtót, majd jön Lacika kettő, és elviszi a távirányítót. Most már Lacika kettő fogja csapkodni a tenyerével, erőből nyomni hüvelykujjával az ormótlan gombokat, hogy váltson a tévé. Lacika egy sem vitte még el a hűtőt, ő is jön majd. Beülünk a kocsiba, Ádám nyakán egy sötét csík maradt mosakodás után. Benyálazom az ujjamat, letörlöm. Elindulunk, kikanyarodunk a főútra. Az új hetesen megyünk Pest felé.
Vissza a tetejére