Régi szép idők


A Művész azon kevés kávéház közé tartozik, amelyek ma ugyanabban az épületben működiknek, ahol egykor megnyitották. A háború után helyreállították a belső tereit, és még a nevét is megtarthatta. A késői biedermeier berendezés, a falakat takaró, aranymintákkal átszőtt sápadtsárga tapéta, a velencei tükrök és a hatalmas kristálycsillárok, a mindent belengő kávéillat, a kellemes félhomály és a vörös asztali lámpák nyugodt, régi időket idéző hangulatot árasztanak.
– A fiaim igazán remek emberek, de már alig-alig néhány szót tudnak magyarul, az unokáim még ennyit sem… Na mindegy, hagyjuk a fenébe a siránkozást, örüljünk egymásnak! Hiányoztatok ám, urak! – mondta Király, a hetvenes évei elején járó férfi. Rajta kívül két, vele nagyjából egyidős férfi, Ajtai Imre és Vassy Károly alkotta az asztaltársaságot. Előttük konyakos és vizes poharak sorakoztak. A teremben diszkrét félhomály uralkodott.
– Jó újra látni benneteket!
– Téged is, öregem… – Vassy nem tudta folytatni, köhögési roham szakította félbe a mondanivalóját. A feje kivörösödött az erőlködéstől, szeme könnybe lábadt, miközben megpróbálta elfojtani az ugatásra emlékeztető, egész testét rázó köhögést, amely csak nem akart alábbhagyni. Kénytelen volt szájára szorítani a zsebkendőjét, hogy a légcsövéből feltóduló slejmet ne köpje az asztalra. – Elnézést – szabadkozott társai előtt magas, sípoló hangon, amikor végre alábbhagyott a roham. Összehajtogatta a zsebkendőt, és a tiszta részével kitörölte szeméből a könnyet. – Elnézést – mondta még egyszer, most már nyugodtabb és mélyebb hangon. – Az orvosom azt mondja, le kellene tennem a cigarettát. De akkor meg mi marad az embernek?
– Igyál egy kis vizet! – tolta felé előzékenyen az egyik vizes poharat Király.
– Maradok a konyaknál, az legalább fertőtleníti a légutakat – mosolyodott el Vassy.
Nevettek, és koccintásra emelték a poharaikat.
A háború előtt, még akadémistaként, gyakran jártak a Művészbe, amely a környékbeli színházak és az Opera művészeinek kedvelt találkozóhelye volt. Ők pedig szerették a színésznőket. A háború alatt újra összehozta őket a sors, egy alakulatnál szolgáltak. Negyvenöt óta nem látták egymást, a találkozót Király szervezte.
– Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb – mondta Király.
Király a nyilas hatalomátvétel után belépett a Szent László hadosztályba, a fegyverletétel Németországban érte, ott is esett amerikai fogságba. Hosszú hányattatás után végül Ausztráliában telepedett le. Építési vállalkozásba kezdett, ami sikeresnek bizonyult. Megházasodott, egy helyi nőt vett el, két gyerekük és hét unokájuk született. Nemrég vonult vissza az üzlettől, azóta utazással, vitorlázással és horgászattal ütötte agyon az időt. Amikor kiszabadult a hadifogságból, az amerikai hatóságok felajánlották neki, hogy hazatérhet, de ő nem élt a lehetőséggel, megesküdött, hogy amíg az oroszok megszállva tartják Magyarországot, nem jön haza. És az oroszok csak nem akartak elmenni! Királynak negyvenhét évig kellett várnia, amíg végre újra a szülőföldjére léphetett. Kikiáltották a köztársaságot, megtartották az első szabad választásokat, mire az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. A másik két férfi itthon maradt. Bélistára kerültek, kitelepítették őket az ország egy-egy eldugott szegletébe. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg visszaküzdötték magukat Budapestre. Ajtai mérnökként, Vassy egy szövetkezet könyvelőjeként ment nyugdíjba.
– Emiatt ne emészd magad, megértjük – mondta Vassy.
– Hát akkor arra, hogy újra együtt vagyunk! – emelte magasra a poharát Király.
– Arra, hogy újra együtt vagyunk! – mondta a másik kettő.
Összekoccintották a poharaikat
– Halott bajtársainkra! – állt fel Vassy.
– Halott bajtársainkra! – emelkedett fel a két másik is. Nem fogták vissza magukat, a többi vendéggel mit sem törődve kiengedték a hangjukat, aztán feszes vigyázzállásba merevedtek, mielőtt újra koccintottak volna. Az arcuk megfeszült, vad elszántság tükröződött rajta.
A közelükben ülők közül néhányan felkapták a fejüket a közjátékra, de elég volt Király egyetlen pillantása, és azonnal lesütötték a szemüket.
A három tiszt a második világháborúban a 12. tolnai könnyűhadosztály 18. szekszárdi gyalogezredében szolgált, egy gyalogoszászlóalj géppuskás századában. Így kerültek a 2. magyar hadsereggel a Don-kanyarba.
 – Pincér! – kiáltott a pult felé Király, és ültéből félig felemelkedve intett, hogy újabb kör konyakot kérnek.
– Még ezt az egyet megiszom, de aztán tényleg vége – mentegetőzött már előre Ajtai.
– Na, mi a gond, öregem? – fordult felé a székére visszahuppanó Király. – Régen nagyon bírtad. Hogy is hívták a tüzértisztet, akit fogadásból az asztal alá ittál?
– Mészáros.
– Persze, a Mészáros! Kedves fiú volt.
– Eltűnt szegény az első napon – vetette közbe Vassy.
Lágy, andalító zene szólt a kávéházban. Amíg az újabb kör italra vártak, gondolataikba temetkeztek. Elég volt ezt az egy emléket felidézni, hogy eszükbe juttassa, tulajdonképpen miért is vannak itt.
Az ezredüket ezerkilencszáznegyvenhárom január tizennegyedikén sodorta el a scsucsjei hídfőből indított szovjet támadás. Egész nap folyt a reménytelen küzdelem a Vörös Hadsereg többszörös túlerőben lévő csapataival, amelyek végül felmorzsolták a három tiszt zászlóalját is.
– Szóval, mi a baj a konyakkal? – kérdezte Király, amikor újra teli poharak kerültek az asztalra.
– A konyakkal semmi. Azt még mindig szeretem – felelte Ajtai. – A vérnyomásommal annál nagyobb. Magas. Túl magas. Nem lenne szabad innom.
– Szedsz rá gyógyszert?
– Persze.
– És használ?
– Nem igazán.
– Én meg pisálni nem tudok rendesen – vallotta be Király. – Érzem, hogy kell, de amikor végre elindul, csak csöpög, mint a víz az elzárt slagból. Ilyenkor rettenetesen nyom a hasam. Máskor meg éjszaka jön rám óránként a vizelhetnék, a feleségem már évek óta külön szobában alszik emiatt.
– Prosztata? – kérdezte Vassy.
– Azt mondják az orvosok, de szerintem fogalmuk sincs róla – legyintett Király, aztán a pohara után nyúlt. – Hát akkor, uraim, arra, hogy túléltük, és itt vagyunk újra együtt!
– Egymásra! – álltak fel újra a koccintáshoz.
Ezúttal nem finomkodtak, egy húzásra megitták a konyakot.
– Kimegyek – bökött állával a mosdó felé Király.
– Sok sikert! – nevetett a két másik. Hatott az alkohol, az arcuk kipirult, hangosan beszéltek, és ez egyáltalán nem zavarta őket.
Király mentében újra odaintett a pincérnőnek, aki egy bólintással nyugtázta az újabb rendelést.
Mire Király visszatért az asztalukhoz, Vassy és Ajtai már javában benne volt egy régi sztoriban.
– Na, leküzdötted az ellenséget? – viccelődött Ajtai, megszakítva a beszélgetést.
– Alázatosan jelentem, a vállalkozás végrehajtva – szalutált nevetve Király.
– Éppen arról beszélgettünk – tért vissza eredeti témájukhoz Vassy –, hogy be volt szarva az az őrmester abban az istenverte kolhozban.
– Azt hiszem, egy kicsit mind be voltunk szarva.
– Én nem – mondta Ajtai.
– Hát persze, te nem! – nevetett fel a másik kettő.
– Nagy hős voltál – vágta hátba Ajtait Király.
 
Mindhárman féltek és össze voltak zavarodva. A Vörös Hadsereg támadása váratlanul érte, az ereje pedig sokkolta őket.
Miután az oroszok lerohanták az állásaikat, a súlyosan megtépázott, egymástól elszakadó csapattestek töredékei nyugat felé hátráltak, hogy elkerüljék a bekerítést. Így tett a három tiszt századának maradéka is. Az őrmesterre és csapatára az út mentén épült kolhozközpontnál találtak rá a támadást követő hajnalon.
A kolhoz épületei U alakot formáztak. Az U egyik szára az úttal párhuzamosan, a másik tőle úgy ötven méterre húzódott. Mindkettő istálló céljára szolgált, de állatok már nem voltak bennük. Közöttük, a nyugati oldalon, mintegy az U betű talpaként, a másik két épületnél kisebb szerelőműhely állt. Az istállók és a műhely nem értek össze, derékig érő, itt-ott foghíjas deszkakerítés zárta le az épületegyüttes nyugati oldalát. A kolhoz keleti felén két kisebb ház állt, amolyan irodaépület-félék. Itt is deszkakerítés kötötte össze őket az istállókkal. A bejárat a két kis ház között lehetett, de a kapu már nem volt meg. A kolhoz megerősített támpont volt, arra az esetre hozták létre, ha egy orosz támadás túljutna az első vonalakon. Az épületek körül lövészárkokat ástak, a keleti oldalon – a támadás várt irányából – két bunkerrel erősítették meg őket.
„Alázatosan jelentem, azt a parancsot kaptuk, hogy a páncéloshadosztály ellentámadásáig tartsuk a támpontot”, jelentette a zömök, magyaros bajszú altiszt Király kérdésére, miközben a tiszt válla felett aggodalmas arccal kelet felé tekingetett.
Az őrmester egy páncéltörő üteggel tartotta megszállva a kolhozt. A 75 milliméteres, fehér álcafestékkel lefestett ágyúkat a kolhoz keleti oldalán, a két irodaépület között állították fel. A páncéltörők elé hótorlaszt emeltek, amely tökéletesen elrejtette az ágyúk testét és a kezelőszemélyzetet, csak a hosszú csövek meredtek ki egy, a hóba vájt résen át.
A kolhoz udvarán máglya nagyságú tűz égett, tüzérek melegedtek körülötte, és aggodalmas pillantásokat vetettek a géppuskás század maradványaira.
 
– Szó szerint vette a parancsot ez a szerencsétlen – jegyezte meg Ajtai, és a konyakos poharába bámult.
– Akárcsak Jány – mondta Király. – És az egész vezérkar.
– Azok miatt a hülyék miatt sokan odavesztek.
– Fogalmuk sem volt, hogy mi folyik elöl! – ingatta a fejét Vassy.
– Ne hergeld bele magad! – nyugtatta a társát Király. – A németek alá voltunk rendelve. Mindenki parancsot teljesített, az őrmester is, mi is, Jány is.
– És mindenki a Cramerre várt – mondta Ajtai.
– Arra várhattunk – legyintett Király.
– Eszük ágában sem volt bevetni őket.
– Ez volt az egyetlen tartalékuk.
– Nekünk meg megtiltották, hogy visszavonuljunk – szólt közbe Vassy.
– Szemetek – mondta szinte egyszerre a három férfi.
„Hadnagy úr, átveszi a parancsnokságot?”, kérdezte az őrmester.
„A teherautók üzemképesek?”, kérdezte Király, mint aki meg sem hallotta az őrmester előbbi kérdését.
„A vontatók?” Az őrmester úgy nézett a kolhoz udvarán parkoló két Botondra, mint aki most látja őket először. „Igen.”
„Nagyszerű!”, csapta össze kesztyűs tenyerét Király. „Szükségünk lesz rájuk. El kell szállítanunk a sebesültjeinket, lábon már nem bírnák ki.”
„De hadnagy úr! Azt nem engedhetem, a parancs úgy…”
„Őrmester!”, szakította félbe Vassy az altisztet. „Nem kell, hogy figyelmeztessen rá, maga nélkül is tudjuk a kötelességünket! Mi is tesszük a dolgunkat, maga is tegye a dolgát. Megértette?!”
„De mi más parancsot kaptunk!”, erősködött az őrmester.
Minden szem rájuk szegeződött. Az őrmester katonái fészkelődni kezdtek.
„Intézkedem, kérlek”, fordult Királyhoz Ajtai, egyben le is zárta a vitát az altiszttel, aztán határozott léptekkel elindult a teherautók felé.
 
– Ha nem okoskodott volna annyit, talán még időben el tudunk indulni, és akkor mindenki ép bőrrel megússza – jegyezte meg Vassy.
– Talán – mondta Király.
– Vagy utolérnek, és akkor mind halottak vagyunk – dörmögte Ajtai.
 
A sebesültek és az élelmiszer már a kocsikon voltak, amikor az egyik őr elkiáltotta magát: „Oroszok! Oroszok!”
„Az istenit neki!”, bődült el Király. „Mindenki fedezékbe! Őrmester, készüljenek a tüzelésre!”, adta ki a parancsot. Vassyt egy tucat emberrel a kolhoz keleti oldalával párhuzamosan futó védvonal északi részéhez küldte; Ajtai helyét egy páncélromboló rajjal a szerelőműhelyben jelölte ki, arra az esetre, ha az oroszoknak sikerülne megkerülniük a támpontot. „Őrmester, ne fedje fel az állását túl korán, csak akkor tüzeljenek, ha biztosra mennek!”, adta ki Király az utolsó utasításait a páncéltörők parancsnokának, aztán társainak sok szerencsét kívánva az embereivel bevette magát a lövészárok déli részébe.
– Félelmetes volt, egy egész századdal jöttek ránk.
– Öten voltak – javította ki Király Ajtait.
– Tényleg öten voltak – adott igazat Vassy Királynak. – Meg persze a gyalogság.
– Tényleg? Csak öten? – hitetlenkedett Ajtai.
– Miért, öt ezekből a dögökből nem elég? – kérdezte Király.
– Én többre emlékszem – makacskodott tovább Ajtai.
– Öt volt – sóhajtotta Király, mint akinek elege van már a vitából.
– Ha ti mondjátok – adta meg magát Ajtai. – Régen volt, és az ember agya – kopogtatta meg mutatóujjával a halántékát – nem lesz frissebb.
 
Alig telt el néhány perc az őr figyelmeztető kiáltása óta, és már a tankokon fürtökben lógó, fehér téli kezeslábasba öltözött gyalogosok alakját is el lehetett választani a páncéltesttől.
A tankok közül három lefordult a hómezőre, és nagyjából harminc-negyven méteres közöket hagyva óvatosan közeledett a támpont felé. A harckocsik fedezékében a gyalogság is megindult szétszórt oszlopokban. A másik két T–34-es az úton maradt, és a lehető legnagyobb tempóra gyorsított, hogy mielőbb a kolhoz út felőli oldalát képező hosszú istállóépület fedezékébe kerüljön.
Az orosz harckocsik kezdték meg a tüzelést, gránátjaikkal a lövészárkot és a kolhoz épületeit vették tűz alá. A becsapódások nyomán hógejzírek emelkedtek a magasba, az egyik irodaépület kigyulladt. Az orosz gyalogosok hamarosan kibújtak a páncélosok takarásából, és hangos „hurri! hurri!” kiáltásokkal a lövészárok felé rohantak, miközben géppisztolyaikkal folyamatosan tüzeltek. A magyarok viszonozták a tüzet, néhány orosz gyalogos holtan esett össze, mire a többiek kénytelenek voltak a földre lapulni, és onnan folytatni a tüzelést. A T–34-esek, a rájuk leselkedő veszélyről mit sem sejtve, bátran nyomultak előre.
 
– Meg kell hagyni, piszok jól céloztak a tüzérek – szólalt meg újra Ajtai.
– Meg is lepődtek az oroszok, hogy…
– Parancsoltok még egy kört? – szakította félbe a beszélgetést Király. – Egy pillanat türelmét, kisasszony – pillantott a pincérnőre.
– Csak nyugodtan – mondta a nő, és elkezdte leszedni az asztalt.
– Én kérek – mondta Vassy.
– Imre? – fordult Ajtaihoz Király.
– Nem lenne szabad – szabadkozott Ajtai.
– A fenét nem! Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb, fél lábbal már úgyis a sírban vagyunk – győzködte nevetve Király a társát.
– Jól van – vidult fel Ajtai. – Hozza azt a konyakot, kisasszony! 
 
Mint derült égből a villámcsapás, megszólaltak a magyar páncéltörők. Az első lövés azonnal célba talált, a hómezőn előrenyomuló egyik harckocsiból lángcsóva csapott fel, majd sűrű, fekete, fanyar füstöt kezdett el okádni. A másik ágyú az országúton száguldó első tankot vette célba, a gránát a harckocsi lánctalpát szakította le. Az irányíthatatlanná vált T–34-es utolsó lendületével letért az útról, aztán már csak körbe-körbe forgott. A legénységnek és a rajta utazó gyalogosoknak éppen csak annyi idejük maradt, hogy elhagyják a járművet a második lövés előtt, amely azonnal lángba borította a harckocsit. A mögötte haladó tank elviharzott fekete füsttel égő társa mellett. Több lövésre nem futotta a páncéltörőktől. A mezőn manőverező két tank bemérte a helyüket, és tűz alá vették a hósáncot. Király látta, ahogy a harckocsiágyúk a mennydörgésszerű lövéskor megrázkódnak, a csőtorkolatból apró lángnyelv csap ki, amelyet kisebb füstcsík követ. A lövedékek szinte ugyanabban a másodpercben csapódtak be a háta mögött. Meglepő módon, az üteg pusztulása előtt, a kezelőszemélyzetnek még sikerült eltalálnia a Vassyék állásával szemben rohamozó harckocsit, a gránát a lövegtornyát találta telibe, elferdült, mozdulatlan ágyúcsővel égett a hómezőn. „A páncéltörőknek végük, készítsék a gránátokat!”, üvöltött oda Király az embereinek. A hómezőn nyomuló három harckocsiból megmaradt egyetlen ép tank Király csapatát vette célba, zúgó motorral indult meg a lövészárok felé. A géppuskák és kézifegyverek lövedékei szikrákat vetettek a páncélon, de nem tudtak kárt tenni a vasszörnyetegben. „A gyalogosokra lőjenek! Ha betörnek az állásainkba, végünk!”, adta ki a parancsot Király, miközben behúzott nyakkal végigfutott a csapata védelmi vonalán.
 
– Éppen otthagytam az egyik géppuskaállást, amikor becsapódott a gránát – idézte fel Király a támadás egyik részletét.
– Öregem, még most sem tudom elhinni, mekkora mázlid volt – csóválta a fejét Vassy.
– Ahogy mondod, óriási szerencsém volt. Szegény fiúk a géppuskánál azonnal meghaltak, de én még csak repeszt se kaptam, csak a fagyott föld hullott rám, mint a záporeső.
 
Királyt halálos zaj ébresztette a rövid kábulatból. Egyedül feküdt a lövészárok alján, acél lánctalp csikorgott felette. Az árok sötétbe borult, a T–34-es pontosan felette állt meg, elfogva a napfényt.
Miközben a harckocsi lerohanta Király állását, az úton előrenyomuló társa megkerülte a kolhozt, és hátulról, a javítóműhely és az út mentén fekvő istálló épülete közötti deszkapalánkot áttörve benyomult a kolhoz udvarára.
 
– Nem tehettem semmit értük. Meg kellett várnunk, amíg hátba tudjuk támadni az oroszokat – magyarázta Ajtai.
– Senki sem hibáztathat érte. Már nem volt időnk lepakolni a teherautókat – mondta Király.
– Sajnáltam a szerencsétleneket, de bizʼ isten nem segíthettem rajtuk. Ha túl korán támadunk, velünk is végeznek – szabadkozott sóhajtva Ajtai.
 
A Király fölött álló tank az árok partját szaggatva elfordult, hogy oldalazó tűzzel semmisítse meg a még lövészárokban megbúvó magyarokat. Ennyi elég is volt a hadnagynak, hogy az egyik halott honvéd mellől felkapja a tapadóaknát, és a tank hátsó részére erősítse. Egy tompa dörrenés, és a harckocsi motorteréből fekete füst tört elő; a következő pillanatban a járműből kiugráló legénységet gépfegyversorozatok kaszálták le.
„Pista, jól vagy?!”, bukkant elő a füstölő tank mögül Vassy.
„Az oroszok?”, kérdezte válasz helyett Király.
„Ezen az oldalon mind halott vagy elmenekült.”
Ebben a pillanatban robbanás rázta meg a levegőt.
„Segítsünk Imrének!”, üvöltött fel Király, és Vassy válaszát meg sem várva, fegyverét előreszegezve a szétdúlt hótorlasz felé iramodott. Vassy és csapata óvatosan követte.
 
– Sosem gyűlöltem az ellenséget, sosem kegyetlenkedtem. Ha kellett, harcoltam ellenük, és ha kellett, nem haboztam, megöltem őket, de akkor ott…
– Akkor ott megérdemelték, amit kaptak – fejezte be Király Ajtai helyett a mondatot.
– Ahogy mondod, kurvára megérdemelték – bólintott Vassy.
 
„Ne lőjetek!”, kiáltott oda a hósánc és az irodaépületek romjai mögül előlépő honvédeknek Ajtai. „Hadd égjenek!”
Az utolsó T–34-es mozdulatlanul, lángolva állt az udvaron, időnként robbanások rázták meg. Király, Vassy és életben maradt embereik, engedelmeskedve Ajtai parancsának, némán nézték, ahogy a legénysége fájdalmában üvöltve, lángolva veti magát a földre, velőtrázó sikolyok közepette fetreng, fekete, égett foltokat hagyva a fehér havon.
A kolhoz udvara apokaliptikus látványt nyújtott: a szétlőtt páncéltörő ágyúk kifacsarodott roncsai közt halott tüzérek feküdtek, kissé távolabb tőlük orosz és magyar honvédek hullái hevertek szerteszét. Az előbbiekkel Ajtai emberei, az utóbbiakkal a T–34-es végzett: amikor a másik tank lerohanta Király állását, a csapatát harckocsifélelem fogta el – egyenesen az orosz tank géppuskatüzébe rohantak. A sebesültek közül senki sem élte túl a támadást. Az orosz tank nem pazarolta a teherautókra a gránátot, végiggéppuskázta a rakterüket.
Az egyik teherautó, bár számos találatot kapott, a csodával határos módon működőképes maradt. Ha szűkösen is, elfértek rajta a század túlélői.
„Figyeljetek ide!”, gyűjtötte maga köré a társait Király, miután a halottakat lepakolták a járműről. „Ha egy Sturmovik ránk talál útközben, akkor végünk.”
„Nincs más választásunk, mennünk kell. Még egy támadást nem élnénk túl”, mondta Vassy.
„Mit szólnátok, ha vöröskeresztes autónak álcáznánk magunkat?”, vetette fel Király.
„Gondolod, hogy akkor majd nem lőnek?”, kérdezte Vassy.
„Legalább az esélyt adjuk meg magunknak!”
„Jó ötlet, de hol találunk itt vörös festéket?”, nézett szét reményvesztetten Ajtai.
 
– Emlékeztek, feltúrtuk az egész helyet, de az istennek sem találtunk festéket – mondta Vassy, miközben cigarettára gyújtott.
– Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Király.
– Mi?
– A cigaretta. Az előbb majdnem megfulladtál.
– Szarok bele, öregem.
– Az lett volna a csoda, ha találunk – tért vissza a festékügyhöz Király. – Mondjuk, amilyen hideg volt, úgysem tudtuk volna használni, minden megfagyott.
– Csak a vér nem – mondta újabb rövid hallgatás után Ajtai.
– Csak a friss vér nem – javította ki Király.
 
Végül Vassynak támadt mentő ötlete. A teherautó motorházára fehér vászondarabot feszítettek, és az egyik súlyosan sebesült vérével vörös keresztet rajzoltak rá.
 
– Mennyi vér és halál! – jegyezte meg Vassy, amikor kifogytak a közös emlékekből. Éjfél felé járt az idő, alig néhányan ültek már csak a kávéházban, a pincérek leszedték az asztalokat, készültek a zárásra.
– De akkor még legalább egyenesen tudtam pisálni – törte meg végül a túl hosszúra nyúló csendet Király. Vidám természetű ember volt, és nem akarta, hogy ilyen gyászos légkörben búcsúzzanak el egymástól.
– Én meg úgy füstölhettem, mint egy gyárkémény, mégsem fulladoztam – tette hozzá nevetve Ajtai.
– Na ja, uraim – húzta mosolyra a száját Vassy. – Akármi történt is velünk és körülöttünk, nekünk mégiscsak azok maradnak a szép idők.
– Igen, akkor voltunk fiatalok – mondta ábrándozva Király, és búcsúkoccintásra emelte a poharát.

Vissza a tetejére