A vesztesek


                     (Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)
 
A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség –
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
     Gönceik elkoszosodnak,
     Korcukban tetű terem?
     Ugyan mért nyű a vereség
     Több csizmát, mint a győzelem?
 
     Miféle belső bomlás
     Oldja le róluk a szíjat,
     Rágja a vásznat, a posztót,
     Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.
 
Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag – özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztesek útján
     Örökké sár van?
Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztes egéből
     Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.
 
Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba –
Cuppog a, szörcsög a csizma –,
Mennek az ágyúk után.
 
     Csak most, ez az éjszaka rossz – azután
     Már könnyű feledni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.
     Mért ütközik ki a vesztesek arcán
     Azonnal a serte?
     Miféle szurkot izzad a bőrük?
     Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.
 
Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.
 
Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.
Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
     Mert ki tudja, igaza volt-e
     A csata előtt?
 
     De most már igaza van.
 
     Ki tudja, jogos ügyért
     Szállt-e csatába?
 
     De most már jogos az ügye.
 
Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.
 
     Nem válogat a győzelem,
     Mindegy neki,
     Egyformán felemel
     Hamisat és igazat.
     Ám a vereség,
     Tönkrejutás, megalázás
     Jogot ad, igazat ad.
     A győztes igaza meghal.
     A vesztesnek igaza lesz.
     Mióta világ a világ,
     Az nyer igazán, aki veszt.
 
Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.
 
Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.
 
Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.
 
Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.

Vissza a tetejére