Egypercnyi öröklét (Örkény Istvánról)


1912-ben született, és már 79-ben meghalt, mégis ő a tükre a századnak. Hisz tízig még tizenkilencedik század volt, a halála utáni tíz év meg épp olyan volt, mint az előző tíz, csak ő már nem élt, az utolsó tíz, a diktatúra lebontása pedig már a következő századhoz csapható. Bár a huszadik század meghatározó kulturális és tudományos eseményei már a század első évtizedében megtörténnek, Freud Álomfejtése 1900-ben jelenik meg, Einstein 1905-ben jelenteti meg a speciális relativitáselméletről szóló cikket, a társadalmakat még mindig a felvilágosodás megkérdőjelezhetetlen lendülete vitte előre. A kor polgársága és véleményformáló értelmisége még őszintén hitt abban, hogy lehet az embert nem egyes emberként, hanem tömegesen felemelni és jobb minőségű élethez juttatni, hitt a fejlődésben, a valami felé tartásban. A vallások teleológiai programját, hogy az emberiség eljut a megüdvözüléshez vagy feltámadáshoz, átvette a társadalmi megüdvözülés programja. Nemcsak az érzékeny szívű bölcsészek gondolták ezt, de a karcos lelkű gyártulajdonosok is, akik tettek azért, hogy a munkásaik humánusabb körülmények között dolgozzanak. A hit még nem rendült meg, bár a kérdések már akkor sorjáztak, a kétségek már akkor megfogalmazódtak, ám a végső csapás a háború lesz, ami ezt az ideát nem egyszerűen megkérdőjelezi, hanem gyakorlatilag eltörli. Nevetséges humanizmusról álmodozni az internacionális vérengzés árnyékában. A művészet válasza erre az abszurdra a dada, a zürichi biztonságban élő avantgardisták Voltaire Cabaret-ja, mert valóban kabaré lett, ami a valahai mester és más gondolkodók nyomán létrejött. A politikai válasz Európában ennél vészterhesebb volt. A felvilágosodás gondolata radikalizálódik, s a náci és kommunista ideológiában és politikai gyakorlatban csúcsosodik ki, végérvényesen megpecsételve milliók életét és magát a valahai gondolatot.
Szerzőnk már ebbe nő bele, igaz, kevés jele mutatkozik a szellemi válságnak. A háború után az emberek megtörülték homlokukat, hogy de jó, hogy ennek már vége van, s azt hitték, ott veszik fel a fonalat, ahol 1914-ben elvesztették. A budapesti élet, bár benne van a nosztalgikus áhítozás a Monarchia után, mégis rááll a békeműködésre. Örkény jómódú polgárgyerek, gyógyszertár-tulajdonos, ám művészbarát apával szalont visznek, írók, művészek forognak a házban. A jól nevelt gyerekek, majd a jómódú ficsúrok életét éli, asszimilált zsidóként a piaristákhoz jár, kedvence Márai Sándor, akinek édeskés gondolatai a polgári létezésről, s persze piacot hódító édeskés történetei elragadják az először műszakin vegyészetet, majd gyógyszerészetet tanuló fiatal férfit.
A kor kezdői Márai-lázban élnek, amit a mai irodalom felől szinte értelmezni sem lehet, hisz a Naplók kivételével az életmű egyetlen része sem tud már gyúanyagot adni a mai alkotóknak. Márai beleveszett a mindenkori nosztalgialázba, bár épp ennek révén sikerül időnként újra és újra megédesítenie a valahai polgári múltat aranykorként elképzelő aktuális polgárság álmait és vágyait, s nem utolsósorban a mindennapi életét. A dagályos, sokszor semmit nem mondó (vagy pont a semmit mondó) mondatok elkápráztatják a rajongókat. Áhítattal idézgetik, s nem tesznek fel kérdéseket, hogy így van-e, vagy pusztán a mondatokban rejlő stilisztikai látvány kábítja el őket. A Füveskönyv aforizmáit lelkesen olvassák egyetemi tanárok és érdeklődő takarító nénik, rajongva citálják Budapesttől New Yorkig és New Yorktól Tokióig a legkülönfélébb nyelveken, bár furcsamód ez a polgárságot idealizáló író épp a modern gondolkodással megy szembe ezzel a könyvvel, mert nem a kétségeket éleszti, és nem gondolkodásra serkent, hanem szentenciózusan kimondja az igazságokat. Mintha a modern világ is igényelné az újabb evangéliumokat, s Márai ilyen volt és ilyen maradt.
Ez az írni vágyó fiatal vegyész, majd gyógyszerész, aki kiváló koponya amúgy, sőt kifejezetten jellemzi a logikus, természettudományos gondolkodás, beveszi ezt az érzelgős maszlagot, s első két regénye (csak a második maradt meg Április címmel) ebben az akusztikában születik. A művészeti és a sikertől való lenyűgözöttségen túl mindemögött egy világszemlélet is húzódik: mi, a jómódú polgárok, akik becsületesen dolgozunk, és a legjobbat akarjuk a világnak, néha ugyan fáj a szívünk egy-egy szerelem miatt, de végérvényesen mégiscsak jó irányban haladunk, ahogyan emiatt jó irányban halad a világ is. A jó irányba vetett hitet, ezt a szülői otthonból és környezetből hozott ideológiát egy véletlen kérdőjelezi meg. Azazhogy véletlen volna egy polgári pályán, de logikus következménye egy művészi pályának.
Ahogy az írók minden induló korosztályával lenni szokott, az alkotók ide-oda csapódnak, ahol épp publikálási lehetőség vagy csoporterő észlelhető. Ekként keveredik Örkény olyan közegbe, ami számára eddig teljesen ismeretlen volt, a Szép Szó folyóirat (1936–39, felelős szerkesztők Ignotus Pál és József Attila) baloldali gondolkodói, s rajtuk keresztül más baloldali értelmiségiek közelébe. Hirtelen nem Márai és a jómódú polgárfi szemüvegén keresztül látja a világot, hirtelen olyan rétegei is látszani kezdenek a társadalomnak, mint létezési igazság és érvényesség, amely rétegekhez a jómódú polgárság mindig és azóta is vagy elutasítással vagy negédes együttérzéssel viszonyul, hogy vannak ilyenek is, de sajnos nem tehetünk róla. Ilyen a világ, a tehetségeseknek jobban megy, persze sajnáljuk a nyomorultakat, mert illik sajnálni, de hát nem lehetünk minden ember sorsának kovácsa. Az efféle gondolat váltakozik a „mentsük meg a szegényeket” parttalan érzelgősségével, amiben a legnagyobb elismerésre mindig a megmentő ácsingózik.
A társadalmi igazságtalanságokkal való első szembesülés eredendően megváltoztatja Örkény gondolkodását. Ugyan még mindig ő a pénzeszsák ebben a közegben, egy örökösen nélkülöző József Attilához képest, ő pénzeli javarészt például a Keresztmetszet című folyóiratot, amit barátaival indít (1934–36), de a gondolkodása átfordul, s hirtelen valós talajt fog, s ennek vannak poétikai következményei. Az idealizált világfelmutatás helyett megjelenik a realitás. Az első novelláskötet (Tengertánc, 1941) épp ennek a fordulatnak a tükre. Kritikus a világgal szemben, de még ennél is fontosabb, hogy valóságérzékeny. A nem mindenben kiforrott szövegek szakmai figyelmet keltenek, nem kisebb kritikus ír róla, mint Szerb Antal, aki mint író maga is érintve volt Máraitól, elég csak az Utas és holdvilágot felidézni. Talán ezért is tudja olyan nagy bizalommal fogadni és az irodalomba befogadni szerzőnket.
Ami nekünk, olvasóknak a jó útra térés, az apa számára a jó útról való letérés. Titkos rendőrök keresik meg, s közlik, a gyerek rossz társaságba keveredett, s nem lenne helyes ott hagyni, mert ennek bármi lehet a vége, a teljes elkallódás, a családtól való elszakadás mellett ugye akár börtön is. Az apa egy laza húzással evakuálja a fiút Párizsba, Londonba. Itt tölti Örkény a 38-as és 39-es évet, amikor is szeptember elsején az utolsó Párizsból hazainduló vonattal visszatér Budapestre. Abban, hogy eleget tesz az apa kérésének, egy fontos jellemvonása látszik Örkénynek: nem konfrontálódó alkat, nem akar rossz fiú lenni.
Mi tagadás, a harmincas évek második felében sínre kerül szerzőnk, s persze sínen van az ország is, de míg Örkénynek felfelé vezetni látszik a sín, az ország egyre nagyobb sebességgel rohan a mélybe. Maga Örkény nem gondolta volna, amikor a háború miatt elzáródó Franciaországból az utolsó vonattal hazatér, hogy ezzel ő is a lefelé vivő sínre kerül. Pár év, és Magyarország belekeveredik a háborúba. Mint hadköteles fiatal szerzőnk is megkapja a behívót. Egyetemet végzett, tisztnek számít, beöltözik az uniformisba, megjelenik a gyülekezési helyen, s elképed, amikor letépik róla a rangjelzést, mert a munkaszolgálatosoknak nincs rangjuk. Ők azok az ágyútöltelékek, akik nem számítanak. A halálra ítélt második magyar hadsereg legveszélyeztetettebb egységébe kerül, s onnét szerencsére nem akna-, golyó- és fagyhalálba, mint megannyi sorstársa, hanem fogságba.
Ez volt az ő egyeteme, ezek az ő igazi tanulóévei, mint mondja több helyen, mert itt van az, amikor nemcsak elméletben éli meg, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság, hanem a saját bőrén kell megtapasztalnia, nemcsak elméletben tudja, hogy lehet senkinek lenni, mindenféle társadalmi státusz nélkül, hanem ő maga lesz senki. Ugyanakkor minden ilyen vérre menő helyzet megmutatja az emberi minőséget, elválasztja a szart a májától. Egy életre szóló tapasztalat és valóságanyag.
A valóságanyagról sokszor azt gondoljuk, hogy csak abban a valóságban működhet, ami a konkrét története. Holott az írói valóságérzékelésnek épp az a lényege, hogy a konkrét történésből eredő megéltség az ember mélyebb ismeretéhez visz, s ez a mélyebb ismeret minden további emberábrázolásnál irányadó marad. Bár konkrét művek is fémjelzik a történteket, kiemelendő a Lágerek népe (1947) című szociográfia, ami a mai napig a leghitelesebb bemutatása a hadifogságnak, amiről bátran kijelenthető, hogy Szabó Zoltán A tardi helyzet, Illyés Gyula Puszták népe, Kovács Imre A néma forradalom vagy épp Nagy Lajos Kiskunhalom című könyve mellett a magyar irodalmi szociográfiának egyik alapműve. E konkrét műveken túl ez a mély szolidaritás és emberismeret immáron ott marad megfoszthatatlanul minden jó mű magjában.
1946 karácsonyán kerül haza, úgy, ahogy a foglyok hazakerülni szoktak, kívül-belül megváltozva. De mit hozhatott szerzőnk számára a jövő? A hit egy új világban, ami épp azokra az elvekre épül, amit valaha a Szép Szó körében megismert, elragadja. Ahogyan csúszik a politika balra, viszi magával Örkényt. A Szabad Népnek, a kommunista párt lapjának munkatársa, s természetesen tagja a pártnak. Ha nem lép be, talán haza sem jöhetett volna, szépíti meg az utókor a belépést, de nem kell a kozmetikázás: a baloldali gondolat, ami egyébként áthatja a háború után az egész európai értelmiséget, ekkor még nem korrumpálódott.
A háború előtti világ embertelenségéből, a fasizálódó Magyarországból kiábrándult polgárfikkal és munkásokból, parasztokból művésszé lett újakkal, s persze gátlástalan karrieristákkal együtt ő is bekapcsolódik a szocreál irodalom építésébe. Az ebben az időben írt szövegei, bár a szerző később nem vállalta, nekünk, utódoknak izgalmas dokumentumai a diktatúra irodalmának. Érdekes módon az életmű egyedül itt hoz egy megfelelő méretű regényt, egy termelési regényt, a Házastársakat (1951), amit a kritika tapsviharral fogad (főszereplő egy munkás házaspár, helyszín Sztálinváros, a pár konfliktusa, hogy egyikük fejlődik, a másikuk nem, hála istennek a párt mindent elsimít, s jöhetnek a négyezer százalékos túltermelések). Jeleznünk kell, a kor kritikája nem esztétikai, hanem politikai ítélet volt, akit elítélt, annak vége volt, ha fizikailag nem, akkor íróilag, tapotnyi helyet sem lelhetett az irodalom világában, ám ha dicsért, bármit megkaphatott. A pozitív fogadtatás jutalmat hozott, s emellett egyre nagyobb elvárást a betagozódásra.
Örkény a kedvezményezettek közé tartozik, nem csoda, hogy lassan jut el a kételkedésig. Van benne mindig egy evidens bizalom a világ iránt, a valahai biztonságos háttérből ezt hozta örökségként, s benne van ebben a működésben még az elfogadásra, a beilleszkedésrevaló eredendő hajlam. Minden megtörténik vele és körülötte, de a legmélyebb hitét a morális igazságokban és magában az igazságban semmi nem tudja megrendíteni. Néha úgy kell ránézni, mint a felvilágosodás utolsó hívére, akit semmilyen társadalmi fordulat, még a diktatúrák tombolása sem tud megingatni. A pofon a Házastársak sikerére jön ráadásnak. A Lila tinta címmel írt novelláját, amibe belecsúszik némi erotika, a kor kultúrdiktátora, Révai József 51-ben mint polgári csökevényszöveget megbélyegzi. „A Lila tinta, írja Révai, Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos visszaesés… Egy író, aki meg tudta írni a Házastársakat, amely minden gyengesége és fogyatékossága ellenére becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír? Tudja ezt is, és azt is? Csak rutin kérdése neki az irodalom?” És ezzel a kitüntetett státusznak vége.
A lassú felocsúdás odáig jut, hogy Örkény, ha nem is harcosa, de tevékeny részese az 56-os forradalomnak. Ő fogalmazza meg azt a híres szöveget, ami elindítja a Szabad Magyar Kossuth Rádiót: „Hazudtunk reggel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” Ez az a mondat, aminek ezernyi variánsa él a mai napig a magyar köztudatban, olyan szállóigévé vált, aminek már csak kevesen tudják az eredetét, amilyenné Bercsényi generális híres mondása, az „Eb ura fakó!” lett, bár ez utóbbinak nemcsak az eredetét nem ismerjük, a szavak jelentésével is bajban vagyunk, de ez senkit nem zavar abban, hogy használja.
Ahogyan az életműben, úgy az életben, az erről az életről szóló interjúk révén (Párbeszéd a groteszkről, 1986) és a szinte a legjobb művekkel egyenértékű levelezésből (Egyperces levelek) végigkísérhető a század. Örkény egész élete egy nagy anekdota, vagy inkább anekdotafüzér, bár ő íróként (amúgy magánemberként is) irtózott az anekdotától, azoktól a történetektől, amelyek szellemes viccekbe futtatják bele az életet. Az ő történetei mindig elemelkednek a szellemességtől, s a szöveget egy mélyebb értelmezési tartományba viszi, nem riadva meg a paraboláktól, logikai játékoktól sem. Az anekdota neki magánügyi beszéd, és semmit nem került annyira, mint hogy a magánélet, a privát érzelmi tónus megjelenjen a műben. Az ő életművén nem tapogatható le az életrajz, holott mégis kiépült az anekdota, a legkülönfélébb szálakon: a hatalomhoz való viszonya, az írótársakkal való barátság történetei, s persze a szerelem. Három felesége volt, s akár egy hollywoodi filmben: az egyik elhagyja egy új szerelemért, s ki az új férfi, hát persze hogy a legjobb barát, a másikat a családdal együtt ledarálja a munkába és feladatokba való feledkezés, a sajnos nem lehetek eleget veletek, mert dolgom van, s az a dolog mégiscsak fontosabb, mint a gyerekek, s erre jön afféle hepiendként a boldog harmadik házasság. Mindez kimarad a műből, nem dokumentálódik, mintha attól félne, ha górcső alá veszi a saját életét, nem volna képes megtartani a reflexivitást. Merthogy ez az igazi tét: hogyan tudok a mű tárgyával kellő tárgyszerűséggel bánni. Az író első lépése az eltávolítás, a személyiség privát érintettségének kiiktatása. A privát legkönnyebben az érzelgősség irányából tör a műre, főként, ha erre van alkati hajlandóság, s Örkénynél volt (lásd Márai-korszak!). Ezt az érzelgősséget kell először megfékezni, s ha másképp nem megy: kiiktatni az alkotás folyamatából. Az irónia, a groteszk, ami eredendően eltávolító, a kezére játszik Örkénynek, s persze sokszor érezni, hogy maga Örkény is rájátszik az ő kezükre, mintha egész életében rettegett volna attól, hogy az érzelmi síkosságon rácsúszik a műre a privát érintettség.
A század története az ő tapintható emberi és művészi története. Mégis egyedül Örkény az, aki képes volt ehhez viszonyulni, aki képes volt például szembesülni, hogy mit csinált íróként az ötvenes években, képes volt magára mutatni, hogy én voltam az, aki elveszítette a barátait a politikába való betagozódás miatt, s persze én voltam, aki elveszítette a humorérzékét meg a tehetségét. Emiatt is érdemes őt olvasni, mert az ő reflexiói alapján sokkal jobban érthető, hogy egy ember mit és hogyan tesz egy vérre menő korban, az ő reflexiói alapján meg tudjuk ismerni annak a kornak az emberi oldalát, ami lassan lesilányodik a történelemkönyvek értelmezési szintjére.
Az 56-os szerep miatt hat évig nem publikálhat, gyógyszergyári alkalmazott lesz, s talán a résidő, ami a munka mellett marad, kényszeríti arra, hogy a lehető legrövidebb novella-formában gondolkozzon. Így kezdődnek az egypercesek. A műfaj evidensen hozza a groteszk és abszurd szituációkat, hiszen pár mondatban kell felíveltetni és lekerekíteni egy történetet. A stilisztikai és szerkezeti kényszer jól passzol ahhoz az abszurd tapasztalathoz, ami immáron Örkényben is kiépül, s alkalmat kínál a humornak is. „Az igazság az, hogy – legalábbis az én véleményem szerint – ilyen az a világ, amelyben élünk. Lehet, hogy amit írok, annak nincs általános érvénye, mert talán csak a mi mai magyar világunk ilyen. De amit fonáknak, groteszknek vagy humorosnak vélnek írásaimban, azt, higgye el: én egy mosoly nélkül írom le, mert véres valóságnak látom, tehát olyannak ábrázolom.” Az egypercesek tulajdonképpen a valóság örökös ütköztetései az elvárt valósággal, helyesebben a józan ésszel elvárható valósággal. Ebből ered humoruk, s persze szerethetőségük, s némelykor a problematikusságuk is. S ez a probléma, amit itt észlelhetünk, végül is az egész életműre vonatkozik: Örkény nem tudott leszámolni a humanista emberszemlélettel, az embert morális lényként való értelmezéssel. Emiatt a szövegek sokszor belecsúsznak moralizálásba, erkölcsi ítéletekbe (nem kevésszer épp a leghíresebb egypercesekben leljük meg ezt, mint például az In Memoriam dr. K. H. G.-ben). Bár magánemberként ezekkel a humánus elvekkel mindannyian egyetértünk, de a művészet alapjaival ellentétes minden ideológia, a moralizálás is. A műalkotás a létet akarja megfogni a lehető legelevenebben, az ideológia pedig abban érdekelt, hogy a létet leegyszerűsítse és a saját kategória-rendszerébe, elviségébe kényszerítse. Az ideológia védelem az élet veszélyeivel szemben, a műalkotás viszont folyamatos életveszély. Az Egypercesek (Egyperces novellák, első megjelenés, 1968) mindezek ellenére az életmű máig legsikeresebb könyve. Ha tanítani kell írást, érdemes elővenni, mert a kicsi szerkezeteken pontosan végig lehet kísérni, hogyan épül fel egy mű, mit jelent pontosan fogalmazni, mit jelent az írói eszközök használata, hogyan kell címet adni, mitől frappáns egy kezdet, és mitől ütős egy befejezés. Hogyan használja az irodalom a hétköznapi alapanyagot, a vicceket, hirdetéseket, újsághíreket, miképpen hoz ez frissességet a bemerevedett irodalmi nyelvbe. Ha irodalmat tanítanék, minden korosztálynál elővenném, mert minden korosztályhoz megtalálható a megfelelő darab, s ezek olyan szövegek, amelyek után az embernek van kedve más kortárs vagy korban hozzánk közel álló íróhoz nyúlni. Alapmű, mert nem dagályos, mert az író nem mutatja bennük magát ijesztő nagyságnak, mert rövid. S bár Örkény már eleve felhívja a figyelmet ennek a rövidségnek a hasznosságára (Használati utasítás), nem gondolhatta, hogy ezek a novellák az sms-generáció számára tulajdonképpen még így is regények.
Konszolidálódik az ország, konszolidálódik Örkény élete is. Az Egypercesek mellett a drámák további sikereket hoznak. A Tóték (1967) talán a leglátványosabb, és a Macskajáték (1969), mindkettő alapja kisregény, mindkettő egy-egy drámai magot rejtő kisregény színpadra állítása. A Tóték, bárki láthatja, az első magyar dráma, ami nem bulvár irányból, mint Molnár Ferenc, és nem a nehezen megközelíthetőség felől, mint Füst Boldogtalanokja, értelmezhető. Ami a színházban áttörte a polgári dráma és a népszínmű és a magaskultúra határait. Közkinccsé vált. A dobozolás mindenkinek mond valamit. Bár gondolkodunk néha, hogy Tóth végül hányba darabolta az őrnagyot (négy egyforma darabba amúgy), de hogy darabolta, azt mindenki tudja. A sikerek, amelyek áthullámzanak az országhatáron is, abban a zárt korban szabadságot hoznak Örkénynek. Utazások, megélhetési biztonság, s ami a legfontosabb: lehetőség arra, hogy szabadon alkothasson. S mindezt nem a hatalom talpnyalójaként éri el, hanem minőségi munkával.
Örkény átélője és tükre a századnak, a század művészeti, történelmi és ideológiai történéseinek. Morális és művészeti dilemmák tapogathatók le az életről, az életműről. De egyszerű írói gondokat is megismerhetünk általa, hogy mit jelent megfelelni apaként és íróként, hogy hol vannak a tisztesség határai, hogy mit fontos megírni, minek van üzleti, minek társadalmi elismerése, mitől válhat egy író nagy íróvá. Amíg mellékesen, ahogyan Shakespeare a drámákat, ő kis apróságokat, na meg néhány színművet írt, a fő munkaidőben a fontos regénnyel küzdött. „Időbeosztásom a következő: reggel, amikor még friss és fogékony a fejem, a regényen dolgozom. Délután, amikor már nem friss, se nem fogékony a fejem, más egyebet írok. Az öt év alatt (délutánonként) megírtam egy csomó normális novellát, aztán egy csomó „egyperces” novellát, körülbelül két vagy három színdarabot, csupa mellékterméket, valahogy úgy, ahogy a háziasszony a karajról levagdalt húsdarabkákból, hogy ne vesszenek el, összecsap egy kis pörköltöt. Öt év óta pörköltöt publikálok.” A pörkölt mindig készült, ám a fontos regény nem akart elkészülni. Ahogyan nem készült el Ottlik Buda című regénye, vagy épp Pilinszky önéletrajzi regénye sem. A magyar író regényt kell, hogy írjon, az avatja igazi íróvá. Hiába ezernyi ellenpélda, az ellenpéldáknak senki nem hisz, még egy olyan író sem, aki épp maga is ellenpélda. Feloldhatatlan ellentmondás rejlik a mögött a szándék mögött, hogy a műalkotást kell ugyan akarni, de pusztán akaratból mégsem jöhet létre. A túlzott akarás megizzasztja az írót, az izzadság ráfolyik a szövegre, s nincs olvasó, aki ennek ne érezné a szagát. A műalkotás, a legerőteljesebb is, a létrejövés evidenciáját kell, hogy felmutassa, hogy nem erőből jött létre, hanem mert létre kellett jönnie. A munkamennyiség, az izzadás, a küzdelem az anyaggal az író privát ügye. Hogy magánéletileg vagy épp a létrehozás során mit élt meg és hogyan, csak annyiban érdekes, hogy ebből származik-e energia, haszon a mű valósága számára. Az akarás, az erőből dolgozás: magánügy. A privát vágyak transzponálása az alkotói terepre, siker, pénz, nők, csillogás, mind elhomályosítja az alkotói figyelmet, és elfordítja attól az egyetlentől, amire fordulnia kell: a mű tárgyától. A mű nem lehet egy külső elvárás, de még az író által generált külső elvárás következménye sem. A műnek mindig ritmusban kell lennie az alkotó aktuális világállapotával, belső működésével, és azt kell tükrözze, de ez pusztán az alkotói pozíció szempontjából érdekes: ki és honnan látja a világot. Ez a mű és alkotó közötti szinkron teszi lehetővé minden autentikus mű létrejöttét, bár nem biztosítéka, csupán alapfeltétele a létrejövésnek. Ha a belső működés nem követeli meg a regényt, akkor a regény nem születik meg. A Tatárfutás, a soha el nem készült regény az írói akarnokság terméke, vagy inkább úgy mondhatnám, Örkény István író privát vágyainak írói kudarca. Ami nekünk, olvasóinak, azoknak, akik szeretjük, mert hangsúlyozni kell, szerethető alkotóról van szó, akihez öröm viszonyulni, nekünk azt mutatja, hogy bizony az író is épp olyan, mint mi, hol fent, hol lent. Az írók életútját is kudarcok, sikerek meg átlagos események határolják, és sokszor úgy halnak meg, mint az az apa, aki csalódott a fiában, és korábban hal meg, mint hogy ez a fiú bizonyíthatott volna.

Vissza a tetejére