Bukdácsoló angyalok (Térey János: Káli holtak)

Térey János: Káli holtak. Bp., Jelenkor Kiadó, 2018
 
Térey János negyvennyolc éves korára terjedelmében is jelentős életműre nézhet vissza, nagy tudást, nagy tehetséget mutató kötetek hosszú sora van mögötte, melyek formailag, műnemi értelemben is igen sokszínűek. Egyszerű verseskötetek mellett ott szerepelnek a nagyigényű verses regények, a tőlük nem teljesen független (mert versben megfogalmazott) színpadi művek, drámák, s most újabb formai nyitásként Térey igazi epikus művel, regénnyel jelentkezett. Bár talán nem igazán pontos és hiteles úgy fogalmazni, hogy „újabb nyitásként”, hiszen a költőnek már 1997-ben is megjelent egy kifejezetten prózai könyve, a Termann hagyományai, amely aztán ráadásul átdolgozott, javított kiadásban Termann hagyatéka címmel 2012-ben újra napvilágot látott, ami azt is jelzi egyben, hogy Térey számára ezek a kilencvenes években született novellák nyilvánvalóan nagyon fontosak voltak (noha ő maga akkortájt úgy nyilatkozott, túl van rajtuk, azaz nem lényegesek számára), s hogy mennyire, azt most a regény esetében is láthatjuk valamelyest.
       A recepcióban azonban valahogy elmosódott, sőt talán el is felejtődött, hogy Térey nemcsak versekkel, verses regényekkel, sőt verses novellákkal kísérletezett, hanem már pályája korai szakaszában is próbálkozott a nem versszerű, egyszerű (kis)epikai formákkal (még ha az eredmény nyilvánvalóan tükrözi is a költői viszonyt a formához); méghozzá kitűnő novelláskötetet hozva így létre. Sőt, ahogy azt akkoriban meg is írtam (Termann egykoron és ma, Műút, 2012, 033), a novelláknak volt egy különös aspektusuk, hogy tudniillik bár külön-külön is jók és szerethetők voltak, együttesen még többletjelentéssel is bírtak. Ugyanis sorozatukból/füzérükből halványan, de mégis jól érzékelhetően egy „karrierregény”, egy nevelődési regény sorstoposzának mozaikjai is kibontakoznak: a vidéki városból a fővárosba kerülő egyetemista, Termann élete, ahogy lassan költővé és felnőtté érik. Ugyanakkor a novellák világát tovább tágítja, hogy Termann körül hasonló társak, figurák botladoznak vele együtt – azaz egy egész generáció életérzése, helykeresése, élete körvonalazódik, a háttérben Budapest díszleteivel és értelmiségi belvilágával. Annak, aki már olvasta a Káli holtakat, bizonyára sok minden ismerős lehet abból, amit a Termann-könyvek kapcsán igazán csak érintőlegesen felvillantottam. Előzetesen is megállapítható, hogy a Káli holtak sok tekintetben folytatása a Termann-szövegeknek, mintegy azt bemutatva, hogy a húsz-huszonöt év előtti Termannoknak milyen útjaik lehetségesek a 2010-es évek vége felé, s ehhez, legalábbis Téreynek így tűnhetett, a regény nagyobb formája illeszkedett (volna).
            A regény főszereplője Csáky Alex színész, aki a mű történetében körülbelül huszonnyolc évesen (346) indul el, és a végén harmincévesen (518) búcsúzunk tőle, tehát a Káli holtak elbeszélt ideje nagyjából két év (de ez egyéb okok miatt, amire majd kitérek, nem nagyon tűnik föl). Fiatal színész, de már egy évvel korábban, huszonhét évesen (423) megkapta a Jászai Mari-díjat a Hamlet címszerepének alakításáért. Ünnepelt, már-már sztárstátuszban élő művész, akinek a sorsa mégsem úgy alakul, ahogy várható lenne: a történet ideje az ő életének megborulásával, művészként/színészként való fokozatos lecsúszásával fog telni. Ha a műről lehántjuk az iszonyatos mennyiségű epikai sallangot, a kitérőket, a történetnek formailag ellenálló esszébetéteket és egyéb, sokszor fölösleges prózai részleteket, akkor a csupasz váz valójában egy egyszerű, bár kétségtelenül a klasszikussal szemben negatív nevelődésregény-modellt mutat, azon belül pedig a művészregény alternatíváját. Persze a sort lehetne még folytatni, például azzal, hogy vajon kulcsregény-e a Káli holtak, hiszen minden, ami történik benne, az a magyar színházi (és filmes) közegben játszódik, természetesen kívülálló számára nem, de a beavatottabbak számára talán mégis felismerhető helyszínekkel, eseményekkel és figurákkal (e tekintetben a művet nevezhetnénk akár színházi regénynek is, ha volna ennek valami olyan értelme, amely Térey alkotásához közelebb vinne, de nincs). A regény elejére nyilvánvalóan ironikusan odabiggyesztett, különösen filmek esetében szokásos felhívás, hogy „bármely regénybeli hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal”, rá is játszik erre erősen. Térey amúgy is szívesen használja a klasszikus alkotás, jelen esetben a regény nagy ívű kellékeit, mint a mottók alkalmazása, a nagy fejezetekre tagolás és azon belül a kisebb szövegegységek kvázi alfejezetként való kezelése (ami persze megint csak ironikus, mert valójában szó sincs még látszólagos alfejezetekről sem, a néhány mondatos résztől az egy valóságosan elképzelhető alfejezet méretéig terjedő szövegrészek nem így működnek, hanem folyamatos naplóbejegyzést imitálnak). Mindezt tetézi (bonyolítja), hogy a regény történetét egy rövidebb és egy kicsivel hosszabb szövegrész keretezi (noha a mű amúgy egyáltalán nem a klasszikus keretes elbeszélések körébe tartozik), melyről talán azt lehet megkockáztatni, hogy egy álomjelenetet elevenít meg, ezzel a befogadó számára felvetve azt a lehetőséget is, hogy az egész főszöveg valójában valakinek (Csáky Alexnek, ill. a Csáky által alakított Botond nevű nem valóságos személynek) az álma. Ugyanakkor ez a főszöveg én jellegű narrációban képződik meg, Csáky Alex maga meséli el vagy írja le naplószerűen, hogy mi történik abban a világban, amelyben létezik. Tehát az elbeszélésnek egyetlen hőse van, az ő szűrőjén át látunk mindent, ami akár egy kamara jellegű prózát is jelképezhetne, de a Káli holtak kiállítása, akár imitált, akár ironizált nagyregény vonásai ennek ellentmondanak. Persze ha csak szatíraként fogjuk föl az elbeszélteket, akkor nem, hiszen ha mindent kifordítunk, akkor a narráció botlásai nem annyira az elbeszélőé, hanem annak a világnak az ellentmondása, melyet megjelenít. A főszereplő így egyfelől tudósít saját élete alakulásáról, s ezt értsük valahogy szó szerint, mert a regény teljes szövegében Csáky Alex beszél, és végig jelen időben, ezért aztán azt a feltevést, hogy a kisebb-nagyobb vagy egészen hosszadalmas „bejegyzések” egy tényleges napló részei lennének, nyugodtan el is vethetjük. A napló mint narratív forma ugyanis „múlt idejű”, elbeszélője csak azt mondhatja el, ami már megtörtént, arról, ami éppen most történik, nem tudósíthat (ugyanakkor ritkán, de előfordul, hogy Csáky elbeszélése átvált múlt idejű, tehát felidéző/visszatekintő jellegű beszédbe, ami a naplóformát erősítené). A Káli holtak nagy epikai problémája, hogy ez a narrációs helyzet mindvégig tisztázatlan, olykor vicces, olykor kifejezetten zavaró helyzeteket teremtve. Csak egyet emelek ki: a regény elején Csáky még abszolút ünnepelt színész, nos, ekkor olvasható egy interjúrészlet a Marie Claire című újságból, elég hosszan (38–39) arról, hogy hogyan éli meg azt, hogy ilyen fiatalon már ünnepelt és díjazott színész, illetve hogy nem fél-e attól, hogy a mostanában forgatott zombis tévéfilmben szerepet vállalt. Az összességében két oldal terjedelmű regényszöveg nyilvánvalóan nagyon komoly és egyáltalán nem ironizált művészi/erkölcsi problémákat vet fel, sőt a későbbiek ismeretében az egész mű központjába is helyezhetők ezek – de ugye az nem képzelhető el, hogy a híres színész bekörmöli a naplójába a vele készült interjút; annál is inkább nem, mert az elbeszélői helyzet más lapokon meg sem engedi a naplóformának még csak a lehetőségét sem. Sőt olyan kép alakulhat ki az olvasóban időnként, hogy Csáky mintha valakinek beszélne, mintha volna valamilyen hallgatósága, például: „Már mondtam (…), de még nem meséltem el” (264), „Már mondtam” (382), „Ha még nem mondtam volna” (512), „Két hírem van” (473), és sorolhatnám. Ám ebben az esetben sem elképzelhető, hogy a regény főszereplője részletesen elbeszélje hallgatóságának mondjuk az Athénban szerzett színházi, építészeti, művészettörténeti, valamint szexuális élményeit a legnagyobb részletességgel. S ami a narráció problémáját tovább növeli, hogy ez az énelbeszélő teljesen reflexió nélküli, ahogy már említettem, mintha a helyszínről tudósítana, hogy ott mi történik, de hogy valóban mi történik, és miért, és ez milyen hatással van rá, az vagy egyáltalán nem derül ki, vagy alig. Így aztán Csáky Alex története eléggé sovány, nem sokat tudunk meg róla, és talán ennek következtében is hasonlóan keveset tudunk meg az őt körülvevő emberekről, környezetükről, a világról, melyben élnek. Hozok példákat.
           Csáky Alex a fővárosban született már (ellentétben Termann-nal), apja ügyvéd, anyjáról a 468. oldalon derül csak ki, hogy „élete zömét kórházban dolgozta le”, apjával sokáig nincs jóban, majd közelednek egymáshoz, de végül Csáky még apja halálában sem tud neki megbocsátani (pontosan nem derül ki, mi is a baja az apjával, mi okozta köztük igazán a konfliktust, ha eltekintünk a szigorú, korlátozó, nem szeretetteljes apatoposztól, és hát tekintsünk el, mert annyira közhelyes). Az apa figurájával ellentétben a nagyapa alakja mindig nosztalgikusan és tisztán merül föl: „Öregapám volt az igazi káli ember, mindenki Sanyi bácsija Monoszlón, a baromfiudvarával, a nagy erdei sétáival meg a ragaszkodásával a fél udvart bekoszoló fekete eperfájához.” (124) A nagyapa figurája ráadásul mindig összeforr a környező táj, a Káli-medence fenséges látványával, a természet lenyűgöző nagyságával és szépségével: „Öregapám járta a rétet, az erdőt, gombászott, fácánt fogott, barkaágakat szedett, hogy a mama kosarat fonhasson belőle, én meg mentem vele árkon-bokron át. Mohos volt a házukon a nádtető. A villanyt már bekötötték, de még kerekes kútból húztuk a vizet, és sosem kaptam gyomorrontást. Kaszáltam a szomszéddal, vágtam a fát. Megmártóztunk a hegyi tavakban, tábortűznél sütöttük a szalonnát.” (29) Ennél többet azonban a nagyapa figurájáról sem kapunk, s ez sajnos egysíkú értelmezésekre adhat okot, hogy tehát alakjában és a káli tájban a romlatlan erkölcsi intranzigenciát és életminőséget kellene látnunk, holott Térey, a szöveg más pontjain, érzékelhetően távol tartja magát az ilyen leegyszerűsítő gesztusoktól.
           Az apa, az anya, a nagyapa figurája mellett a regény összes többi szereplője is (Csáky volt élettársa, gyerekének anyja, egykori szeretője, Binder Lívia, aztán újabb, talán a megállapodottságot jelentő újabb szeretője, Luca, és mind a színésztársai, rendezői, Sulyok és Gróf, valamint filmes rendezője, Borombovics Géza, szóval tényleg mindenki) csak kétdimenziós figura, annyira formálódnak csak meg, amennyire Csáky számára érdekesek. Egyszóval gyakorlatilag egyéniség nélküli, vagy alig egyénített figurák, beleértve magát Csákyt is, ha alaposan megvizsgáljuk a főszereplő „életrajzát”. Egy nevelődési regénymodellt imitáló forma esetében legalábbis meglepő jellegzetességek ezek. Persze ellene lehetne vetni, hogy az ilyen megközelítése a regény világának és szereplőinek túlságosan is pszichologizáló és a valószerűségre alapozó, s éppen a szatirikus, sokszor karikírozó megjelenítés nem igényli egy valóságos tizenkilencedik századi „bildungsroman” kellékeit. Igen ám, csak ha motivációs és lélektani szinten nem érthető, vagy fogalmazzunk inkább úgy, nem teljesen világos, hogy Csákyval mikor mi és miért történik, és mindez milyen személyiségváltozásokat okoz a figurájában, akkor az is zavarossá válik, hogy a sztárolt színész kivételes státuszából valójában hogyan és miért csúszik le a teljes összeomlás szélére. Ehhez indokként az kevés, hogy részt vesz egy minden valószínűség szerint rangján aluli zombis tévéfilm forgatásában. Pedig Térey valamilyen oknál fogva ezt a zombifilmet az egész regény szempontjából is döntő fontosságúnak ítélte, ki is térek rá kicsit részletesebben.
           A regény teljes első fejezetét (Elevenek és holtak) teszi ki a virtuális film, a Káli holtak forgatása, a forgatókönyvből való idézetekkel, jelenetekkel, de a szöveg későbbi részeiben is meg-megjelenik valamilyen módon (például amikor Csáky végképp kilép a filmből, illetve amikor ennek hatására „kiírják” belőle). Mint látható, a nem létező tévéfilm és a valóságos regény címe azonos, és erre valamilyen választ kell majd találnunk. A film „története”, amennyire egyáltalán kihámozható a különféle státuszú szövegrészek egymásra csúsztatásából, hogy a Káli-medence összes egykori halottja, akit az évszázadok során űzött és leöldösött tatár, török és labanc, zombiként feltámad, és rázúdul a mai falvak népére, beleértve ebbe azt a betelepülő értelmiségi/művész népséget is, amely mintegy elfoglalta és lezüllesztette az eredeti táj és lélek szépségeit. Elég szörnyen hangzik ez így. Térey persze mindezt ironikus/szatirikus megközelítésben tárja a film „szemlélője” és a valóságos szöveg olvasója elé, végül is nem hagyva kétséget, hogy a Káli holtak című „filmalkotás” igazából egy szennymű, amire a széles néptömegek szórakoztatása miatt van szükség. Ugyanakkor a narráció lebegteti azt az értelmezési lehetőséget is, hogy a film bár nyilván csak egy zsánerfilm, de ebben a minőségében is hordozhat megfontolandó és értékelendő erkölcsi/művészi értékeket. Csáky kezdetben ezért vesz részt benne, s majd csak fokozatosan jön rá, hogy a film egyszerű becsapás. A színész egész regénybeli életpályája szempontjából fontos lenne, hogy a szemünk elé táruljon ez a felismerési (nevelődési) folyamat, ám ebből az olvasó nem sokat kap (nagy kivétel Borombovics rendező káli birtokának kitűnő szatirikus leírása). Csáky Alex, aki bármennyire is művelt és tehetséges színész, nem épp éles eszéről fog olvasója emlékezetében megragadni, valójában akkor ismeri föl, hogy mire vállalkozott, amikor a színházi életében és főleg munkájában érik egyre-másra kudarcok, melyeket előbb nem ért, majd – joggal – rossz döntésének tulajdonít. Más kérdés, hogy ha valaki egyszer kiugróan magasan teljesít (Hamlet-alakítás), akkor egyetlen, amúgy nem kirívóan rossz döntés következményeként miért nem képes színészileg sem megismételni korábbi produkciója minőségét; így vall aztán kudarcot Schiller Haramiákjában, s nem lesz majd szerencséje a Hamlet újabb és újabb előadásaival sem (bár itt művészeten kívüli okok játszanak közre).
         Tehát van egy film a regényben, amely a befogadó számára is nagyon nehéz helyzeteket teremt, mivel a forgatókönyv szövegei, a benne szereplő egyes játszó személyek szövegei igen gyakran összecsúsznak Csáky valós szövegeivel, sokszor problémás felfejteni, hogy ki beszél: Botond, a film főszereplője, vagy az őt alakító Csáky, vagy Csáky idézi Botondot függőbeszéd-szerű mondatokban. S az sem mellékes, hogy mikor gondoljuk valóságosnak (értsd: a mögöttes elbeszélő, a szerző stiláris/szerkesztési hibájának) a szöveg bornírtságait, s mikor maró gúnynak, iróniának a nem éppen irodalmi igényű forgatókönyvrészleteket. Bár alkalmanként e tisztázatlan narrációs helyzetből humoros poénok adódnak, de az egész fejezet erősen fárasztó, s mint ilyen kétséges is a terjedelme. Körülbelül a regény egyharmadát teszi ki, ami kissé soknak tűnik ahhoz az értelmezéshez, hogy ez egy pocsék film, amiben nem szabad részt venni. Ám bármennyire röhejes is időnként a forgatókönyv, szörnyűek a film párbeszédei, illetve az ezen dialógusok által generált, már közelebbről nem meghatározható eredetű párbeszédek és elbeszélések is sokszor billegnek az elfogadhatóság határán innen és túl, a filmes Káli holtaknak nyilvánvalóan kell, hogy legyen valamilyen helye a regény szövegvilágában. Annál is inkább, mert időnként váratlanul olyan szövegrészletek bukkannak föl, melyeket tulajdonítsunk akár Botondnak (a falut a zombik ellen védelmezők vezetőjének), akár Csákynak, sőt akár egy odaértett (szerzői) elbeszélőnek, elgondolkodtatóak. Íme: „A pesti jöttmentek és a főleg fiatal yuppie-k – a »bebírók!« – urbánus szibaritasága, ami számukra ennyire bőszítő. Hogy nem tisztelik sem a múltat, sem a jelenkor pallérozatlan, ám legalább tőrőlmetszett köveskáli lakosait, akik közé beférkőztek.” (31)
         Az előbb említett „hely”, azaz a Káli holtak című film helye (s az Elevenek és holtak című fejezeté) több síkon képzelhető el. Lehet olyan értelmet adni neki, hogy a narrátor, azaz Csáky a film készítése közben döbben rá, hogy az ő gyerekkori édenét mára, az elbeszélés jelen idejére szétrombolták a „bebírók”, a betelepülők, akik a hagyományőrzés leple alatt valójában tönkretették a Káli-medencét mint grandiózus tájat és mint egy sajátos, emberi értékekhez ragaszkodó közösség szülőföldjét. Innét nézve a zombitámadás a bibliai tíz csapásra hajazó isteni végítélet, büntetés, amiért a „káli ember” elhagyta a természetes élet útját. De az az értelmezés is felvethető, amely eloldódik a konkrét helyszíntől, és a Káli holtakat (a filmet) egy tértől és időtől független apokaliptikus látomásként fogja föl, mintegy a jelenkori (magyarországi) világ állapotának szimbólumaként, azaz azt sugallja, hogy mindannyian holtak vagyunk; ezért megérthető, hogy Térey a regény címének is ezt választja (természetesen itt ezt a „metaszöveg” és regényszöveg értékétől és minőségétől függetlenül kell elképzelnünk). Ebben a kontextusban aztán a következő fejezetek színház- és drámaelemzései (megtámogatva néhány emblematikus európai városról, mint Róma, Athén vagy Szentpétervár, szőtt mini esszével) valójában mindössze azt a funkciót töltik be, hogy Térey fölvázolhassa, milyen reakciók volnának lehetségesek erre az állapotra (s persze Athén, a „kultúra bölcsője” kapcsán azt is lássuk, hogy bizonyos értelemben csak egy összehugyozott, összehányt „falu”, tönkrement, mint Köveskál). Így aztán a klasszikus nagy drámák, mint a Hamlet, a Haramiák, a Ványa bácsi vagy A salemi boszorkányok e tekintetben illusztrációként szerepelnek, s ami külön érdekes: nem Csáky értelmezésében, adaptálva mintegy saját helyzetére, hanem mindig rendezők (Sulyok, Gróf), tehát Csáky szemszögéből nézve kívülállók interpretációjában. Ezért aztán sem Hamlet halogató, kontemplációra hajlamos, a közvetlen cselekvést hárító, majd mégiscsak elfogadó alkati válasza, sem Moor Károly (Karl Moor) radikális cselekvése nem képes Csáky életében akárcsak útmutatóként szerepelni. (Csak mellékszálként említve: az olvasó elgondolkodhat rajta, hogyan kaphatott komoly színházi kitüntetést és ünnepelt színészi státuszt az a színész, akinek nem sok feltevése van a világirodalom legizgalmasabb drámáiról.)
           Az előzőek tükrében Csáky „büntetése” a lecsúszás, a végső szétesés (ami ugyanolyan váratlan, reális okokkal nem magyarázható, mint a zombik támadása), ahogy ő maga fogalmazza, kivetítve belső állapotát a külső világra is: „Szétesőben a város, és szétesőben én.” (489) De mint már többször utaltam rá, ez a negatív nevelődési folyamat a regény hősére semmilyen hatással nincs, összeomlásában sem lesz bölcsebb a súlyos áron szerzett tapasztalatok révén, nem is változik meg valójában, talán csak nézi értetlenül azt a pusztulást, amely őbenne és környezetében bekövetkezett; Csáky szavaival: „Fokozatosan romoltam odáig, hogy ne játszhassam. És életem gödrének legmélyén tanácstalan is voltam, hogy javulhatnék föl.” (518) A háttérelbeszélő (Térey) annyi egérutat hagy számára, hogy talán újabb fiatal szeretője, Luca elhoz számára valami nyugodtabb, átláthatóbb életet (hogy Luca miért is működhet e szerepben, és ki is ő valójában, arról az égvilágon semmit nem tudunk meg). A mellékszereplőkről való kevés tudásunk, a főszereplő, minden állítással szemben, változatlansága összefügg azzal is, hogy a már említett „jelen idő” teljesen eluralkodik a szövegen, mintha egy általános jelenben mozogna minden és mindenki, amiben valójában senki és semmi nem különböztethető meg; a maguk puszta közvetlenségében működnek csak. Ezért érzékelhető úgy a regény világa, hogy abban semmi nem mozdul, nincs múlt, nincs jövő – nincs idő sem. Bár apróbb jelekből érzékelhető, hogy eltelt valamennyi időintervallum, de az idő mégis szinte kiiktatódik a regény történetéből. Pedig a kortárs magyar irodalommal szemben Térey nagyon is a mai magyar jelenbe exponálja a regény idejét, számtalan konkrét utalás van erre a migrációs problémáktól a mesterségesen generált terrorfenyegetettség kérdéséig. Mintha a mögöttes elbeszélő arra törekedne, hogy a történet ne legyen tanulságos, ne legyen teleológiája egyáltalán, ami erősen akceptálható, ha a didaktikusság felől nézzük, viszont megjegyzendő azért, hogy nem teleologikus szöveg aligha képzelhető el. És a szöveg bizonyítja is ezt nemegyszer, amikor a szerző előtérbe lép, és tanulságcentrikus eszmefuttatásokat tesz közzé, vagy kinyilatkoztatásszerű mondatokra ragadtatja magát. De még ez sem volna oly nagy baj. Az igazi probléma talán az, hogy Térey egy költőileg felépített (értsd: kamara jellegű, kisregény méretű) nevelődésregényt duzzasztott nagyepikusi formává, amely ezt a terhelést természetesen nem bírta. Így aztán a magam részéről nagyon sajnálom, hogy a Termann-nemzedék hitelesen ábrázolt/elmesélt útkeresése, sodródása és lassan önmagára találása után e nemzedék „befutásának” és a részben ebből is keletkező létproblémáinak epikai/költői megjelenítése sokkal kevésbé lett attraktív. Nyilván a nagyregényforma Térey számára talán megkerülhetetlen kihívás lehetett, különösen neki, aki a grandiózusság iránt oly mély vonzalmat érez, de ebből az olvasó most csak a mottóban is megidézett táj komor-derűs, de persze lélektelen nagyságát pillanthatja meg. A főszereplőnek például még egy hősi bukás sem jutott, igaz, nem is érdemelte volna meg a regény „meséje” szerint; nincs nagyság, nincs méltóság, nincs grandiózus történelem/történet, középszerű alakok még csak a bukás nagyszerű, igazi tragédiájával sem szembesülhetnek, nem bukott, csak bukdácsoló angyalok. Térey vállalkozásának nagysága, tehát az eltervezett (és az életműbe egyébként nem csak a Termann-novellák révén pontosan illeszkedő, azt tágító) nagy mű létrehozásának szándéka/akarata azonban megkérdőjelezhetetlen.

Térey regénye megjelenése pillanatától nagy hullámokat kavart a kortárs magyar irodalom (recepciójának) állóvizében. Az értékelések a teljes elutasítástól (Kálmán C. György, Élet és Irodalom, 2018. jún. 15.) a teljes értékelő hódolatig (Arató László, Élet és Irodalom, szept. 7.) terjedtek, s köztük elég sok, mondjuk így, „billegő” jellegű értékelés/értelmezés látott napvilágot, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben, visszafogottabban vagy dühödtebben vetették fel részben azokat a problémákat is, melyeket magam is vázolok, de szándékosan nem tértem ki egyik kritikára sem. Ennek pusztán az az oka, hogy véleményem szerint mindegyik írás narratívája keretét Kálmán C. György kritikájához viszonyította, ami nem biztos, hogy szerencsés. Ebből próbáltam volna kilépni, de utólag látom, nem mindig sikerült.

Vissza a tetejére