Aposzttraumás sokk poétikája (Izsó Zita: Éjszakai földet érés)

Izsó Zita: Éjszakai földet érés. Scolar Kiadó, Bp., 2018
 
Kockázatosan indul Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötete. Elvégre vagy vakmerő meggondolatlanság, vagy pedig magabiztos koncepció kell ahhoz, hogy valaki verseskötete nyitó költeményének első sorában Aleppót emlegesse, vagyis a szíriai háború aktuálpolitikai vetületekkel igencsak terhelt tematikájával hozza kapcsolatba a könyvét rögtön a felütésben. Izsó tehát igencsak nagy téttel indítja az Éjszakai földet érés, valamint az olvasó közötti játszmát, amely egy ilyen megnyitással kezdve csak akkor nyerhető meg, ha a szerző a továbbiak során következetesen kiírja a szöveget a közéleti-aktuálpolitikai kontextusból.
Izsó Zitának sikerült véghez vinnie ezt a bravúrt. Szemlátomást mind a verseken belül, mind pedig a költemények ciklusokká rendezésében ügyelt arra, hogy a reáliák bőséges használatának dacára is elemelje a szöveget a konkrétumoktól, és a befogadót eltávolítsa az aktualizáló olvasat csábításától. Ez a törekvés már a kötetnyitó Fakír című versben is tetten érhető. A szöveg egy gyermeket helyez a középpontba, aki bombatámadás során a szüleit és testvéreit is elveszti, ám ahelyett hogy pusztán a tragédia pillanatára koncentrálna, a háború előtti élet képeivel montírozza össze azt – a háborús feszültségben folyton marakodó szülők kapcsán az akváriumban eleség híján egymást felfaló halakat emlegeti, és a kultúra, valamint az intézményesült erőszak ellentmondását, valamint a folyamatos stressznek az egyéni reakciókat átformáló hatását is egyszerre sikerül érzékeltetnie: „Ahogy a földig rombolt házra nézett, / arra gondolt, mennyire megijedt, amikor évekkel azelőtt / egy képtárban elvesztette a szüleit. / Akkor egy órán át sírt, / most meg nem érzett semmit.” (10) A nyitó verset követő, Csúcsdísz című darab ismét megteremti az aktualizáló olvasat csábításának látszatát, amikor egy menekülteket befogadó állomásra helyezi a szerepvers gyermek narrátorát – hogy aztán a mágikus realizmus magasságaiig lendítse a szöveget az angyalmotívum Márquez és Asturias tollára illő szerepeltetésével. Izsó mondatfűzése egyébként is a dél-amerikai költészetet idézi – Pablo Neruda alkalmasint hasonló verseket írt volna, ha a Pinochet-puccs elől a migránsválság éveinek Európájába repíti egy időgép. Az Éjszakai földet érés szövegeinek költőisége ugyanis nem a merész képekben és nem is a nyelvi innovációban rejlik – hanem a visszafogott aprólékossággal és precizitással bontogatott metaforákban, mint amilyennel például a Magánbiológia szolgál másfél oldalon át kitartó lendülettel. S ha már az előképeknél tartunk: az Ima az ostromlott városért nyitánya – „Uram, add, hogy ma is rossz idő legyen, / ma is rejtse köd az ostromlott város sebeit” (24) – félreérthetetlenül idézi meg Radnóti Nem tudhatom-jának zárlatát, s ezáltal – miután arról a tematika szintjén már gondoskodtak az Ivadékaikat a bölcsőszájú halak, valamint a Minden házból elviszik a lányokat című versek – az intertextualitás szintjén is a második világháború Közép-Európájáig tágítják térben és időben a korunk Szíriájának képeivel indító versciklus merítését.
A második, Utazómagasság című ciklus elszakad a háborús tematikától. Izsó versei itt a csonka családok és az árvaházak Röhrig Géza költészetéből is ismert világában bővítik tovább az élethossziglan kiható veszteségek, személyes tragédiák és traumák leltárát. Kiemelkedik e költemények sorából A szeretet természete című darab, amely kisfilmbe illő, pengeéles jelenetekből építi fel egy nehéz sors és az azt kísérő személyiségfejlődés ívét, valamint a Darázsfészek, amely a kötet leghosszabb verseként négy oldalon keresztül játszatja össze egy család felbomlásának történetét a lódarazsak viselkedésének tárgyilagos leírásával. Izsó a ciklusban szereplő versek merítéséből a diszfunkcionális családokat sem felejti ki – a Csendélet című darab például úgy szolgál tizenkilenc soros pillanatfelvétellel az egymás szomszédságában vegetáló nyomorúságváltozatokról, hogy kompozíciójába nem csupán a házaspár, valamint gyermekük, hanem szomszédjuk is belefér. A Víz alatti felvétel pedig olyan remekbe szabott költői képpel szolgál, amely akár a múltbéli, többé-kevésbé elfojtható, de meg nem történtté aligha tehető traumákra fókuszáló ciklus esszenciája lehetne: „De nem fékezed le a jelen szerelvényét, / nehogy rád essenek / a múlt fejed fölé pakolt poggyászai…” (43)
A kötet harmadik egysége, a Zuhanórepülés versei a gyermektelenség, valamint a gyermek elvesztésének tragédiájára összpontosítanak az anya szemszögéből. A ciklus Család című nyitó versében az eresz alatt fészkelő madár válik gyermekpótlékká, hogy csak ideig-óráig enyhítse a gondját viselő emberpár veszteségérzetét, és hamarosan a trauma feldolgozásának, kibeszélésének legfőbb akadályává váljék: „Aztán észrevettük, / ha nem akarunk valamiről beszélni, / a madarat hozzuk szóba, / és ha nem akarunk egymásnak megtenni valamit, / akkor szórunk neki egy kis magot. / A legjobb ürügy volt, mindig rá hivatkoztunk, / és az iránta érzett szeretetünk, / mint jegesmedvével a leszakadt jégtábla, / sodródott velünk, / közös életünktől egyre távolabb.” (55) Figyelemreméltó, hogy míg Izsó Zita verseinek tematikája a közösségi traumáktól elindulva, a merítést egyre szűkítve itt éri el az egyén szintjét, előszeretettel használt természeti képei éppen itt tágulnak kozmikus léptékűvé – a gyermektelen anya az óceánnal, a reménybeli leendő gyermek a belőle kiemelkedő szigettel asszociál, de még a tengermotívumnál is hangsúlyosabban szerepelnek ebben a ciklusban a világűr és a bolygók képei, ami a gyermektelenséget a kozmikus rend zavaraként, a gyermekszülésre nem képes vagy utódját vesztett anyát pedig e zavar áldozataként azonosítja. Izsó érzelgősségtől mentesen, visszafogott érzékenységgel dolgozza fel a női lét eme gyakori, többnyire csendes tragédiáját: a gyermektelenséget.
A záró ciklus, a címét a kötet egészének is kölcsönző Éjszakai földet érés az idősebb családtagok testi és szellemi hanyatlására, valamint elvesztésére fókuszál, hogy az Érkezés című záró vers panteista végkövetkeztetésével a hit kérdésköre felé nyisson kiutat a könyv nyomasztó világából, azt sugallva, hogy fizikai létünk múlékonyságának felismerése és elfogadása jelentheti a kulcsot egy olyan létezésváltozathoz, amelyben „...soha többé nem talál beléd utat a félelem”. (87)
Nem egy ülésben olvasandó, karcsúsága ellenére is súlyos könyv az Éjszakai földet érés. A poszttraumatikus sokk poétikájába vezeti be az olvasót Izsó Zita műve, amely az országokat sújtó katasztrófáktól az egyéni sorscsapásokig térképezi fel tárgyilagos visszafogottsággal és pengeéles pontossággal az emberi szenvedés legkülönfélébb változatait.

Vissza a tetejére