Regényi Eszter


Regényi Eszternek hívták, és így hívhatják ma is, mert nem az a fajta, akit ha feleségül vesznek, máshogy nevezteti magát.
Amikor megkérdeztem, tudja-e, mit ünnepelnek a zsidók pészahkor, a fejét csóválta.
– Azt, hogy Ahasvérus ókori perzsa király felesége, Eszter megakadályozta a Perzsiában élő zsidók kiirtását – mondtam. – Van egy másik neve a királynak, de azt nem ismerem. A Biblia ezt Eszter könyvében meséli el – tettem hozzá. – Nem vagyok zsidó, de gondoltam, elmondom neked.
– Ismerem a történetet, de nem tudtam, hogy ezt ünneplik.
Hallgattam.
– Vallásos vagy? Az én édesanyám református lelkész volt – árulta el.
A családjainkról nem sok szó esett. Az sem volt magától értetődő, hogy egyáltalán beszélgetni kezdtünk. Volt egy közös óránk az egyetemen. Az a fajta lány volt, aki mellett nem lehet elnézni. Amint megpillantottam, nem érdekelt többé, hogy barátnőm van, s az sem, hogy ezzel a százhatvanvalahány centissel egyelőre vadidegenek vagyunk. Tétován kerestem a helyet az ismeretlen teremben, a fullasztó harmadik emeleti nyárutóban. Regényi Eszter a padokból összetolt tákolmány asztalfőjénél ült, nyakig érő szőke haja előrehullt. Rá a füzetére, a kezében tartott iPhone-ra.
– Persze – emelte fel fejét, amikor megkérdeztem, ülhetnék-e mellé. Meglepődtem, mennyire kedvesen felelt. Akkortól, nyilván teljesen tévesen, olyannak láttam, mint egy befogott sámarigót.
Aztán a félév végéig ennyi volt a diskurzusunk. Megvártam, amíg eltelik a szorgalmi időszak, majd felhúztam a szerencsehozó ballábasomat. Szolid akartam lenni, s egy kedves, nem hivalkodó pulóverben álltam elé. Kérdeztem valamit, de nem a kultúratudományokról, a posztkolonialista szemléletről, a feminizmusról, a genderről meg hasonló dolgokról, amelyekről tanultunk, hanem a végső jegyet adó vizsgaalkalomról. Később ezt szelíd nyugalommal a szememre vetette. Azt gondolta, falból kérdezgettem. Nem hitte el, hogy így szoktam beszélgetéseket kezdeményezni.
A tél vége nemcsak kétoldali tüdőgyulladással, hanem egy újonnan kapott érzéssel is megkínált. Onnantól kezdve mindennap beszéltem vele, hamar lekopott rólunk a felesleges udvariaskodás és a keresztnevek szigorú használata. Már nem is tudom, miként került szóba, hogy találkozzunk. A betegágyon fekve írtam neki, hogy jó lenne valamit csinálni, ha meggyógyulok. Eszti kitalálta, mit tehetnénk: segítsek neki felkészülni az egyik szabadkredites kurzusára. Társadalmilag fajsúlyos magyar drámák és dokumentumfilmek. Nézhettem újra a Cséplő Gyurit meg a Fekete vonatot. Az ágyamból csak azért keltem fel, hogy elvitessem magamat a könyvtárba, ahol Schiffer Pál-kéziratokat izzadtam össze lázas verejtékemmel.
Az első nem formális találkozásunkkor egyszerre értünk a mi házunk ajtajáig. Regényi Eszter éppen abba az üzenetbe volt belebújva, amelyet fél perccel korábban küldtem neki. Néztem egy kicsit, amíg elolvassa azokat a szemtelen sorokat, amelyeket humorosnak szántam. Elmosolyodott, azzal a mosollyal, amely keveseknek adatik meg. Jóleső érzéssel figyeltem, amikor anélkül, hogy feltűntem volna neki, elém libbent. Amikor észbe kapott, felém hajolt, ám mielőtt csókot nyomhatott volna rá, eltartottam az arcomat, de még időben visszahajoltam.
– Nem tudom, terveztél-e puszit, de én most adok.
Zavarba hoztam, és istenem, hogy tetszett ez nekem! Alig láthatón elvörösödött, lesütötte barna szemét. Talán a szempillája is megremegett.
A filmeket, amelyeket csak megnéztünk együtt is, többször leállítottam. Belebeszéltünk, belenevettünk, belezavarodtunk egymás mondandójába, a saját mondókánkba. Egészen addig nem is szerettem ezeket a dokumentumfilmeket. De ezt nem mondtam neki később sem. Felolvastam és elmondtam mindazt, amit a témában kijegyzeteltem. Az íróasztalomnál ült, vékony kis bokáját alig takarta a zokni. Ha éppen nem a papírkötegemet bogarásztam, azt néztem, ahogyan a lábujjhegyével mozgatja a lábát. Néha kérdezgettem is, mert mindig szerettem másokat vizsgáztatni, kioktatni. De most csak a szokás hatalma miatt. Mire ő kis idő után helyretett.
– Nem válaszolok – mondta. – Így nem fair, te ezt tanulod az egyetemen, arról nem beszélve, hogy a papír is ott van a kezedben.
Amikor fölvetettem neki, hogy jó lenne, ha megismételnénk ezt az estébe nyúlt találkozást, a szemébe néztem, mire ő lesütötte a sajátját. Rezzenéstelenül fürkésztem, azt várva, hogy felemeli valószerűtlenül szép fejét. Próbálta állni a tekintetemet, tisztességesen küzdött, de aztán újra lesütötte a szemét, igaz, csak néhány pillanatig, hogy aztán ő fürkéssze egészen hosszan az én tekintetemet.
Tehát csak sikerrel jártam.
Szerettem volna, de hogy pontosan mit, azt nem tudtam sem akkor, sem most. Talán mindent szerettem volna. Egyszerre és azonnal. Olyan valóságos volt az egész, akkor is az volt, amikor elkezdett előbb a bal, aztán a jobb szemhéja rángani.
Regényi Eszternek volt egy sajátos szokása, amelyről nem tudom, hogy tudott-e, mert soha nem kérdeztem, tisztában van-e azzal, hogy néha megremeg a szemhéja. De csak olyankor történt, ha sikerült zavarba hoznom.
Sírni tudtam volna a boldogságtól. De azt akartam, ne én legyek, aki előbb megtörik. Azt hittem, összeroppantom ezt a kislányt, ha elmondom, idáig vártam, hogy eljöjjön hozzám. Minden bizonnyal így történt volna, összezúztam volna magam alatt. Minden bizonnyal. Pedig minden bizonnyal nem így lett volna, ezzel csak – teljesen hiábavalóan – nyugtatom magamat.
Akkor kezdődtek a bajok, amikor azt mondta, nem szeretne elköteleződni. De magától megígérte, hogy lefekszik velem, holott keresztény leányka, ahogy az egyik célzásomat finoman megkerülve, játékosan kijelentette. Csodálkozva méregette a szobámat, s mindig talált egy-egy új részletet, amelyet korábban nem vizsgált meg. És mindig az arcára tudott húzni egy újabb harmatosan kacér mosolyt. Ha teljesen átlagos öltözetben megjelent a harmadik emeleten, mindig kiszáradt a szám. Megkérdeztem, milyen napja volt. Mindent elmesélt, amíg titokban elnyámmogtam a szájszárazságom elleni cukormentes rágógumit. Később kérni sem kellett, mondta magától. De így is én beszéltem többet.
A köd, amelyet a fejembe fújt, azóta sem tűnt el, pedig egy ideje nem láttam Esztert. Ha hideg, késő őszi napokon vagy téli mínuszokban felhajtom a fűtőtest fedelét, hogy az óramutató járásának megfelelő irányba csavarjam a gombot, úgy érzem, mintha szelíden a kezemre tenné a sajátját.
Ahányszor a szobámban ült, mindig hátradőlt az íróasztali székemben, s ha feljebb tekertem a gázt, kislányos gonoszsággal ő is felpattintotta a kopott zománcú konvektor fedelét, s egyszer sem mulasztotta el, hogy nullásra csavarja a szabályzót.
Ezt a tökéletes testű, törékeny kislányt nem rohantam le. Nem engedte azt sem, hogy megcsókoljam.
– Ha már megbeszéltük, hogy mikor és hogyan fogunk lefeküdni, legalább ezt hagyd meg nekem – kérlelt. Mandulát evett, s játékosan megdobott egy szemmel. Élvezte, hogy a szőnyegre hajoló felsőtestemet látja, azt, hogy alulról pillantok fel rá.
Mielőtt válaszolhattam volna, azt mondta, ő egyébként nem ilyen. Csak két kapcsolata volt, más férfiakkal le sem feküdt.
– Hogy csókolóztam-e lánnyal? – kérdezett vissza. – Csak egyszer vagy kétszer. A móka kedvéért.
Bármit is tett vagy mondott, fojtogatóan vonzó maradt. Ha nem csinált semmit, akkor is felforrósodott a levegő. Azóta is szentül hiszem, hogy köze van a globális felmelegedéshez.
Az utolsó minőségi találkozásunkkor aztán nem bírta tovább. Égett a vágytól a Három Vajúdó Szűzben, Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Kim Ir Szen képmása alatt.
Szemben ültünk egymással egy végeláthatatlan asztalnál. Mások is voltak ott, de azóta sem tudtam úgy kizárni a fejemből minden egyebet, hogy pusztán egyetlen dologra, egyetlen személyre koncentráljak.
– Csókolj meg! – csak ennyit mondott, s én átmásztam az asztalon.
Ültünk egy ideig egymás mellett. Közel hajoltam hozzá, de hiába hunyta be a szemét, azért sem csókoltam meg.
Ilyen közel még soha nem kerültem hozzá, semmilyen értelemben. Puha, szőke kis pihék fedték az arcát, a pohos szája felett is. Ha már korábban pontos időponthoz kötötte, most addig húztam a csókolózást, míg számomra is terhessé nem lett a várakozás. Aztán újra és újra összeérintettük az ajkainkat.
Néhány órával később az Astoriánál váltunk el. Késő este volt, a hajléktalanok elfeledett Tom Waits-dalokat krákogtak az éjféli járaton.
Hiába volt jó vele, már csak egyszer találkoztunk.
Elmondta, de nem igazán értettem, így aztán az fáj a legjobban, hogy azt sem tudom, miért nem kellettem neki. Az már nem is érdekel, hogy a soha be nem váltott ígéretek miként emésztik fel az ember lelkét. De irgalmatlanul bosszant, hogy soha többé nem láttam, nem hallottam róla azóta, hogy könnyű, fagyos léptekkel kisuhant az életemből.
Azóta várom, hogy Regényi Eszter rájöjjön, ugyanazt kerestük ott és akkor mindketten.

Vissza a tetejére