Mami


Este tíz körül érkezik a telefon. Néhány percig még a fotelban gubbaszt, és szorongatja a kagylót. A telefonzsinór rácsavarodik a szekrény rézgombjára, óvatosan letekeri róla, és ujjai között morzsolgatja a rugózó vezetéket.
            Nyár eleji délután, de a bitumen úgy izzad, mintha július közepén járnánk. Apa a vasútállomás rikítóan piros padján ücsörög, lábait nyújtóztatja, szemét lehunyva fürdeti arcát a napfényben. Ahogy a hét minden napján, óra kilenc perckor érkezik a szerelvény a harmadik vágányra, és továbbindul a szanatórium felé. Leereszkedek mellé a padra. Apa szeme továbbra is csukva. Erősen összeszorítja a pilláit, fél, nehogy egy aprócska résen bármilyen gondolat kiszökjön az éterbe. Táskájában nagy tejfölöspohárnyi eper, ma vette a piacon mamának. Hallgatásunk állóvizét a vonat rozsdásan csikorgó kerekei zavarják fel.
            Az egymásba kapaszkodó búzakalászok könnyed hullámzását olykor magasba törő tölgyek szigorú tornasora váltja fel. A Körös háborítatlan hömpölyög, vízére, mint szomjas szarvasok, hajolnak a fák lombjai. Szalmabálák hengergőznek a szikkadt, cserzett talajon.
            A betegek nehéz lehelete keveredik a fertőtlenítőszer orrfacsaró szagával, a zöld olajfestéket hajszálrepedések szővik át. Hófehér takaróba csavart testek nyúlnak végig a göröngyös matracokon, tekintetüket a plafonra szegezik. Mama az ágy szélén ücsörög, az éjjeliszekrénybe kapaszkodik, úgy próbálja tartani magát. Háta meztelenül görbül előre, kibomlott rajta a kórházi köpeny. Nagylábujja hegye épp érinti a linóleumpadlót. Oxigénpalack csöve hálózza be a mellkasát. Szeme sarkából észreveszi, hogy belépünk a kórterembe, lassan felemeli a fejét. Néhány pillanatig hezitál, majd alig észrevehetően felderül a felismeréstől az arca. Az ágya mellett fehér sámlik, leülünk vele szemben, így nézzük egymást egy darabig. Apa megállás nélkül mesél a piacról, mama nővéréről, a vizsgaidőszakomról, a nagyvizit eredményéről. Mama hallgat. Közben apa előhalássza a tejfölösdobozt a táska mélyéről, egyesével adogatja mama szájába a félbe vágott epret. Mama komótosan rág, őrlőivel szétzúzza az apró magvas gyümölcshúst, szája szélén vékony csíkban folyik a vörös lé. Előkotrok egy zsebkendőt a nadrágzsebemből, és megtörlöm a száját. Apa ujjai közé csippent egy eperszeletet, mama szemöldök-összevonva rág. Talán azon méltatlankodik, hogy ez egykor fordítva volt.
Evés után erőt gyűjt, nehézkesen szóra nyílik a szája. Fázom, nyöszörgi. Apa felpattan, ápolóért rohan. Másfél órája hagyták így, mondja a sarokban fekvő néni. Tessék felfektetni az ágyra, adja utasításba. Hideg verejték fut végig a hátamon. Én még sosem csináltam ilyet. Megfogom a vádliját, és óvatosan próbálom felemelni. A lába jéghideg és merev, a foga össze-összekoccan. Apa visszatér a kórterembe, egyedül. Arrébb hesseget, megragadja mamát, mint egy rongybabát, és beljebb emeli, nehogy leessen az ágyról. Alaposan bebugyoláljuk, úgy fekszik ott, mint egy múmia, csontsoványan és mozdulatlanul. Fejét hátraveti, lehunyja a szemeit. Leülünk a sámlira, és csendben figyeljük a szuszogását. Tíz perc múlva indul a vonat. Mama maga mellé szorítja vékony, ráncoktól barázdált karjait. Az apró anyajegyekkel tarkított bőr megereszkedett, a redők puhán simulnak egymásra.
Emlékszem, kislány koromban milyen húsos karja volt. Látom magam előtt, ahogy kristálytálkában gesztenyepürét tesz elém a kockás viaszkosvászonnal takart asztalra, vagy ahogy elővarázsol a bárszekrény polcáról egy csomag savanyúcukrot vagy egy doboz Mese kekszet. Látom a csuklóját szorító mágnesköves karkötőt meg a pufók ujjakba vájódó gyűrűket. Az ujjai most, mint vékony csirkecsontok, jobb kezének gyűrűsujján ott lötyög egy aranyfoglalatú, fekete porcelángyűrű, amelyen két aranymadár kergetőzik egymással.
Apa feltápászkodik a hokedliről, mama fölé hajol, és három puszit nyom a homlokára. Mama lezárt szemhéja finoman megrebben, de nem mozdul, nem szól semmit. Esőfellegek úsznak a napkorong elé, kiszökik a fény a kórteremből, megváltoznak a színek tónusai. Mama is, mintha egyre fakóbb lenne, mintha egyre fogynának belőle a színek.
Elered az eső, kövér cseppek pettyezik a keskeny, járólappal kirakott csapást. Ülünk a palatető alatt, a levelek minden hozzájuk érő esőcseppnél felsóhajtanak, az erdő megtelik élettel. Lábunk alatt egy sárga-fekete hernyó vonszolja magát. A bitumen pórusai megtelítődnek vízzel. Nyikorogva fékez a vonat, negyedóra múlva már a városban vagyunk.
Apa éppen a konyhában sertepertél, kenyeret ken és paradicsomot szeletel, mikor megszólal a telefon. Másnap nálam csörög a mobil. Apa hív, beszélni akar velem személyesen. Tördeli a kezét, nem tudja, hol kezdje. Mami meghalt, szakad ki belőle váratlanul. Először hagyja el a száját előttem az a szó, hogy mami. Kisimulnak tőle a ráncai, eltűnik a száját keretező szakáll. Mintha sosem lettek volna ősz tincsei. Mintha ugyanaz a matrózinges, kerek arcú kisfiú volna, mint a mama ágya felett lógó képen.
            Perzselő a forróság, a fűzfák a folyóvízbe mártják ágaik hegyét, hogy hűsítsék magukat. Mami hamvai, mint a pitypang ernyős magvacskái, belekapaszkodnak egy hirtelen jött fuvallatba, és kergetőznek a gyűrött alufóliára emlékeztető víztükör felett. Néhányból kivész a lendület, azok a víz felszínén pihennek meg, de a vízszemcsék hamar tetten érik őket, szétmállasztják és vadul a mélybe rántják a megfáradt hamupelyheket. Mami eggyé válik a Körössel, kiapadhatatlan árrá dagad. Kiürül az urna, kiürülnek a szavak is. A környék nyárfáinak levelei alig hallhatóan zizegnek. Csend van, és az is marad egy darabig.

Vissza a tetejére