A Fekete Ember


A Fekete Emberről először Budapesten, a Bródy Sándor utcában hallottam. Egészen pontosan a Puskin és a Bródy utca sarkán. Este volt, ősz, valószerűtlen alkonyat. Akkoriban jelentek meg első verseim. Semmit nem tudtam az életről – játszmáiról, szabályrendszereiről, hullámairól, értelmetlenségéről. Gyilkos akkoriban huszonöt körül lehetett, és mindent tudott az életről.
A Fekete Ember egy igazi kastélyban lakott a belvárosban, valami kétszáz éves műemlék épületben, a Ferenciek teréhez közel. Emlékszem, meg is lepett, hogy ilyen kastélyokban még laknak emberek. Nem tudom, mit hittem. Én vidéken nőttem fel, panelban, a fővárost alig ismertem, Gyilkos sem volt pesti, de – mint már mondtam – ő mindent tudott.
Nagyon kísérteties volt az egész. Leszálltunk a hetes buszról, pár utcát jobbra mentünk, aztán balra, beléptünk egy kapun, és máris egy másik évszázadban jártunk, ahol a folyosókat fáklya világította meg. Kihaltnak tűnt az udvar, de ez csak a látszat volt, nagyon őrizték a Fekete Embert. A portás (olyan volt, mint egy portás: mogorva és öreg) azt mondta, tudja, kihez jöttünk, telefonálni kezdett egy idejétmúlt, ormótlan nagy készülékkel, mire a sötétből kilépett egy biztonsági őr, aki jó eséllyel indulhatott volna egy Frankenstein-hasonmásversenyen.
– Kövessenek! – mondta, mi pedig mentünk utána. Átvágtunk egy hatalmas udvaron, lépteink visszhangot vertek a szokatlan budapesti csendben, majd egy toronyhoz értünk. Csigalépcső vezetett fel egy ódon, kovácsoltvas ajtóhoz. Benyitottunk: a falakon az elmúlt évek írófejedelmeinek portréi fogadtak.
Egy nő lépdelt felénk, tárt karokkal mosolygott, kezet rázott velünk, biztosított bennünket, mennyire örül, hogy megtiszteltük őket jelenlétünkkel, majd hangját kissé lehalkítva arra kért bennünket, legyünk kis türelemmel, a Fekete Ember hamarosan itt lesz. Miután ezt közölte, a szoba egy másik kovácsoltvas ajtaján távozott.
– Azt hittem, ő lesz a Fekete Ember – súgtam oda Gyilkosnak.
– Dehogy, te idióta – mondta erre a barátom. – Ő csak az ügyintéző.
Lettek volna még kérdéseim, de ekkor kinyílt az ajtó, és az ügyintézőnek mondott nő megint megjelent egy Videoton televízióval, amelyet egy függönyös kis tálalókocsin tolt be. A tévé képernyőjén turbánt viselő, feketére mázgált arcú, egyébként nyilvánvalóan kaukázusi férfi forgatta a kisminkelt szemét. Egy közönséges tonettszéken ült, de a zsúrkocsi gurulása közben úgy tűnt, mintha tolószékben ülne.
– Mit akarnak a Fekete Embertől? – kérdezte valami géppel eltorzított hangon, és én biztos voltam benne, hogy a másik szobában egy videókamera előtt ül ez az idegesítő milliomos fasz, és rajtunk röhög.
Zavaromban Gyilkoshoz fordultam.
– Mi ez? Egy hülye vicc? Tényleg, mit akarunk itt voltaképpen? Egyáltalán, ez a Fekete Ember? Nem egy újabb szolga?
– Nyugi, ne legyél már paranoiás. Hogyhogy mit akarunk? Pénzt, te szerencsétlen!
Hogy ilyen egyértelműen tisztáztuk, magunk előtt is, idejövetelünk célját, voltaképp megnyugtatott.
– Kedves Fekete Ember, nemsokára megjelenik első kötetem, A mennyország tűzfalai lesz a címe... – kezdtem bele mondandómba, aztán rátértem siralmas anyagi helyzetemre. Akkoriban egy meteorológiai rádió foglalkoztatott mint hírvivőt és futárt. Dolgozni valójában keveset kellett, hiszen nem volt olyan sok adás. Előfordult, hogy többórányi szabadidőm volt, amit az erdőben barangolva töltöttem el. Veszélyes hobbi volt, mert az erdő arról volt híres, hogy sorra tűntek el benne tájfutók, kirándulók és babakocsijukat toló kismamák. Talán a közeli lakótelepen élt egy magányos sorozatgyilkos, vagy egy drogdílerhálózat, esetleg a szemétégetőtől életre kelt mitikus szörnyek, senki nem tudta.
Arra emlékszem, hogy nagyon sokat zabáltam, a szerkesztőséggel szembeni pizzériából rendeltem, mert még arra is lusta voltam, hogy átmenjek az ételért. Rászoktam a cigizésre, és sokat ittam. Általában másnapos voltam. A zsíros ételektől, piától és cigarettától meg a rengeteg üléstől fájni kezdett a hasam. Hirtelen futni kezdtem, mikor rájöttem, hogy az talán növeli a túlélési esélyeimet. Vettem egy fejpántot is, futócipőt is, de az egész futásbolondéria csak arra volt jó, hogy bűntudat nélkül mehettem kocsmázni, ahol még többet ittam, amitől még rosszabbul lettem másnap. Végül arra vetemedtem, hogy zajokat rögzítettem a stúdióban, a lakótelep legfüstösebb kocsmájában, egy idősek otthonában, valamint egy falmászóteremben, amely zajokat belekevertem a meteorológiai hírekbe. Akkor rúgtak ki.
A Fekete Ember mosolygott, miközben a gyónásom hallgatta. Aztán akkor is mosolygott, mikor már nem beszéltem. És akkor is, mikor az ügyintéző megjelent, hogy kitolja a szobából. Amikor a nő visszatért, hogy elbúcsúzzon, megígérte, hogy hamarosan értesíteni fognak bennünket a döntésről.
– Hogyhogy bennünket? Hisz csak én beszéltem – kérdeztem a nőt, de Gyilkos megragadta ruhám szélét, és szabályosan elrángatott.
Egy közeli helyre ültünk be megbeszélni az egészet. Gyilkos szerint az kifejezetten jó jel volt, hogy a Fekete Ember mosolygott, miközben beszéltem. A mennyország tűzfalai említése is jó volt, de szerinte nem biztos, hogy a meteorológus-rádiós dolgokat legközelebb is el kell majd mondanom.
– Hogyhogy legközelebb? Nem csak egyszer kell kérni?
– Te normális vagy? Azt hitted, hogy egyszer kell végigcsinálni ezt? Én már harmadjára vagyok itt. Azért is nem beszéltem.
– És meddig kell ezt csinálni?
– Nem tudom. Én ismerek olyat, akinek sikerült. Illetve ismerek valakit, aki ismer valakit, aki jól él a Fekete Emberből. Igaz, hogy neki is huszonharmadjára sikerült. Akkor már közeledett az ötvenhez. Meg persze vannak nagyon kevesen, akik a Fekete Ember közvetlen környezetébe tartoznak.
– Hogyan?
– Például a portás. Régebben ő is írt. Aztán megszorult, valaki szólt neki, vagy látta egy hirdetőtáblán az egyetemen a Fekete Ember felhívását.
– A portás? Egyetemen?
– Igen, tudom, mire gondolsz. Protekcióval került oda.
– És kért? És kapott? Ő?
– Persze. Talán te is kapsz.
– És ki még? Ki kapott fiatalon.
– A biztonsági őr. Ő is.
– Ő is ír?
– Egyszer megjelent egy verse egy verébfiókáról.
– Jó?
– Dehogy! Borzalmas.
– Akkor?
– Nem ezen múlik – mondta Gyilkos, és kifújta a füstöt.
– Hát akkor min?
– Csak és kizárólag a Fekete Emberen, az ő hangulatán. Mások szerint az időjáráson. Megint mások azt mondják, a politika is tényező. És akadnak, akik szerint a Fekete Ember nem létezik. Hogy a Fekete Ember valójában egy testületből tevődik össze. Van egy titkos társaság az erdőben. És persze ott vannak azok, akik nem hisznek a társaság létezésében, szerintük csak a vakszerencse irányítja a döntési folyamatokat.
– De hát ez nem igazság! Én nem akarok dolgozni. Ha másnak adnak, nekem is adjanak.
Gyilkos rám nézett.
– Az ügyintézőnőre emlékszel? Na, ő például soha nem írt egy sort se. Mégis kapott a Fekete Embertől.
– De miért?
– Nem tudni. De köze lehet ahhoz, hogy mellesleg a férje.
– A kurva anyjukat! A büdös kurva anyjukat!
Gyilkos feszengett, miközben üvöltöztem. Nyugtatni próbált.
– Ne csináld, ki fognak dobni.
– Igazad van. Hülyeség üvöltözni. Végül is annak adja a saját pénzét, akinek akarja.
– Ez nem a saját pénze. Nem tudtad?
Kiköptem a sörömet a meglepetéstől.
– Hát kié?
– A tiéd meg az enyém.
– Az hogy lehet?
– Nem gondolkodtál el még soha azon, miért vagy szegény.
– Hát így születtem.
– A Fekete Ember és csatlósai éjjel portyázni indulnak, és betörnek minden útjukba eső házba. Senki sem kivétel. Mindig csak nagyon keveset rabolnak el tőled, talán fel sem tűnik. Vagy már annyira megszoktad, hogy kevés van. Kevéssel is beéred.
– Nem hiszek neked.
– Pedig így van. Ez ezzel jár, ne háborogj, vagy ha mégis, hallgass róla! Ne hozd magad kellemetlen szituációba!
– Van még valami, amiről nem tudok?
– A csekkek, amiket befizetsz. Közös költség, gáz, villany, telefonszámla. Igazából minden számládon lévő összeget meghamisítanak az ilyen betörésekkor. Hozzáírnak.
– És a szolgáltatók tudnak erről?
– A szolgáltatók összejátszanak vele, vagy velük. Szerinted miből tartja fenn azt az óriási kastélyt?
Azon a nyáron meggyűlöltem a Fekete Embert, és Gyilkost is, aki addig a Fekete Ember előttem rejtett létezéséről lerántotta a leplet. De második alkalommal is elmentem hozzá, akkor már egyedül. Aznap mehettek a fiatal írók utoljára, legalábbis abban az évben. Gyilkos az utolsó pillanatban lemondta, mert egy irodalmi nagyágyúval, egy írófejedelemmel találkozott inkább, egy igazi Nagy Öreggel, akit mindketten irigyeltünk és tiszteltünk. Nem tudom, hogy intézte el, hogy szóba álljon vele egy ilyen fontos ember, mindenesetre lemondta. Még korábban arról beszélt, hogy őt már nem érdekli a Fekete Ember. A Holdfény Szonáta presszóban ültünk, mikor ezt mondta, és szokásától eltérően vörös Marlborót szívott, amiből nagylelkűen megkínált. Régebben gyengébb dohányokat szívott, és kínosan ügyelt rá, hogy ne kínáljon meg. Másnap a kastély bejáratánál jobban megfigyeltem a portást, talán mert ezúttal egyedül voltam, és egyedül az ember mindenre jobban figyel, mert kiszolgáltatottabb. Már ismerősen köszöntött.
– Mi járatban, fiatalember?
– A Fekete Emberhez jöttem.
– A barátja már járt nálunk.
– Tényleg? – mondtam, mert meg voltam döbbenve.
– Igen, tegnap. Egész sokáig bent volt. Talán nem beszélték meg?
– De, de beszéltük. Valahogy kiment a fejemből – hazudtam.
Amikor átadott a biztonsági őrnek, megszorította a kezem, és kéz- és lábtörést kívánt. A biztonsági őrtől megtudtam, hogy őt Oszkárnak hívják, és elszavalta a versét a verébfiókáról. Mondtam neki, hogy tetszik, és Oszkár őszintén boldognak tűnt. Mindezeket jó jelnek hittem, de ezúttal, amikor benyitottam a hatalmas, ódon kovácsoltvas ajtón, legnagyobb döbbenetemre nem egy szoba látványa fogadott, hanem egy erdőé. Nem ismerem a fákat, fogalmam sincs, milyen növényekből állt az erdő. Nem tölgy, nem fenyő, talán bükk. Biztos, hogy magyar erdő volt, és nem dél-amerikai, mondjuk. De nem is erdélyi erdő volt, ebben is biztos vagyok (nem tudom, miért ez a bizonyosság, hiszen egyáltalán nem értek a fákhoz). Talán a legvalószínűbb, hogy magyarországi erdő volt. Sőt: budapesti. Egészen pontosan V. kerületi erdő. Nappal volt, délelőtt vagy kora délután. Ezt is furcsállottam, mert mikor a biztonsági őrrel kezet fogtam, már alkonyodott.
Az egyik fa törzse mögül egy fiatalember lépett elő. Kalapot, kerek szemüveget és hosszú kabátot viselt. Szemüvegéhez illő kerek arca mélyén apró szemével komolyan nézett. Sétapálcájával rám mutatott.
– Az én nevem Halottak Napja. A Fekete Ember már vár rád – mondta. – Nagyon ígéretesek a verseid, ezt üzeni. Egyike vagy a kiválasztottaknak.
– Igen?
– Igen. Ezt mi mindannyian tudjuk az erdőben.
– Akkor miért nem adott nekem pénzt?
– Még nem volt itt az idő. De mindig te voltál neki a legkedvesebb tanítványa.
– Én? A tanítványa?
– Igen. Talán nem kaptál az utóbbi években könyvcsomagokat.
– De igen, kaptam.
– Elvezetlek hozzá téged.
Hosszan bámultam a fiatalembert, aki Halottak Napja néven mutatkozott be. Biztos voltam benne, hogy bolond. És abban is, hogy én is megbolondultam. Valóban kaptam könyveket postán, de azok recenziós példányok voltak. Igaz, mindig volt köztük egy-egy olyan, amiről nem volt szó. Így tanít tehát a Fekete Ember? Én volnék a legkedvesebb tanítványa? Miközben ezen gondolkoztam, Halottak Napja elindult az ösvényen.
Kíváncsi voltam, milyen lehet a Fekete Ember a valóságban. Bizonyára nem is annyira rettenetes. Mint egy elegáns apa. Csak a kellő időt várja, hogy… támogasson.
Elindultam a kalapos ember után.
Egy kis kunyhóhoz értünk. Kéményéből füst bodorgott az ég felé. Miközben megbabonázva néztem a házikót, Halottak Napja a fülembe súgta, hogy menjek be nyugodtan. A kunyhó egyetlen szobából állt, amelynek közepén óriási asztal terpeszkedett. Egy lépcső vezetett a padlásra. Az asztalnál hét törpe ült, előttük hét kancsóban víz, hét pohár. És hamuban sült pogácsák. Abból is hét. A hét feketére festett törpe közt pedig legnagyobb megrökönyödésemre felismertem Gyilkost! Legalább négy fejjel alacsonyabb volt, mint máskor, de minden kétséget kizáróan ő volt az.
– Mi vagyunk a Fekete Ember! – mondták a törpék (köztük a barátom is!) egyszerre.
– Mondd el, mit akarsz tőlünk! – harsogták.
– Hogyhogy mit...? – dadogtam, és tekintetemmel a barátom tekintetét kerestem, aki az asztal terítőjére sütötte szemét. – Azért jöttem...
– Nem halljuk! – mondták egyszerre. – Hangosabban beszélj!
– Azért jöttem, hogy... pénz... verseim...
– Nincs pénzünk! Elfogyott! – mondták, és dobálni kezdtek a kőkemény pogácsákkal. – Pogácsa van. Kancsó víz van – rikácsolták.
Egy darabig próbáltam védekezni, aztán sarkon fordultam, megragadtam a kilincset, de ahogy lenyomtam, a kezemben maradt. A törpék ekkor felugrottak az asztalra, és veszekedni kezdtek a megmaradt pogácsákon. Üvöltve belerúgtam a rozoga ajtóba. Szerencsére könnyen kiszakadt. Futni kezdtem az ösvényen az erdőbe. Ekkor elém toppant Halottak Napja, a kalapos ember, aki tűéles fogaival vicsorgott rám. Egy hirtelen mozdulattal teljes erőből ágyékon rúgtam, és futottam tovább. A szemem sarkából még láttam, ahogy a földön fetrengő szánalmas, de egyben félelmetes figura a meglepően fürgén rohanó törpéknek mutatja, merre menekülök.

Vissza a tetejére