Vadászat – Agyar


Agyar budapesti, de az apja, nagyapja, dédapja, ükapja még tudhatóan, a korábbi ősök meg valószínűleg mind vadászok, illetve orvvadászok voltak. Ez náluk hagyomány. De nem a hagyomány kedvéért vadásznak, hanem mert a vérükben van. Agyar szerint genetikusan. Azt mondja, igaz, hogy idővel kitanulta a vadászat minden csínját-bínját, de már kiskölyökként, amikor az apja és a nagyapja mögött a Trabant hátsó ülésén suhant az éjjeli határban az erdő felé, érezte, hogy erre született. Még nem volt hatéves, mégsem érzett sem álmosságot, sem fáradtságot, csak valami éhséget, amit azonban nem a gyomra, hanem a szíve és az idegei súgtak neki. Éber volt, feszült izgalom töltötte el, ugyanakkor a vére hideg maradt, mint a jeges ár, az agya és az érzékei pedig spiccre állítva, ahogy ma is, ha vadat cserkész. Ő mondta így.
Pár éve még üzemelt az Íjász söröző nevű egység a Nyugatinál. Pont olyan volt, mint akármelyik lebuj akkoriban, kivéve, hogy a hátsó részében három íjászpálya működött. Az úgy néz ki, mint a tűzfegyverek lőpályája, csak éppen a gombnyomással visszahúzható céltáblát, hivatalosan vesszőfogót, vastag polifoamborítás fedi, arra teszik a lőlapokat. Agyar üzemeltette a helyet mint tulajdonos és mint íjban és kocsmában járatos egyén. Sört is csapolt, de elsősorban ő felelt az íjászatért meg az azt művelő fél- és egész részegekért. Emiatt sokszor elég idegesnek tűnt.
Ezt a helyet néztük ki magunknak egyik este, bár akkor még Agyart nem ismertük, és az íjászatról se tudtunk semmit. Emlékszem, gint ittunk, ami szintén kivételesnek számított. Az első kör után szóltunk, hogy bérelnénk egy pályát. Kérdezi Agyar, miután enerváltan, de azért figyelmesen, a szesztartalmunkat megítélendő végigmért bennünket:
  • Íjat vagy számszeríjat kértek?
Pöttöm akkor se ivott alkoholt, és még mi is józanok voltunk. Íjat is, nyílpuskát is kértünk. Vagyis számszeríj a rendes neve, ha azt vesszük rendesnek, amit akkor viselt, amikor még puska nem létezett.
Agyar leemelte az állványról a két fegyvert, és kijött a pultból. Eligazítást tartott, olyan hosszan és mélységben, hogy már megbántam az egészet. Amikor fizikai tételekkel is igazolta, hogy az íj csigarendszere és áttételei miképpen könnyítik ki azt a nyolcvan fontot, amit egyébként az ember karjának kéne tartani célzás közben, elveszítettem a fonalat, és be is aludtam. Kicsit felélénkültem, amikor egy zalai kiscsajról mesélt, aki nincs több negyvenöt kilónál, de klassz dudái vannak, és hogy az úgy megtart egy ilyen íjat, mint annak a rendje. Na, és hogy ez a csaj… satöbbi. A sztori végén megvárta, míg lövünk egyet-egyet, aztán magunkra hagyott. Pöttöm nekirugaszkodott a számszeríjnak, bedugta a lábát a végén lévő kengyelbe, s megpróbálta felhúzni az ideget. Nem tudom pontosan, mi történt, mindenesetre a fegyver csattant egyet, és az ideg visszapattant nyugalmi állapotába. Pöttöm döbbent arccal felegyenesedett, és azt mondja:
  • Mindjárt jövök.
   Pár perc múlva visszajött, és mutatott az ujján egy makk méretű vérhólyagot.
  • Jézus! – mondom. – Ezt az a szar csinálta? És hova mentél?
Azt mondja:
  • A vécébe.
  • És mit csináltál ott?
Azt mondja:
  • Ordítottam.
   Ahogy felemeltem az íjat, mindjárt valami ősi, az esti tűzbámuláshoz hasonló érzés fogott el. Amikor pedig útjára engedtem az első vesszőt, éreztem, hogy visszavonhatatlanul vadásszá… mit vadásszá… harcossá váltam. Ezt az érzést a seregben a géppisztolyom soha nem keltette bennem. A többiek már rég abbahagyták, beszélgettek az asztalnál, én meg újabb és újabb fél órákat vásároltam, és lázasan küldtem a nyilakat a célba. Agyar elismerően jegyezte meg, hogy a szórásom alig nagyobb egy söralátétnél. Büszkén húztam ki magam, akkor még fogalmam se volt, hogy Agyar nagyon kedves ember, és hogy olyan kicsi távolságból, csigás íjjal ez nem nagy dolog. Valamint azt se tudtam még, hogy Agyar egy ilyennel száz méterről pont annyi vesszőt lő egy tízforintos nagyságú körbe, amennyi belefér. És a kellős közepén kezdi. A lényeg, hogy beleszerettem az íjászatba, és annak kapcsán összehaverkodtunk. Nem sokkal később jelent meg az első könyve, Vadcsapáson címmel. Az íjas vadászatról, de leginkább a vad egyéni becserkészésének mikéntjéről szól. Gondolhatod, mindjárt elkezdtem csesztetni, hogy vigyen magával egy ilyen vadászatra, és tanítson is meg rá. Azt mondja:
  • Nem neked való az, Andris.
   Mondom:
  • Már mért ne lenne?
Azt mondja:
  • Nem tudom. De azt lehet érezni.
Mondom neki:
  • Te csak ne aggódj, hidd el, hogy pont nekem való.
Nem hitte. És elmesélt egy hosszú történetet egy marha nagy darab csajról, aki rúdtánc-tanfolyamra járt, mert meg akarta lepni a férjét, és egyszer, miután a gyerekek elaludtak, a panellakásuk nappalijában egy padló és mennyezet közé feszíthető virágtartó rúdon bemutatta újsütetű tudományát, és hogy abból is milyen csúnya baleset lett.
   Nem vettem magamra, tovább puhítottam, ő meg húzta-halogatta, de végül egyszer azt mondja:
  • Holnap lelövök valamit Zalában, velem jöhetsz.
   Nagy lelkesen megpakoltam az erdőjáró zsákomat, ahogy szoktam, távcsővel, iránytűvel, bicskával, forró boros teával teli termosszal, kajával, felhúztam a bakancsomat, és mentem Agyarral Zalába. A kocsija hátsó ülésén ott hevert egy csigás íj egy szál karbonvesszővel, háromélű, széles, gyilkosan roncsolónak tűnő heggyel a végén. Semmi más.  
   Beállítottunk egy hólepte kis zsákfaluba a szüleihez. Keresztrejtvényekből ismerhetitek a nevét, máshonnan tutira nem. Zalai falu, három betű. Rad. Mindjárt kaptunk egy pálinkát, ami kapóra jött a csikorgó hidegben, aztán Agyar kivette az íjat, és a disznóólhoz vezetett. Ott egy hatalmas jószág szorongott a külső részben, ahol a vályú van. Barátságos röfögéssel üdvözölt minket, és szaglászott felénk a magasba. Vagy nem is tudom, a disznóknak mintha folyton mozogna az orruk. Agyar bement hozzá, piros krétával kis kört rajzolt az oldalára, majd kijött, és becsukta az ólajtót. Leporolta a kezéről a krétaport. Azt mondja:
  • Tessék, lődd le!
   Mondom:
  • Mi van?
  • Lődd le!
  • Most hülyéskedsz? – kérdezem.
   Azt mondja:
  • Nem. Azt mondtad, pont neked való. Lássuk.
   A disznó állt egy helyben, az orra izgett-mozgott, és engem nézett azzal az apró, mosolygós, kifejezetten értelmes, fekete gombszemével. Röffentett. Megérkezett Agyar apja is, egy késsel és egy lavórral.
   Fel se emeltem az íjat, csak néztem felváltva Agyarról a disznóra.
  • Mi a baj? – kérdezi.
Mármint Agyar. Mondom neki:
  • Ezt a disznót nem lehet lelőni, nézd meg, hogy néz. És be van zárva. De ha nem lenne, ez akkor se futna el, ha jól sejtem.
  • Jól sejted. De ez a disznó tíz percen belül mindenképpen halott lesz. Szóval nyugodtan lelőheted.
   Mondom:
  • Nem!
  • Nem?
  • Nem. Azt hittem, vadászni megyünk.
   Erre Agyar elmosolyodott. Nem gúnyosan, hanem barátságosan, elégedetten. Kivette a kezemből az íjat, az idegre helyezte a vesszőt, arrébb ment pár lépést, hogy a disznó oldalába kerüljön, aztán célra tartott. Már azt hittem, lő, amikor jól láthatóan megremegett a keze. Az arcára pillantottam, holtsápadt lett. Leengedte az íjat, lehunyta a szemét. Egy darabig úgy maradt, aztán megköszörülte a torkát, újra felemelte a fegyvert, és már biztos kézzel, habozás nélkül oldott. A disznó felvisított, megrogyott, rúgott, de gyorsan eldőlt. Agyar és az apja berontottak hozzá, a késsel megvágták a torkán, a nyaki ütőeréből bugyogó vért a lavórban fogták fel.
   Aztán volt hagymás vér, flekken, töpörtyű, kolbász- és hurkatöltés és pálinkák, ahogy szokott.
   Másnap délután a hetesen, Keszthely magasságában gurultunk hazafelé, amikor megkérdeztem Agyartól, mert fúrta az oldalamat, hogy mi volt az a kézremegés és sápadás, amikor lelőtte a disznót. Pont ő, aki az Íjász sörözőben a lőpályára behajított sörösdobozt is tízből kilencszer a táblára szegezi. Hallgatott egy hosszút, mielőtt belevágott, de akkor aztán majdnem Pestig szövegelt.
   Mint mondta, attól a pillanattól kezdve, hogy először beült abba a rapsic-Trabantba, a vadászatnak élt. Csüngött a nagyapja és az apja történetein, tanításain, minden szavukat itta, és napokra búskomorrá vált, ha nem vitték magukkal egy-egy illegális erdő-mező túrára. Mindent meg akart tanulni az erdőről, vadakról, vadászatról, fegyverekről. Az átlagos rapsicokat Agyar és a családja mélyen megvetette. Mert bár ők is akkor mentek vadászni, ha hús kellett a konyhára, de e cél érdekében se választottak volna olyan aljas módszert, mint például hogy a téli etetőhelyen lőjék meg az állatot. A kifejezetten kilövési célból létrehozott etetőhelyekről, ahova a fizetővadászok jártak, ugyanez volt a véleményük, attól függetlenül, hogy az ilyen helyeket a rapsicnak amúgy is nagy ívben kerülnie kell. Hasonló okokból hajtóvadászatot se rendezhettek. A hurokkal és csapdával történő vadfogdosást pedig, ha rájöttek, ki műveli, saját hatáskörben, önbíráskodás keretében büntették. Agyar nem tudta megerősíteni, de nem is zárta ki, hogy ilyenfajta ügyintézés közben valakit esetleg elhantoltak volna az avar alá. Mert élt ugyan egy pali még a nagyapja idejében, aki hurkokat állított, míg egyszer szőrén-szálán el nem tűnt estéről reggelre virradóan, és soha többé nem került elő, de annak más zavaros, sötét ügyei is voltak, és ugyancsak sötét alakokkal tartott kapcsolatot a környék egyéb falvaiban, például azzal a kocsmárossal, aki állítólag kinyíratta a feleségét, merthogy az asszony... Elég az hozzá, hogy Agyar családjában csakis felkutatás és becserkészés által tudták elképzelni a vadorzást. Ahogy a mesékben a királyfik és hercegek csinálják, akik aztán vadüldözés közben a sűrű erdő mélyére keveredve vasorrú bábák áldozataivá válnak, míg végül csinos parasztlányok vagy tündérek meg nem mentik őket. Agyarral nem éppen így volt, nem találkozott vasorrú bábával, éppen hogy egy csinos parasztlány áldozatává vált, aki elől aztán Budapestre menekült. Erre Agyar elég részletesen és nagy szenvedéllyel tért ki.
   Szóval húszéves korára megtanult mindent, amit a puskával való vadászatról és a megelőző nyomkeresésről, felkutatásról és becserkészésről tudtak a felmenői. Tudásának nagyobb részét otthon szerezte, de közben hivatásos vadásszá is képezte magát, papírosan, vagyis a megfelelő iskolák által. Így aztán Agyar megszűnt vadorzó lenni, bár nem maradt meg vadásznak sem, mint mondtam, csapos lett belőle, vagyis hát kocsmatulajdonos, vadászati szakíró és hatósági állathóhér. Addig, már ameddig elláttak a múltba, csak puskával vadorzott a család. És akkor a kezébe került egy öreg és ócska vadász reflexíj, aminek egyetlen, de igen hasznos előnye a pontos és messze hordó puskával szemben, hogy hangtalan. Az apja és nagyapja óva intették az íj vadászatra való használatától, mondván, hogy nem megbízható, gyenge, és emiatt fölösleges, akár hetekig tartó szenvedést okozhat vele.
  • Nem, ha elég közel tudok menni – vélte Agyar.
   A nagyapja lőtt párat az íjjal, aztán azt mondta:
  • Max harminc méter. Mármint ha rendesen megtanulod használni ezt a szart. Ennyire nem tudsz megközelíteni egy tök süket dögöt se.
   Agyar nem merte hangosan kimondani, de azt gondolta, de. Első néhány kísérlete alkalmával be kellett látnia, hogy nagyapónak igaza van. Mert az öregeknek, most már, hogy betöltötte az ötvenet, rájött, majdnem mindig igazuk van. Például az apjának is megmondta a nagyapja, hogy ne kefélgesse a vajda lányát, mert nem lesz annak jó vége, de az apja kefélgette, és nem is lett jó vége. Ez az egy sztori Bélateleptől Zamárdiig tartott.
   Tehát Agyar azt a célt tűzte ki maga elé, hogy harmincméteres közelségbe tudjon kerülni a zsákmányhoz. Ehhez azonban jóval távolabbi, puskátlan őseinek a tudására lett volna szüksége. Felkutatott minden elérhető szakirodalmat, és fáradhatatlanul gyakorolt az erdőben éjjel is, nappal is. Két év telt el egyetlen nyíllövés nélkül, de végül elérte a célt, és nagy büszkén hazaállított egy őzzel. Pontosabban egy csővázas hátizsáknyi őzhússal, mert akkor még nem volt saját autója. Egyébként még évekkel korábban, tinédzser korában egy puskával lőtt őzet cserélt egy Moszkvicsra. Úgy kellett hazavontatni, mert nem indult be, gondolta, majd megjavítja, addig meg úgy autókáztak a szomszéd Zolival, hogy egyesben önindítózgattak a ház körül, míg az aksi le nem merült, vagy az apja ki nem ordított az ablakon, hogy fejezzék már be. Na és annak a Moszkvicsnak a hátsó ülésén volt először csajjal.
  • Hol is tartottam? – kérdezte ábrándos szemekkel az M7-es távolába meredve.
  • Hogy két év után lőttél egy őzet az íjjal.
  • Ja, igen.
   Teltek az évek, melyeknek leírása közben Agyar több, nagyobbrészt csajokról szóló sztorit is megosztott velem. Agyar időközben szert tett egy csigás íjra. Ezzel már jóval nagyobb távolságból is ejthetett vadat, és ejtett is, ha kellett, de fő szenvedélyévé a vad becserkészése, illetve a kettejük közötti méterek csökkentése vált. Megszállottan csiszolgatta a tudományát. Megmagyarázhatatlan kényszer űzte újabb és újabb rekordok felállítására, amikre pedig semmi szükség nem volt már a vad biztos és a lehető legkevesebb fájdalommal járó elejtéséhez.
   Aztán egy éjjelen, amikor történetesen puska volt nála, sokórás várakozás után meglátott egy hatalmas vadkant a mező szélén. Komótosan ballagott ki a bozótból, de tényleg óriási dög volt. Agyar nem cserkészett, hanem lesen ült, ezért is vitt puskát, mert az anyja szeretett volna vaddisznót, hogy a másnapi vendégsereg lakomáját különlegessé és nem utolsósorban olcsóbbá tegye, ja, merthogy Agyar öccse menyasszonyának a családját várták első ízben, na, az milyen egy hülye picsa, mondta az Agyar, és a családja is pont olyan, példának okáért legutóbb is arra a seggfejre szavaztak, aki… satöbbi.
   Agyar célzott, lőtt, a vadkan eldőlt, mint a rohadt nád, és akkor kiderült, hogy nem vadkan, basszameg, hanem koca, de akkora marha nagy, hogy akkorát még ember nem látott. A bozótból a nyomában kilenc süldő szaladt elő, és mindjárt a halott anyjuk csöcsének estek a kis szerencsétlenek. Agyarban meghűlt a vér, megállt az ütő, és olyan remegés tört rá, hogy sokáig meg se tudott mozdulni, csak törölgette a homlokán szakadó verejtéket. Amikor valamelyest összeszedte magát, odament a kocához. A malacok nem futottak el, tudta is, hogy nem fognak, csak szaladgáltak zavarodottan az anyjuk körül. Fogta a puskát, és a tusával mind egy szálig agyonütötte őket. Nem tehetett mást, gondozni nem tudta őket, az anyjuk nélkül meg lassan, szenvedve pusztulnának el. Jó sokáig rohangált utánuk, közben hányt is egyet.
   Másnap egy falatot se tudott enni a vaddisznóételekből. És utána évekig lőni se volt képes. Még dilidokihoz is járt egy darabig, annak a tanácsára ment vissza először az erdőbe, de csak puska és íj nélkül, barangolni. Végül nagy nehezen túltette magát a dolgon, de újra és újra előfordult, hogy megremegett célzáskor a keze, és leverte a víz, főleg, ha disznóra lőtt. Még cserkészéskor volt a legnyugodtabb, mert akkor már tíz méterre is meg tudott közelíteni egy vadat, és ilyen közelről már biztos lehetett a dolgában. Főleg nappal, mert éjjel többé nem is vadászott.
   Egy alkalommal aztán minden elképzelést felülmúló rekordot döntött. Egy irdatlan nagy szarvasbika nyomában járt, csigás íjjal, háromélű karbonvesszőkkel a hátán. A bika egy tisztás szélén legelt, ő pedig az erdő felől közelített hozzá. A széljárás pompás, a talaj nesztelen, a szarvas kint a napsütésben, ő meg a jótékony árnyékban. Minden klappolt. Olyan közel került, hogy a nyíl hegye szinte érintette a bika oldalát. Agyar tartotta az íjat, és egészen megmámorosodott. Hallotta, ahogy a szarvas veszi a levegőt, és bizony isten, de lehet, hogy ezt csak képzelte, hallotta a szívdobogását. Úgy érezte, elért mindent, amit akar. A találat ezerszázalékosan biztos, meglehet, a nyíl úgy fúródik majd a bika szívébe, hogy a tolla el se hagyja az íj markolatát. Egyik percről a másikra határtalan nyugalom szállta meg. Leengedte az íjat. Még gyönyörködött egy percig, aztán csettintett a nyelvével. A szarvas döbbenten megugrott… és huss.
   Azt mondja az Agyar:
  • Szóval azóta nem lőttem semmit az erdőn, már évek óta az íjat se viszem magammal. Csak a fényképezőgépet. Sajnos azzal eddig még nem tudtam ennyire közel kerülni semmilyen vadhoz. De ennyire nem is kell, és amennyire kell, azt hozom bármikor. Akár fényképezőgéppel, akár fegyverrel. Érted? A könyvemben csak a saját fotóim vannak. Pedig volt egy kiscsaj, aki imádta a vadhúst, na, annak az ügynek az érdekében tettem egy felelőtlen ígéretet, de végül hazudtam, és a vadgazdaság húsboltjában vettem őzgerincet, nem is volt drága, simán csak megtűzdeltem szalonnával…
   Kábé itt értünk Budaörsre, hát be tudta fejezni még azt a sztorit is.
 

Vissza a tetejére