A pléhtető alatt; Lehet, hogy nem egyféleképp; Építkezés és majális az ablak alatt


A PLÉHTETŐ ALATT
 
Az égen hold köhög,
vérzik és füstölög.
Fénye mint penge villan
elnyúlva lent a tóban.
 
Remeg a levegő,
nem bírja közelem,
bogárra, virágra
szegezem életem,
 
fölteszem a világ
falára kis szöggel,
ami még titok volt,
szembe a közönnyel.
 
Beszélek izzadtan
reszkető szelekkel,
kifáradt légtornász
álmában az ember,
 
felébred, és fecseg
dolgokat, éveket,
a tárgyak beszéde
ostoba, téveteg.
 
A dolgok dumája
nem mindig hallható,
vékony kis cérnahang,
bömbölő tücsökszó.
 
Ügető kenguru
lába egy meteor,
idáig leér, és
körme szikrákat szór,
 
Galaxis szájából
kilógó lángnyelvek
hazudnak világot
a képzett embernek,
 
és nincsen naprendszer,
úgy, ahogy elhittük,
lapos a föld mégis,
túl sok volt a kis trükk,
 
józan ész, józan ész,
neked van igazad,
befogott pofával
telik a pillanat,
 
nem akar nagy lenni,
nem szép már a jövő,
nem tudjuk, milyen lesz –
a tévén terítő.
 
Az ég csak pléhtető
magasan, magasan,
járkál fönt valaki,
érezzük, hogy ott van,
 
hallani lábának
otromba döngését.
Ne nézz föl, mert akkor
nincs többet segítség!
 
 
LEHET, HOGY NEM EGYFÉLEKÉPP…
 
Lehet, hogy nem egyféleképp történt meg
a világkezdet,
hitelt adok a teremtésnek,
meg annak is, hogy csak úgy létrejönnek
 
a dolgok, készen kapja Isten is mind.
Nem hisznek bennünk.
Sőt azt hiszik, hogy Isten nincs is.
E kérdésben lehetetlen tévednünk.
 
Igaz mindkét ellentmondó igazság.
Nincs magyarázat.
A kezdetek mocskát kimossák,
egy újabb titkot adva a világnak.
 
 
ÉPÍTKEZÉS ÉS MAJÁLIS AZ ABLAK ALATT
 
Mig a nappali alvás tart, azalatt
álmomba felépül a város,
gyönyörű, takaros, kacifántos alak,
nem nézi a kinti világot.
 
Csak a lét ura épiti – gyöngül a kép,
ott jön nagyapám… Ez az élet?
Vagy a nemlét ennyire egyszerü, szép?
Nincs így. Igazad sose éltet.
 
Ha belé-belerándul a rémes idő,
nem méri e tényt le az álom,
kiröhögne az irgalomért, ami ő,
ám akkori éneim ólom
 
idegek, közönyök lehető ügyeit
nem tudva, nyugodtan elérik.
Ez a múlt, ez a fény jelenemre virít,
rám szól, kiabál föl az égig.
 
Mire ébredek, alkonyodik, jön az éj,
ráfröccsen az utcai lámpa,
mint szónokok ócska, hamis szövegét
kérdéssel az ész, ha bevágja.
 
Kiesik szerepéböl a rémeiből
épült kicsi rossz, a pokolka.
Kiröhögni a földet, a felhevülőt,
szól vad zene, ördögi polka.
 

Vissza a tetejére