A szép mészárosné bosszúja
Kleist-átirat
(Az előző rész tartalmából: A g.-i mészáros szép feleségét a grófi udvar intézője kíséri a gróf elé, általában napnyugta után, s ilyenkor az asszony napfelkelte előtt nem is tér haza. A mészáros, bár a tetteinek többféle módon a kárát látja majd, elveszti a fejét, és megvakítja a parancsot teljesítő intézőt, majd az üregükből kiemelt szemgolyókat, bebocsáttatást kérvén, a gróf úr oroszlánlábas asztalára helyezi.)
Vagyis tehát nem oszthatjuk-e nyugodt lelkiismerettel azt a nézetet, hogy egy uradalmi intézőt lehet pótolni a gazdaság működését illetően, a népet viszont, amely napról napra a verejtékét hullajtja földre, nem szűnő erőfeszítését küldi kertekre, veteményesre és vetésre, és amiközben szorgoskodik, alkot is, már kevésbé? Bukott népvezetők, levitézlett hatalmasok kívánják, hogy bárcsak lenne leváltható a nép. Az ügyesebbek és a rátermettebbek természetesen nem is akarják leváltani, mert a népet mindig, a múlt ködébe vesző időkben is lehetett, ahogyan manapság is lehet alakítani. Hallottuk már, a nép ruhája a hatalom, a népet a hatalom öltözteti. Minél hatalmasabb és befolyásosabb egy úr, annál megnyugtatóbb öltözékben járnak szolgáló emberei. De mennél kevesebb a hatalma, annál jobban elszabadulnak az öltözködési szokások.
És talán az emberi világ tárgyai is mind pótolhatók, egy kellemes benyomást keltő öltözék, egy lábbeli, egy csinos kalpag vagy egy városi látványosság helyett kerülhet másik, és az az igazság, ha úgy hozza a szükség, kerül is.
Amikor az úgynevezett sellőponty alkotást bontani kezdték a városban, mások szerint akkurátusan szétverték, de ez elfogult túlzás lehet, ugyancsak pótolták, állítottak a helyébe másik köztéri alkotást. Az első napokban valóban furcsa érzés lehetett az új városi díszre tekinteni.
Mármost az ember, csak mert őkelmének jelentékeny jellegzetessége az egyedisége, a kegyelemhez és az üdvösséghez fűződő valóban tragikus viszonya, a kétes időhöz fűződő kapcsolata, vajon pótolható-e?
Akad, aki ezt is megkérdezi, és tegye.
Mindenesetre élénken megmaradt a tartomány emlékezetében, hogy a grófi intézőt, akit egy balszerencsés napon megvakítottak, igazán kegyetlen módon elvették a szeme világát, pedig igencsak éleslátó ember volt, érzékletesen és plasztikusan meg tudta fogalmazni a világi arányokat, sőt azt is minden irónia nélkül lehet állítani, hogy az ember berendezte tér perspektívájának megítélésében is otthonosnak mutatkozott, ha egy udvarban, egy házban kutatni kellett valamiféle illetlenség után, ő bámulatos gyorsasággal és furfanggal lelt rá a pincében, padláson rejtegetett fegyverre, a kert végében elásott illetéktelen kincsre, eltulajdonított vásári holmira, ugyanakkor tájékozott volt az utcák világában is, a hullámzó földeken, az erdőségekben, otthonosan járt és kelt az élet bonyolult szövétnekében, és lám, rajtavesztett ő is.
Pótolható-e egy ilyen kincs, mint amilyen ő volt?
Mint mondtuk, igen.
Viszont hogyan?
A kárvallott intéző urat úgy hívták, ahogy hívták. Sajnos egyszer ez a név is kisebb kárt, ha úgy tetszik, bántalmat szenvedett, csak mert az emberi nevekkel is lehetséges kellemetlen dolgokat művelni, kigúnyolni és elferdíteni, kétes eszmetársulatok aljasságára bízni, pedig hát a név, az ember szent neve semmiképpen sem lehetne nevetség tárgya, az olyan, mintha a másik sorsával gúnyolódnának. Kapjuk a nevet is az édes szüléink által, de mégis inkább valamilyen fölsőbb elhatározás eredményeképpen. Mindenesetre az intéző úr, megvakítása után, lábadozása kezdetén kiköltözött a kastélyból. Azt neki is be kellett látnia, hogy az uradalmi, mind ez idáig lelkiismeretesen, a legjobb tudása szerint elvégzett munkáját, az emberek magatartásának irányítását, az állatokkal és a növényekkel kapcsolatos teendőket, illetve, el ne feledjük, a művészet kérdéseivel járó feladatait, bármennyire is szerette volna, tovább már nem tudta ellátni.
Összecsomagoltak helyette.
Kiraktak egy csinos, jól teletömött bőröndkét a bejárathoz.
A gróf úr sajnos nem tudja fogadni az intéző urat, hogy elbúcsúzzon tőle, gyengélkedik.
Ó, igen, ha nem gyöngélkedne, akkor meg a temérdek dolga, ugye.
Ha lehet mondani, kicsit sietősebben kellene a bejárattól elhaladni, kinek tesz jót egy efféle látvány, amit most az intéző úr okoz.
Élt aztán a városban egy veterán, aki pedig szintén hasonlóképpen vak volt, csakhogy már jóval régebbi idők óta, a Karl bácsi. A gróf egyik kisebb háborújában, és nem igaz, hogy csupán csak apróbb, kocsmai verekedésnél is alig nagyobb csetepaté lett volna a molnár vízimalma és a g.-i tó mellett, főként egy kereskedelmi útvonal, tehát a vámszedés birtoklásáért lezajlott, legalább egy (!) halálesettel, illetve több maradandó sérüléssel járó összecsapás. Ez volt a virsliháború? Meglehet, de a gúnyos megnevezés fölött akkor sem szállhat el csak úgy a tekintetünk. Karl bácsi látása a szomszédos tartomány több katonája aljas támadásának látta kárát. Védte magát a túlerővel szemben, több gazfickót megfutamított, seggbe rúgta, pofán vágta és leköpte őruraságukat, mígnem az egyik a háta mögé lopódzva gáncsot vetett neki, egy másik pedig odaugrott hozzá, pedig magatehetetlenül hevert a földön, és már meg is történt a baj. Nemcsak megszurkálta, de még sót is szórt a bátor ifjú szemébe. Karl azonban még vakon is harcolt tovább. Ki is tüntették, aztán lassacskán eljárt fölötte az idő, nem jutott már hely neki a grófi szolgasoron, de később is szabadon járhatott-kelhetett a városban, nem úgy, mint az a másik vak, neki már a neve is a feledés homályába merült, akit még az intéző úr tanácsolt el a hivatali idejében, joggal állítva, hogy több megfontolandó panasz érkezett miatta, a gyerekek erősen tartanak tőle, kántáló éneklése és soha nem szűnő könyörgése az alamizsnáért bántja az érzékenyebb füleket.
Volt más elképzelés is Karl bácsi szeme világának elvesztéséről, de ezt nem gyakran hangoztatták. Vagyis hogy a gróf egyik embere, és még az sem kizárható, hogy éppen maga a gróf olyan szerencsétlen módon pattant a lovára egy rókavadászat alkalmával, melyen aztán foglyokat és fácánokat is lőttek természetesen, hogy jobb csizmájának sarkantyúja végigszántott az akkor még ifjú Karl arcán, és mert azt kivételes balszerencsével tette, az ifjúnak nyomban mind a két szeme bánta.
Karl bácsi azóta jobban érezte az illatokat, élesebben hallotta a hangokat, és különös érzéket fejlesztett ki az emberi beszéd árnyalatainak értelmezésére, fölfigyelt az ártatlannak tetsző szavak és mondatok mögötti gúnyra, ármányra vagy rosszakaratra.
Meg tudta különböztetni, és ezt mindig is mondta, az ebédhordó üvegek és edények tartalmát.
Krumplifőzelék, a molnárné visz az urának!
Húst visz, finom aranyra sütött ürücombot a szénégetőnek az ő felesége!
Nahát, vajon honnan vette a pisztrángot a mészáros asszonya?
Elég az hozzá, hogy a két vak ember hamar egymásra talált, kézenfekvő volt, hogy közel kerülnek egymáshoz, és nyugodtan állíthatni azt is, hamar egyezségre jutottak, amennyiben közös, lassú ritmusú, a tűnődés lassú folyását soha nem nélkülöző, a vakság ellenére mégis figyelmes sétáik alkalmával kiegészítették egymást, mert például az intéző, mivel emlékezetében frissen éltek a jelenvaló eseményei, az újonnan emelt épületek, a kaszárnya és a lőportorony építése például, vagy a közelmúltban renovált utcarészletek képei, ezekről mesélt is, részletesen beszámolt, jártak a kezek a habarcson, a porozáson, a csupasz téglán, kősoron, a síkos, fenséges márványon. Karl bácsi pedig jobban, ügyesebben tájékozódott, régóta beletanult a vakok közlekedésébe, az intézőt például többször zörgő szekér elé, sebesen ügető ló vagy nagyobb tárkocsi alá sodorta volna a régi lendülete és a tapasztalatlansága, ha a háborús veterán, aki nem panaszkodott a sorsára, mert megnyugvást és békét talált, vissza nem tartja.
Egyszer az intéző mégis nekiütközött valaki szemből érkezőnek.
Bocsánatot kér, jegyezte meg nyomban, és kérdezte is, hogy viszont ki lenne az?
Az illető nem felelt.
Ki vagy?!, szólt újra, most már kisebb ingerültséggel az intéző, ami nem volt egészen alaptalan, hiszen a hallgatás, az efféle csönd a vak ember legfőbb ellenfele lehet.
Érzi az illatát, jegyezte meg Karl bácsi, majd hozzátette, hiszen már el is sietett a dolgára, de nem érezte-e az intéző úr azt az édes árnyalatú, az alsóbbi rétegek felé mélyülő testi kipárolgást, amit egy vékony, karcsú, bizonyára kívánatos alak okoz?
Az intéző megkérdezte, mégis kinek a testillata lett volna ez.
Bizony, a szép mészárosné illata.
Az intéző elgondolkodott, bár a mészáros fölidézése egyáltalán nem esett jól neki, az a mesterség, annak a mesterségnek a gyakorlói és művelői most már, tudta, mindig rossz emlékeket fognak kelteni benne. De hát meg kell tanulni olyan szavak elviselését is, melyeket nem szeretünk. Amik fájdalmat okoznak. Nem azért mondják ki, nem azért ejtik ki őket, hogy bennünket bántsanak. A vak intéző, miközben gondolkodott tehát, a szemüregénél matatott, és furcsamód valamiféle nedvességet is tapasztalt az ujjai által ott, végül ezt tudakolta:
Vakon is megmarad a könny, nahát?!
Aztán rátért kíváncsisága igazi tárgyára.
Nem úgy volt, kérdezte, hogy az az asszony, akinek a szépségét a gróf úr is mennyire méltányolta, bennégett a mészáros udvarházában? Igaz, a történtekkor éppen válságos állapotban volt a felhevült, de nyugodtan mondhatni, eszét vesztett hentesmester miatt.
Jobb, ha mészárost mondunk.
Karl bácsi kitapogatta és veregette a másik vállát, úgy ám, bizonyára bentégett volna a mészáros úr szépnek mondott, kellemes illatú asszonya abban a házban, az otthonában, nem mellékesen, ha jóravaló, figyelmes népek, a szomszédok például meg arra járó ismeretlenek meg nem mentik. Hulltak el állatok, igen. Lángolt ordító disznó, tehén, kecske, igen. Kormos lett még az ég is, igen. Az udvarház nagy része a lángok martaléka lett, igen. De az asszony megmenekült, kisegítették a jó emberek.
És miért nem tud ő erről, tudakolta az intéző.
Nagy a valószínűsége, hogy lázasan feküdt a szeme világának a sajnálatos elvesztése miatt, vagyis nemcsak a borzasztó eseménykor, hanem aztán napokon át is, magyarázta Karl bácsi.
És mit akar tőlük a mészáros felesége?, az intéző kíváncsisága, talán érthető módon, nem lankadt.
Ő úgy érzi, jegyezte meg némi tűnődés után Karl bácsi, hogy lenne valamiféle mondandója. És sajnos nem neki, egy szegény sorsú, de mégis boldog veteránnak, hanem az intéző úr számára.
Mit mondhatna neki ez a szép asszony?
Azt ő nem tudhatja, vakarta a fejét Karl bácsi.
Néhány nap múlva Karl bácsi elmeséltette az intézővel a sellőponty történetét, és ki lehet annak a megítélője, hogy ez helyes dolog volt-e, vagy inkább semmi jóval nem járó figyelmetlenség.
Ugyanis már nem a sellőponty szobra állt a város főterének közepén, azóta új emlékmű került oda, egy mesteri módon ábrázolt, ügyesen és színes lélekkel megfaragott csizma, a gróf úr csizmájának hű, bár láthatóan megnövelt mása, afféle embernagyságú lábbeli, aminek a története az volt, és ezt az elbeszélést az intéző elő is adta a sorsával nem perlekedő veteránnak, hogy a csizmának a mintája, amit most ide, a sellő vagy a ponty helyett, de mindegy is, tehát a sellőponty helyett állíttatott a gróf úr, az ő legkedvesebb csizmája, ezzel a lábbelivel sokkal otthonosabban tudott lépdelni és mozogni szántón, mezőn, a virágos kertben, vadászat alkalmával vagy a városi grádicsokon sétálva, jobban tudott hozzá öltözéket választani, szóval hogy ezt a csizmát, amikor megjött B.-ből az illető neves szobrász, a gróf legnagyobb sajnálatára le kellett vennie a sokat sajgó lábairól, és több napon keresztül nélkülöznie kellett, s mindezt azért, hogy az említett művész megfelelő és elmélyült benyomásokat szerezhessen róla, melyeket úgy, hogy miközben a gróf úr lábán hordja, aki pedig jár, toppant, siet, álldogál, éppenséggel rúg benne, vagy például a kedvenc lovára lendül, nem szerezhetett volna meg.
Jobb, ha a művészileg megformálandó tárgy nem él, vagyis nem használtatik, miközben megformálják. Tényleg többet mutat? Az emberek se futkároznak, nem mozdulnak, amikor festik őket. De ez már nyilván egy művészeti kérdés, jegyezte meg az intéző.
Azt kérdezte Karl bácsi, csizma?!
Az a kibaszott csizma?!
Sarkantyú van rajta?
Majd meg sem várta a választ, a szoborhoz kopogott a botjával, és tapogatni, fogdosni kezdte.
A csizmát ölelgette Karl bácsi, és csöndben átkozódott.
Az úgynevezett sellőponty, szólt a ziháló öreghez az intéző, mikor az visszaült mellé a kút melletti padra, nem volt elég szép alkotás. Úgy tudja ő, nem szerették az emberek. És nem is értették. Micsoda ostobaság, ha mondhatja. Mert hogy lehet egy sellő ponty?
Vagy egy ponty sellő?!
És akkor leült valaki az intéző mellé. Ő pedig nyomban tudta, ki az, most már megérezte az illatból ő is. Jobban hallott, az ízek, az illatok is egyre többet jelentettek neki. Szólt is, szívesen venné az illető hölgy bocsánatát, mert hát érti ő, hogy némiképp rászolgált arra, ami történt vele. A mészáros urat is megérti, bár, az az igazság, ha csak rágondol, mint most is, összefacsarodik a lelke.
Hallgattak kicsit, egy látó nő és egy vak férfi.
Ő megbocsát, szólt végül az asszony, és mintha a fehér húsának az illata is a szavaival szállt volna, azt is hozzátette, hogy lenne még mondandója.
Éspedig mi lenne az?
Lett a gróf úrnak új intézője, mint ez a hír a városban már elterjedt. Ki fogják hirdetni dobosokkal, trombitásokkal. Az új intéző részletes szerződést kapott. Úgy tudja, mondta a mészáros felesége, hogy olyan a szerződése, szinte szó szerint, mint az intéző úré volt.
Ezen ő nem csodálkozik, jegyezte meg az intéző, és aztán azt kérdezte, mit csinál a vak barátja a csizmapárral, mely, mint még volt alkalma megtapasztalni az ép szemeivel, embernagyságú.
Ő úgy látja, ki akarja emelni a helyéről, válaszolt a mészáros szép felesége, és hozzátette, hogy…
Nem lehetetlen, az intéző arra gondolt ekkor, hogy az asszony valamiféle vallomást tesz neki. Hogy őt például nem zavarja a vakság. Miért lenne egy vak ember alábbvaló kedves, mint egy olyan, aki lát, felhőt, fényt, világot. Azért megkérdezte.
Kérdezheti-e, hogy mi történt az urával, a mészárosmesterrel.
Ura elhalálozott, szólt halkan az asszony, tehát ő már özvegy.
Sajnálja nagyon, mondta az intéző.
De hogy az új intézőt is Henriknek hívják, váltott váratlanul témát ekkor az asszony.
Milyen véletlen egybeesés, mondta a férfi, és meglehetősen rossz érzése támadt.
Egybeesés, de nem véletlen, korrigálta a megjegyzést a mészáros felesége. Annyira megszokta a gróf úr az intéző úr nevét, hogy lám, már változtatni sem akar rajta.
Az utódomat is úgy hívja, ahogy engem?!
Úgy bizony, magam hallottam, amikor a minap újra az udvarban jártam.
A maga nevét mondja annak az újnak, és mintha csak magához szólna, uram.
Aztán elhallgatták az ordítást.
Szegény Karl bácsi még mindig küzdött az érthetetlen sellőponty helyett állíttatott, máskülönben nagyon is szemléletes grófi csizmákkal.
Vissza a tetejére