„Akkor is írok, amikor nem írok” (interjú Turczi Istvánnal)


Turczi István József Attila-, Babérkoszorú és Prima Primissima díjas költő, író, műfordító, művelődésszervező, egyetemi oktató, a negyedévente megjelenő Parnasszus költészeti lap és verskiadó főszerkesztője. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje, Tata és Zugló díszpolgára, a Magyar PEN Klub főtitkára, a Magyar Írószövetség költői szakosztályának háromszor újraválasztott elnöke, a Költők Világkongresszusa alelnöke. Tagja a Szépírók Társaságának, a norvég Irodalmi Akadémiának, és egyetlen magyarként beválasztották a londoni székhelyű Európai Költészeti Akadémiába.
 
– Író, költő, műfordító, irodalomszervező, főszerkesztő vagy, valamint nem egy kuratórium munkájában veszel részt, fontos tisztségeket töltesz be. Nem veszélyes, hogy ennyi mindent csinálsz?
– Magyarországon van egy rossz beidegződés, mégpedig az, hogy valakinek valaminek kell lennie. Ha valaki több mindennel foglalkozik, az idővel gyanússá válik. Ma már nem elég, hogy egy dologgal foglalkozol, a körülmények és a gyors változások miatt rákényszerülsz arra, hogy több területen otthon legyél. Törvényszerű, hogy amikor kíváncsi vagy valamire, utánajársz, tájékozódsz, kutakodsz. Egyetemista koromban érdekelt a rádiózás, hamar bele is vágtam, a Kilátó című műsort szerkesztettem. Később más izgalmas területek csábítottak el, ezért kipróbáltam a televíziózást és az újságírást. Egy dologra nagyon odafigyeltem: soha nem írtam kritikát. Nyomon követem a pályatársaimat, elolvasom a munkáikat, a dedikált példányaimat becsben tartom, de a kritikaírástól mindig ódzkodtam. Nem az a veszélyes, ha több dolgot művelsz egyszerre, hanem az, ha ezeket rosszul vagy lelkiismeretlenül csinálod.
– Bámulatos, hogy soha nem jössz zavarba, a legnagyobb tömeg előtt is magabiztosnak tűnsz. Zsigerből jön?
– 1986-ban Mezei Andrással, Csoóri Sándorral, Juhász Ferenccel együtt Izraelbe kaptam meghívást. Ott figyeltem fel rá, hogy minél többen vesznek körül, annál jobban elememben vagyok, doppingol a nagyszámú közönség. 2014-ben Kolumbiában egy irodalmi rendezvényen ötezer ember előtt léphettem fel. Tíz perc állt a rendelkezésemre, hogy megfogjam őket. Épp akkor volt a foci-vb, és annyit mondtam a mikrofonba, hogy ti jobbak vagytok, mint James Rodríguez. A tömeg őrjöngésben tört ki, a férfiak ledobálták a pólójukat, fergeteges buli kerekedett. Onnantól nem számított, a továbbiakban mit és hogyan mondok. Egy rövid kis mondaton múlott az egész. Pénzkereset miatt egy időben trénerkedtem. Máig büszke vagyok rá, hogy a harmadik évemben az Év Trénerének választottak. Nem egy titokzatos zsűri, hanem a hallgatók összesített éves szavazata alapján alakult így. Petri mondta nekem egyszer egy sör mellett: „Ha én így tudnék beszélni, mint te, már rég nem lennék költő.” Tudjuk, Petri akármit csinált volna, mindig költő marad. Nem is akármekkora.
– Menjünk vissza a kezdet kezdetéhez, a gyerekkorodhoz.
– A családtéma rendkívül fájó pont most az életemben, mert az elmúlt másfél évben édesapám és édesanyám is elment. A családfám igazán sokszínű. Bármilyen hihetetlen, de édesapám ősei Kara nemzetségbeli török nemesek voltak. A krónikák szerint Szulejmánnal jöttek felfelé, Erdélyben volt egy nagy megálló, ennek ma Turc őrzi a nevét. Az anyai vonal a Felvidékhez kötődik. A családi legendárium szerint a nagymamám nagymamája Szimő faluban Jedlik Ányos egyik testvérével jött össze. Régóta foglalkoztat a Jedlik-vonal, egy regényt vagy filmet is el tudnék képzelni ebből a témából. Az anyai vonal a kitelepítés után Mohácsra, majd Tatára került.
Rettenetes figura voltam, utáltam iskolába járni, elvetettem minden szabályt, lázadoztam a lázadás kedvéért is, egyetlen dolog volt állandó: rengeteget olvastam, sokszor suli helyett is. Reggel rendesen elmentem az iskolába, ám hamarosan a tóparton kötöttem ki egy-egy könyvvel. Amikor ez kiderült, ki akartak rúgni, de az osztályfőnököm mellém állt, mondván, a kirúgásom rontaná az osztályátlagot. Úgyhogy maradtam.
– Hamar egyértelmű volt, hogy irodalmi vonalon mész tovább?
– Tizennégy éves korom körül már foglalkoztatott az irodalom, tudtam, hogy később is ezzel szeretnék foglalkozni.
– Akadt olyan szerző, aki különösebben befolyásolta, hogyan alakul, milyen irányba indul el a pályád?
– Egyik középiskolai osztálytársam édesapja, Kiss László költő Nagy László gyerekkori barátja volt. Ő ajánlott be Nagy Lászlónak, hogy itt van egy tatai srác, verseket írogat, megnézné-e. Megnézte. A Múzeum kávéházban találkoztunk egy keddi késő délután. Emlékszem, benyitottam a kávéházba, Nagy László egy hosszú fehér asztal végén ült, körülötte nagy társaság. Magához intett, elkérte a verseket, és borozgatás közben átfutotta mindet. Végül egy Múzeum kávéházbeli szalvétára rajzolt egy szarvast nekem, aláfirkantotta, és annyit mondott: A huszonötödik sorban van egy jó szó. Folytasd, lesz miért. Akkor ez engem nagyon boldoggá tett. Később Sárándi József szerkesztő ajánlójával jelentem meg a tatabányai Új Forrásban, és ezzel szinte egy időben az Élet és Irodalom Új Hang rovatában egész oldalon jelenhettem meg, ami akkor nagy szó volt. Ha szűken veszem az indulást, ezt a néhány eseményt említeném.
– Nincs olyan nap, hogy ne írnál?
– Akkor is írok, amikor nem írok. Rengeteget jegyzetelek, azután majd kiderül, mi lesz belőle: vers, próza vagy éppen semmi. Azzal hitegetem magam, hogy kötetegészben gondolkodom, például prózai verseket írok, nemrég fejeztem be a Jedlik Ányos fiatal éveiről írott sorozatom, és azóta néhány már meg is jelent. Megírhattam volna prózában is, de vers lett belőle.
– Egyetemi éveid alatt ismerkedtél meg a Jelenlét nevű írócsoporttal, amelyhez Kukorelly Endre, Filip Tamás, Petőcz András, Márton László tartozott. Állóháború címmel meg is jelent egy antológiájuk, Szilágyi Ákos szerkesztésében, és ebbe két novellád is bekerült, hamarosan pedig az első verseskötet ígérete is látóhatáron volt.
– A bölcsészkaron a nyolcvanas évek elején megindult egy erjedési folyamat. Körök alakultak, műhelyek szerveződtek, különféle művészeti ágakban keresték útjukat a fiatalok. A Jelenlét folyóirat is köztük volt, és visszanézve megvolt a maga helyi értéke, fontossága. Az alulról jövő szerveződés, a magunkat megmutatni vágyás közösségi és belső egyéni kényszere több, ma már jelentős életművet hívott életre. Nem véletlen, hogy nemrégiben összeállítottunk egy retrospektív antológiát a Jelenlét, illetve az Állóháború antológia szerzőinek akkor és ott megjelent munkáiból. Az antológiába valóban Szilágyi Ákos javaslatára került be két novellám. Akkoriban már készen volt a verseskötetem, és a lapszerkesztők ajánlására beküldtem a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. Hamarosan kaptam egy levelet, hogy szerződést kötnének velem, de néhány versben kivetnivalót találnak, és egyes sorok politikailag problematikusak. Nagy izgalommal mentem be. A szerkesztőség harmadik emeletén kopogtattam a szerkesztő, Réz Pál ajtaján. Két hatalmas fotelben ült Petri György és Réz Pál, emlékszem, szinte vágni lehetett a füstöt a szobában. Mindketten megdicsérték a címet: Segédmúzsák fekete lakkcipőben. Együtt kigereblyéztük a rendszer szemében kifogásolható verseket, és a kor kiadási szokásainak megfelelően, nagy csúszással, három év után jelent meg a kötet. A szerződést a mai napig őrzöm. Később ismertem meg Vas Istvánt, nagyon jó barátok lettünk, Szentendrén és Budapesten is összejártunk. Komoly ajánlólevélnek számított, hogy az akkori irodalmi élet meghatározó szereplőinek – íróknak, költőknek, műfordítóknak, szerkesztőknek – bemutatott. Rajta keresztül legendákat ismerhettem meg: Osztovits Leventétől kezdve Karig Sárán át Lator Lászlóig. Idővel a Kortárs és a Mozgó Világ szerkesztőségével is jó kapcsolatot ápoltam, együtt mentünk sörözni, nagyokat beszélgettünk, termékeny és csodálatos időszak volt, a mai napig szívesen emlékszem rá.
– Az 1986-os izraeli út után kaptál hideget-meleget.
– Mint már említettem, Mezei András, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és én közösen mentünk Izraelbe. Igen ám, de többen azt rebesgették, hogy Csoóri nem beszél Juhásszal. Vas Pista mondta nekem egyszer: „te az a típus vagy, aki a legmegátalkodottabb ellenfeleket is egy asztalhoz tudod ültetni. Anekdotázol, mesélsz, barátkozol, hamar megnyersz mindenkit”. Most is efféle praktikához folyamodtam. Fejembe vettem, hogy megszervezünk nálunk egy vacsorát, feleségem, Anna főz egy jót, amolyan békülési találkozót tartunk. Hosszú idő után nálunk találkoztak újból, s nem telt bele sok idő, ismét szent volt a béke. Tudni kell, hogy akkortájt Magyarország és Izrael között nem volt diplomáciai kapcsolat. A repülőgép Bécsből indult. Épp az osztrák fővárosban várakoztunk, amikor is váratlanul megjelent Bécs rendőrfőnöke, átnézte a poggyászainkat, majd kikísért minket a géphez. Felszálltunk, és Izraelben már vártak minket. Mondhatom, minden rendben zajlott, semmi fennakadás nem hátráltatott minket. Hazajöttem, és nem sokkal ezután Bata Imre irodalomtörténész, kritikus, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztője megszólított az ÉS szerkesztőségében. Érdeklődött, írtam-e valamit az útról, és én vesztemre naivan azt mondtam, hogy igen. Hamarosan az ÉS az első oldalon hozta a versem. Rövid időn belül több felháborodott olvasói levél azt kérte számon: mit keresett Turczi István Izraelben? Akkortájt a hetes buszon Csajka Gábor Cyprian kiabált át a tömegen, hogy milyen volt Izraelben? Minden szem rám szegeződött. Furcsaságként éltem meg az egész helyzetet. Ezek a kis történetek többet megmutatnak a korszakról és a diktatúra működéséről, mintha nagy történelmi áttekintést adnék.
– Többször említetted Vas Istvánt. Mint annyi más költőnek, Kántor Pétertől Várady Szabolcson át Térey Jánosig, neked is sokat jelentett. A halálakor emlékverset szenteltél neki a Népszabadságban.
– Emlékszem, a halála után hatalmas hó hullott. Aznap jelent meg a Népszabadságban az emlékversem, mellette Szántó Piroska grafikájával, ezért Piroskától egy krétarajzot kaptam ajándékba. Ha közelről megnézed, egy nagy virágot ábrázol, de ha kicsit hátrább lépsz, Vas István arcát adja ki. Számomra Vas a mai napig fontos kiindulópont. Ma is megvan a kép, bekeretezve, megmaradt tehát az emlék, de a legfontosabb, hogy az ő személye, embersége, lét- és irodalomfelfogása mind a mai napig mérce maradt nekem. Teljesen igaz, hogy az irodalom története magatartások története. Sőt hozzátenném: kézfogások története. Ezekben a kézfogásokban volt és maradt az irodalom képzeletbeli stafétája, amit át lehet és kell adni a következő nemzedékek arra érdemes tagjainak. Sokszor eszembe jut, miként alakult volna a pályám, ha az első válogatott verseskötetemet Vas István állítja össze, és az ő utószavával jelenik meg – ahogy utolsó nekem írt levelében tervezte.
– A Parnasszus megalapítása könnyen ment?
– Nem egy pályatársammal beszélgettem arról, miért nincs költészeti lap, mert hát jó volna, ha lenne, égető szükség van rá. Nekem akkoriban már ment a tévében a Parnasszus című irodalmi vetélkedőm, és noha három év után befejeztem, de azért a Parnasszus név megmaradt. Alaposan átgondoltam, hogyan lehetne lapot csinálni. Leültem a korszak nagy szervezőjével, Fodor Andrással, nagy tanáregyéniségével, Lator Lászlóval, Rába Györggyel, Orbán Ottóval és Tandori Dezsővel. Azt mondták, teljes mellszélességgel mögém állnak. A Magyar Nemzet a megjelenés előtt három hónappal beharangozta, hogy hamarosan várható az új irodalmi lap. Az 1995-ös Parnasszus-esten Lakatos Istvántól Gergely Ágnesen át egészen Bari Károlyig szinte minden jelentős szerző ott volt. Tudtam, hogy Marno János és Nagy Gáspár iskolatársak voltak, ezért úgy hoztam őket, hogy a lap egyik oldalán Marno, a másikon Nagy Gáspár verse szerepelt. A lap felpörgött, megújult, mind a szakma, mind az olvasó elégedettséggel nyugtázta a Parnasszus létezését.
– Utólag visszanézve hogy látod, mi segítette a fennmaradást?
– A költőtársak munkái. A kitartásom kevés lett volna, ha nem kapok jó szövegeket. Amikor kezdett fáradni a lap, kitaláltuk, hogy erősítsük meg. Legyen személyesebb. A sok ötletelésből megszületett a Centrum rovat, a fontos kortárs költők, élő klasszikusok megerősítése érdekében, majd a Redivivus, a már nem élő klasszikusok újraolvasása, értelmezése szolgálatában. Nem sokkal később azt találtuk ki, hogy csinálunk egy könyvkiadót. Nagyjából most tartunk a százhuszadik könyvünknél. Elégedett vagyok, a szerzőinket rendre díjazzák, elismerik a munkájukat. Egy idő után a középgeneráció tagjai és több idősebb (Kossuth-díjas) szerző jelentkezett, hogy szívesen megjelennének nálunk. Ezek az átalakulások, kezdeményezések hatalmas lendületet adtak a lapnak, kijelenthetem, hogy a második tíz év talán még sikeresebb is, mint az első tíz év volt. Jövőre leszünk huszonöt évesek. Olyan nekem ez a lap, mintha volna egy harmadik fiam.
– Ha ma alapítanál lapot, hogyan vágnál bele?
– Egyszerűen: ma nem alapítanék lapot. Nem véletlen, hogy a fiatal generáció tagjai nem kísérleteznek a lapalapítással. Már az online oldalak is követhetetlenek, a papíralapúak egy része eltűnt a süllyesztőben, és egyre kevesebb az előfizető, az olvasókról nem is beszélve.
– Figyeled a fiatalabb szerzők írásait?
– Komoly mennyiségű szöveget olvasok, kezdve a legfiatalabbaktól a legidősebb szerzőkig. Egy számomra fontos irodalmi személyiség nyilvánosan azt a megjegyzést tette rám, hogy szerkesztőként én már intézményesültem. Nem tudom, milyen intézményesültnek lenni, de azt látom, hogy a koromnál és helyzetemnél fogva egyfajta hídszerepet talán betöltök generációs értelemben, mint a középgeneráció tagja, ismerem a nagy öregeket, és ismernek a fiatalok. Esztétikai értelemben pedig mindig igyekeztem átjárást biztosítani a különféle esztétikai elveket valló kortársaim között. Ha az ember nem vigyáz, és eltölt pár évtizedet az irodalmi szcénában, lesz némi rálátása arra, ami itt történik.
– És? Elégedett vagy?
– Érezhetően nagyon sokan nem futották ki magukat. Az irodalmi élet természete, hogy sokan kihullnak a rostán, rengeteg tehetség tűnik el, aprózza el magát, egzisztenciális vagy egyéb, nehezen megmagyarázható okokból kikerül a körforgásból. De mindig öröm, ha azt látom, hogy néhányuknak sikerült visszakapaszkodniuk. Nem vagyok irigy fajta, tudok örülni a pályatársak sikerének. Kevés jó tulajdonságaim egyike ez.
– Rendszeresen képviselteted magad a világ legkülönbözőbb pontján, a friss és nagy múltú költészeti fesztiválokon. Lényeges eltérést látsz a külföldi és a magyarországi fesztiválok között?
– Szögezzük le: Magyarországon nincs fesztivál. A Margó vagy a Könyvfesztivál nagyban elüt a nemzetközi fesztiváloktól, leginkább a szervezést illetően. A jó fesztivál esetén összeáll egy írói szervezet, megszerzi az anyagi forrást, és a világ számos pontjáról meghívja a szerzőket. Jó, hogy említést teszünk erről: a Magyar Pen Klubbal együttműködve tervezem, hogy egy, a nemzetközi trendeknek megfelelő fesztivál létrejöhessen Budapesten.
– Öt éve halt meg Borbély Szilárd. Több helyen elmondtad, hogy jó kapcsolatban voltatok, olyannyira, hogy a halála után egyik, Üresség című könyved az ő emlékének ajánlottad.
– Rettenetes, hogy Szilárd már öt éve elment. Borbély Szilárddal halála előtt három nappal beszéltem utoljára, tudtam, a Müpában lesz estje, és megkérdeztem, menjek-e. „Ne gyere, tudsz már mindent” – mondta, és ennyiben is maradtunk. Nagyon megmaradt bennem ez a mondat: „Tudsz már mindent.”
Az évforduló egy másik nagy költő, Tandori Dezső halálával esik egybe. Tandori halála felmérhetetlen veszteség. Azon kevesek közé tartoztam, akikkel Dezső rendszeresen beszélt telefonon. A Tóth László-féle Parnasszus-est bemutatója télen volt, hat órakor kezdődött, és a kezdés előtt pár perccel csengett a telefon, nézem, Tandori hív. Elnézést kértem a közönségtől azzal, hogy fontos hívást kaptam. Fél óra múlva tettem le a telefont azzal, hogy Dezső, sajnos most már mennem kell, vár a közönség. Tudom, hogy rengeteg terv foglalkoztatta. Például beszélgettünk egy leendő műfordításkötet megjelentetéséről. Mindkét szerző meghatározó személyiség volt, aki fazont szabott a magyar irodalomnak. Annak idején Dezső költészeti rendszerváltást hajtott végre Oravecz Imrével és sok más szerzővel együtt. A műfordítás terén is jelentőset alkotott, habár halkan megjegyzem, a prózafordításai sokszor túl tandorisokra sikeredtek. Nem kell magyaráznom, miért, talán mindenki egyetértene velem, hogy Borbély Szilárd A halotti pompa című remekművével örökre beírta magát a magyar irodalomtörténetbe.
– Tavalyelőtt töltötted be a hatvanat. Néhanapján megkísért az öregedés?
– „A lassú órák kalapácsai még nem törtek össze”, azt hiszem. Rendszeresen sportolok, kardiózok, teniszezek, néha vitorlázok, igyekszem olyan szinten karban tartani magam, hogy bírjam az aktív életet, a sok utazást. Régi rossz szokásom, a szivarkázás sajnos megmaradt, de az utóbbi időben ezt is csökkentettem. De mit érne az élet rossz vagy egészségtelen szokások nélkül?!
– Feltételezem, a halálfélelem szintén nem szerepel a szorongáslistádon.
– Halálösztönöm van, halálfélelmem szerencsére nincs. Számos helyen fordulok meg a nagyvilágban, minden évben többször repülök nagy távolságokra, annyi helyen bekövetkezhetett volna már. De az ilyesmi nem szokott csengetni, hogy helló, jövök, hanem lecsap, aztán annyi. A legjobb védekezés az elmúlás ellen, ha többet foglalkozunk az élőkkel. Ha vigyázunk egymásra, és megbecsüljük, amit egymástól kapunk.
– Látod már, hogyan alakul az idei éved?
– Szeretném, ha több temetés nem lenne már idén. A könyvhéten hat új Parnasszus-könyvünk jelenik meg, remek szerzőktől. Ezenkívül nem kevés irodalmi felkérésnek illik eleget tennem, itthon és külföldön. Úgy látom, az idei év is izgalmasnak ígérkezik, nem tartok attól, hogy unatkozni fogok. Ha mégis, akkor valamit rosszul csináltam.

Vissza a tetejére