Gödöllői látogatás


1.
Mi végre vagyunk a világon? – teszi fel a kérdést egy bizonyos Ábel Amerikában. Azért, hogy valahol otthon legyünk benne – adja meg a választ az író, Tamási Áron.
Hát ezt az útmutatást napjainkban bizony egyre nehezebb követni. Fehér holló itt nálunk is az emberfia, akit ott kaparnak el, ahol született. Sokan vannak körülöttünk, akik idegenbe (vagy haza-)szakadt őseiket sem tudják számontartani.
Nem a panasz szól belőlem, amikor felsorolom a tucatnyi helyet, ahol Ábel szavaival ideig-óráig otthon éreztem magam. Mert hát az én nemzedékemet sem kímélte a történelem. Csodával határos, hogy ma mégis – fel-feldobott kő – újra itthon, a szülőföldemen írom ezeket a sorokat.
 
2.
Budán, a Sashegyen születtem, tízévesen kerültem a gödöllői premontreiekhez, majd öt évvel később ismét a budai házba, egy pincelakásba. De közben kis híján örökbe fogadott egy belga család.
Voltam ezután strasbourgi francia író és harminchat éven át spanyoltanár Puerto Ricóban, egy apró trópusi szigeten. Közben kis híján Malagában, a spanyol tengerparton ragadtam, majd Floridában találtam házat és hazát, megint csak ideiglenesen.
Hat ország, négy nyelv és három kontinens! Fél évszázad idegenben. A nyelvek! Íróember számára ez a legfontosabb. Mert Tamási Áron idézetét tovább árnyalja Sütő Andrásunk Marosvásárhelyen. Mi, betűvetők, írja, azért vagyunk a világon, hogy szavainknak helyet teremtsünk benne. Hogy kimondjuk, ha törik, ha szakad, amit csak mi tudunk kimondani a világról.
Innen a nyelvváltások kényszere, az, hogy a magyar után franciául, majd spanyolul írtam könyveimet.
 
3.
Micsoda zűrzavar! Mégis, ha sorra veszem vándorutam állomásait, pontosan tudom, hogy hol van a hely, ahová mindig visszavágytam. Párizs és Puerto Rico, franciák és spanyolok között.
Álmaimban egy keskeny utcácska jelenik meg ilyenkor, valahol az alvégen, a Fácános és az Akasztós gödör között. Egy zöld zsalugáteres házikó, egy kerekes kút, virágzó akácfasorok. A kert végében a Miskolc felé pöfögő tehervonat.
A valkói út, Ottlik Cipi és Németh László háza között egy másik, ahol talán még most is él József Attila emléke, az Altatóból jól ismert „kis Balázs”. Azután túl a sorompón Sík Sándor otthona az isaszegi úton.
Soroljam-e tovább? Lent egy sáros uszodácska, fent egy romos pályaudvar, ahol valaha Sisi érkezését várta a nép.
A főtér felé ritkán kalandozott el egy hozzám hasonló kiskamasz. Hol a piacra, ahol a nyulaimat árultam, hol a moziba, ahol az öregek lekapták a fejüket, ha a vásznon szemberohant velük a gyorsvonat. És ahol egy fehérre meszelt házikóban valaha Petőfi Sándor lakott.
 
4.
Máskor a régi társakról, játszópajtásaimról álmodom. Pilcsik Tibiről, Tóth Péterről, az utcánkbeliekről, Pankáról, Toncsiról. Bent a városban, a vendéglő és a patika között, a szőke Kiszel Éváról és a gesztenyebarna Felszeki Emőkéről.
Vele Chicagóban, Évával Montrealban találkoztam harminc év után egy-egy előadókörutamon. Nem múlt el nyomtalanul a réges-régi diákszerelem.
Kedves tanáraimat sem felejtettem el. A premontrei rendházból világgá zavarták a fehér csuhás szerzeteseket; Knüppel Ottokárt, a prefektus urat és az idős Szabadka Medárdot soha többé nem láttam viszont.
A fácánosi általános iskolában azonban nagyszerű pedagógusok vették át a helyüket. Gémesi József tanár úr, a Bajszi, súlyos sérülésekkel került hadifogságból haza. Minden reggel találkoztam vele, kézen fogva vezette az iskolába kisfiát.
1948-ban ruháscsomagot kaptunk Angliából. Benne egy ezüstéremmel. A felirat – RAF – nyilván a Royal Air Force-ot, az angol légierőket jelentette, és én büszkén a mellemre tűztem ezt a kitüntetést. Így feszítettem, amíg csak Gémesi tanár úr meg nem állított:
– Mi vagy te, kisfiam? – szólt rám szigorúan. – Reklámmajom?
Egy életre megtanultam a leckét. Azt, hogy nem a győztes angol légierőkhöz, hanem a mi szegény, tönkrebombázott népünkhöz tartozom.
Másik szeretett tanáromról, Kirchhofer Józsefről is sokat tudnék mesélni. Csosza rúdugróbajnok volt, és a háborúból ő is sérülten került haza. Apánk helyett apánk volt valamennyiünknek. A tornateremben ő vette át Eötvös Karcsi bácsi, a Pupák helyét.
Mennyi nagyszerű, csodálatos ember! Miska bácsi éneket, Kungli Ferenc franciát tanított. Kuthi Bercire fél évszázad után találtam rá, Vácott. Vele soha többé nem szakadt már meg a kapcsolatom. Arany János szeretetét neki köszönhetem. Felkérésére én illusztráltam a Toldi tizenkét énekét. Az ő emlékének ajánlottam 2015-ös Arany János-díjamat.
 
5.
Furcsa fintor, hogy egy Puerto Ricó-i tanár a karibi szigetvilág kellős közepén az isaszegi útról, a halastavakról álmodik. Az apró tavakról, ahová kerékpáron jártunk ki, kalandozó kiskamaszok.
Máriabesnyőről, ahová gyakran átkerekeztünk, és ahonnan csak egy ugrás a Papp Miska kútja. A forrás, ahonnan a kisbagi csárda vendégeit figyelte a régi betyár. Hegygerincen fakadó forrást azóta se láttam a karibi szigeteken.
A legtöbb időt azonban az Erzsébet parkban töltöttem, a focipálya körül, ahol olyan játékosok rúgták a bőrt, mint Mészáros tanár úr, aki francia hadifogságból érkezett, és franciát tanított.
Én ugyan nem játszottam az iskolaválogatottban, de hol kapusunkat, a kis Katonát, hol Babinkát, a balszélsőnket helyettesítettem. A futball mindmáig szívem csücske maradt, a Puerto Ricó-i egyetemen én szerveztem meg az első focicsapatot.
De hová tűntek a régi társak? Róluk is szólni kéne. Nem csak a talpalatnyi földről, ahol valaha, több mint hetven éve, otthon éreztem magam. És szólni mindarról, amit megőrzött az emlékezet a Grassalkovich-kastély és az Akasztós gödör környéki időkből.
Megfogadtam Tamási Áron tanácsát. Itt vagyok újra, azon a földön, ahol valaha otthon éreztem magam. Abban pedig, amit Sütő András mondott, hogy a szavaim is helyet találjanak maguknak, csak reménykedhetem.

Vissza a tetejére