János jelenései

(Gondolatok Sziveri János Appendix című verséről)
 
Mondjátok hát, mielőtt
síromból kikapartok,
mondjátok meg -
tőlem mit akartok?
Sziveri János
 
Csak nálunk fontos a költészet, nálunk meg is ölnek érte.
 Oszip Mandelstam
 
Sziveri János költészetével, költői alkatával kapcsolatban számomra verseinek első közlője, szerkesztője, Tolnai Ottó fogalmaz a legvilágosabban és talán a legpontosabban, amikor a Költő disznózsírból című interjúregényében felidézi a lapszerkesztéssel és a költészettel kapcsolatos vitáikat: „A verset ő a morális zónában tudta, erkölcsi ítéletek kimondására alkalmas versformának tekintette elsősorban. (…) Nála nem a motívumok voltak a fontosak, hanem József Attila, Pilinszky, Petri és Koncz vonalán, Domonkos rímtechnikájával az erkölcsi kategóriák fokozása, végsőkig való radikalizálása. Ez adta az ő új formáját.”
            A névsorba föl lehetne venni még Petőfit is, hiszen a forradalmár-költő Sziveri több versében is megidéződik. A Sirálykirály című verse például sajátos átirata, keserűen ironikus inverze Petőfi Akasszátok föl a királyokat! című költeményének: „Szappanhabos sima tótükör fölött / vijjog a szertelen költő-sirály / akasszátok föl akár árbocrúdra is / akasszátok föl amíg ő a király”. A költő szerepe Sziveri értelmezésében a 20. század végén eleve vesztésre ítélt pozíció, radikális szembefordulás a „tudománytalan utópiákkal”, „sátáni ideológiákkal”, a „rohadt egyoldalú históriával”, lázadás az emberi autonómia, az emberhez méltó egzisztencia és a személyes szabadság nevében. A büszke, bátor, megalkuvást nem ismerő „szabad vesztes” pozíciója fokozatosan vált át verseiben a cinikusan elárult áldozat szerepértelmezésévé. Utolsó két kötetét (Bábel, Magánterület) áthatja a keresztény (katolikus) szimbolika, melyben a kiátkozott költő mindinkább a megtagadott, eladott és ártatlanul megfeszített Krisztushoz válik hasonlóvá.
            A fenti Tolnai-idézetben Pilinszky említése azért is indokolt és releváns, mert jelzi, hogy Sziveri morális pozíciója kezdettől fogva metafizikai alapokon nyugszik: az aktuális emberi állapotra való rákérdezése költészetében kezdetben egyáltalán nem politikai természetű. A konfrontálódás sokkal inkább egy mélyen, szenvedélyesen hívő ember drámai küzdelme a saját irgalmatlanul nehéz sorsával. Sziveri verseiben saját igazának keresése mindvégig szétválaszthatatlan az istenkereséstől, az Istennel való harctól. 
             Sziveri második kötetének, az 1981-es Hidegpróbának Prológusa mindössze két sor. Az első egy különös, fiktív bibliai idézet: „mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik (J. k. 5. 14.)”. Meglehetősen talányos prológus, ilyen szöveghely ugyanis nincs a Bibliában. Ha Szent János jelenéseinek könyvét vesszük a fiktív idézet mintájául, akkor azt találjuk, hogy ott az 5. versben a teleírt és hét pecséttel lezárt könyvtekercs kinyitásáról van szó. Lehetséges, hogy ez a kétsoros vers a Sziverire jellemző inverziók egyike, és azt jelzi, hogy a vers a lírai én számára nem a kinyilatkoztatás, a prófécia formája, hanem éppen ellenkezőleg: a tapasztalatok, a látomások, a gondolatok újfajta kódolásáról van szó. Nem hitvallásról, hanem befelé fordulásról, a kezdetekhez visszatekeredő útról, a készen kapott vagy erőszakkal sulykolt igazságokkal szembeni kritika, szkepszis érvényes nyelvének kereséséről. „Rejtélyeimhez szoktam / nem pedig kőhöz / és agyaghoz. És nem kék / éghez, de feketéhez” – írja ugyanennek a kötetnek egy másik, hasonlóan enigmatikus darabjában. A „fekete ég” metafora az egyik kódja az ő sajátos „hideg metafizikájának”.
            Az Appendix című vers az 1989-ben megjelent Mi szél hozott? című kötetből való, és azon kevés darabok egyike, ahol Sziveri fontosnak tartotta megadni a keletkezés pontos dátumát: Szabadka, 1987. január-február. Ennek köszönhetően válik felfejthetővé az első sor időmetaforája:
„négy éve már hogy elmúlott az ősz”.
            A nyitó sor minden bizonnyal az 1983-as év botrányos és traumatikus fordulatára utal, amikor a Vajdasági Ifjúsági Szövetség tartományi választmányának elnöksége több tanácskozás után 1983. május 9-i ülésén leváltotta az Új Symposion teljes szerkesztőségét. Ekkor főszerkesztőként Sziveri jegyezte a lapot. A közvetlen ürügyet Tolnai Ottó verse szolgáltatta, az Orfeusz új lantja (1982. november, 211. szám). Később kifogásolták Radics Viktória Színház a színházban című glosszáját és Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének közlését is, ugyancsak az inkriminált 1982. novemberi lapszámban. Végül pedig a lap egész koncepcióját elítélték. Tolnai szerint „állandóan változtak a jegyzőkönyvek. Hogy mi irritálta őket a legjobban, nem tudom.” (Költő disznózsírból)
            Az immár irodalomtörténetinek számító adatok fényében a vers első sora arra utal, hogy négy év telt el attól az ősztől, amely gyökeresen megváltoztatta a költő életét; négy év telt el azóta, hogy véget ért az amúgy is fogyatkozó szabadság kora, és beköszöntött a cenzúra és a megtorlás kilátástalan, vak tele („hullanak a vakító hópelyhek”). Sziverit menesztése után ugyanis teljesen ellehetetlenítették, később Ljubiša Ristić dramaturgként foglalkoztatta egy ideig a szabadkai színházban. 
            Az Appendixben a nélkülözés (füstölő, nem melegítő kályha, a vizes falak), az elhatalmasodó betegség, a testi szenvedés képei rávetülnek a városra is („didereg a város vizenyős szeme”), majd pedig metafizikai dimenziót nyernek („az Isten önmagán belül tart most szemlét […] természetszerűen sarlatán, de van”). A legyőzött, kitagadott lázadó, aki a közéleti vereségére ráadásul a súlyos betegséget is osztályrészül kapja, immár a sarlatánnak nevezett Teremtőnek mutatja föl a sebeit, nem remélve igazolást vagy megváltást. Az egyetlen feloldozást a kórházban az érzéstelenítés jelenti („felold s feloldoz hanyagul az éter”).
            Ugyanakkor a vereség beismerése nem jelenti a megbékélést a történtekkel az események után több évvel sem. Jóllehet „tanul a vesztes saját kárán”, de „idővel sem békül az idővel”, azaz a korral, a korabeli viszonyokkal, az állandó kérdezés állapotában van, mint aki még mindig nem képes felfogni, megérteni, ami vele történt. A verset átható keserű irónia mellett a bele nem törődést sugallja a versnek a dzsesszzenész költőt, Domonkos Istvánt idéző ritmus- és rímtechnikája, játékossága. A nagy döntést, az ország elhagyását az utolsó két, dőlttel szedett sor szójátékai jelentik be: „életünk úgysem ér egy fabatkát / hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát”. Szabadka nevének ismétlése rímel a versszak első sorára: „szabadulnék bár nem túl nagyon”, utal a döntés nehézségére, hiszen Szabadka elhagyása egyúttal az ország elhagyását jelenti. Sziveri Budapestre költözött, és ott halt meg rákban 36 éves korában. Emigrációja sokkolta barátait és munkatársait, akik akkor még nem sejtették, hogy pár év múlva, a kirobbanó háború miatt tömegesen fogják követni a példáját. Személyes szenvedéstörténete mintegy előrevetíti a véres konfliktusokat, melyek Jugoszlávia széthullásához vezettek, és mindazoknak a reményeknek elvesztéséhez, amelyek nevében egykor létrehozták.
            Fenyvesi Ottó, Sziveri legjobb barátja, költő- és szerkesztőtársa, a szó minden értelmében bajtársa, Halott vajdaságiakat olvasva című könyvének második kötetében, a Sziveri-fejezetben a John Lennon ellen 1980-ban elkövetett halálos merényletet idézi meg, mintegy Lennon váratlan, döbbenetes tragédiáját állítva párhuzamba Sziveri politikai likvidálásával és korai halálával; a beat-korszak végével pedig az Új Symposion lefejezését. Miközben felidézi a közös emlékeket, egyúttal konstatálja a felejtés feltartóztathatatlanságát is. Bár a hiány állandósul, „halványul bennünk a múlt”. A felejtés természetes folyamatát azonban felgyorsítja a kulturális tradíció erőszakos megtöretése, az ország felbomlása, etnikai átrendeződése, az élet régi helyszíneinek elhagyása, a visszatérés lehetetlensége. Sziveri költészete ebben a helyzetben még inkább ki van téve a felejtésnek, mint minden művészet, amely túlságosan kötődik kora aktualitásaihoz, azokhoz a történelmi-politikai reáliákhoz, amelyek egy adott korszakban olyan fontosaknak tűnnek, hogy akár ölnek is értük. Aztán pedig váratlanul vagy fokozatosan eltűnnek, és a régi élet halálos veszélyei alig hihető, alig fölfogható horrorisztikus anekdotákként maradnak fönn a fiatalabb generációk emlékezetében.
            1983 után Sziveri költészetének összetekert papírtekercseiről brutálisan leüttetnek a pecsétek, és a szertelen költő-sirály, aki maga sem tudta, hogy minek röpült neki a maga szenvedélyes pályáján, megrendítő dalokban néz szembe nap mint nap önnön pusztulásával.  A címbeli Appendix, amely függeléket is jelent, és vakbelet is, azt sugallja, hogy a főszöveget már megírták, az élet már lezajlott, a tragédia megtörtént, és mindaz, amit ezután következik, csak a nem feltétlenül szükséges kiegészítés, utószó. A nagy költészet azonban, paradox módon, ekkor születik meg.
            A morális kategóriák radikalizálása, melyről Tolnai Ottó beszél, az Appendix című versben és a következő két Sziveri-kötet nagy létösszegző költeményeiben is a veszteség, a vereség totalizálását vonja maga után. De nem csak erről van szó. A költő médium, aki óhatatlanul is az összeomlás, a közelgő apokalipszis hírnökévé, első áldozatává válik. Verseinek érzelmi intenzitása nem hűl ki az idővel, dalai a maguk egyszerűségükben elementáris erővel képesek hatni, a bekövetkező katasztrófa pedig sokak tapasztalatává teszi egyéni kálváriáját. Függetlenül attól, mit is gondolunk a költészet feladatáról, a művészet elkötelezettségéről, akár közel áll hozzánk az általa létrehozott versforma, akár nem, Sziveri szenvedélyes, lázadó feje körül egyszer csak megjelent a mártírok glóriája, és azt hiszem, amíg csak magyar irodalmat olvasnak emberek, mindig is körül fogja ölelni ez a ragyogás.

Vissza a tetejére