Appendix

Sziveri János nyomában

Mielőtt mindent felednék, mondom:
négy éve már, hogy elmúltam hatvan,
mögöttem esztendők libasorban lassan
sorakoznak, íme, indulok vissza, a semmibe.
 
Bárhova nézek, mindent látok:
látom, egyik háborúból a másikba zuhan a világ,
marha- és báránycombok úsznak reneszánsz szószban,
látom, hogy Istennel birkóznak a vének.
 
Mielőtt mindent felednék, mondom:
olykor sétálni megyek a hegyre, a római útra,
vagy Kovács Bandi alsóörsi kertjében
turbolyával díszített sonkából lakmározunk,
tétován pislogunk a fényben, pislogunk;
a Balaton vizében sügérek úsznak,
durbincsok és keszegek, kárászok.
 
Mielőtt mindent felednék, mondom:
a dolgok állásán már nem gurulunk dühbe,
egymás kevéske örömén még mulatunk:
minap Béla írt, estére megy a kutyalyukba,
van ott egy kocsma, ahol egymást ugratják
rácok és magyarok, békésen megférnek
egymás mellett a versben.
Máma egyébként semmi munkakedve,
pedig lenne dolga bőven, kicsit be is taknyosodott,
de kártyázni megy a falu szélére, a horgászklubba.
Jó kis hely a nevezetes Kutyalyuk utca végén,
csak nagyon füstös, Béla már jó ideje nem dohányzik,
viszont a nők (beleértve a feleségeket is)
nagy ívben elkerülik.
A szerbek minden este összevesznek, ordibálnak,
és válogatott ocsmányságokkal szidják egymás anyját
– mi, magyarok már töredékéért is bicskát rántanánk –,
aztán öt perc múlva boldogan borulnak egymás nyakába.
A balkáni vérmérsékletet nem ismerők már egy-két
mondatnyi üvöltés után riadtan menekülnének
a temerini kutyalyukból.
Érdekes, ha kártya miatti korholásról van szó,
a magyaroktól is elviselik a szidást,
vagy a másik asztaltól jövő obszcén ugratást.
Aztán főznek ott babot, halat annál ritkábban,
a csontokat a testvériség-egység és
a pravoszláv-katolikus megbékélés jegyében
összegyűjtik egy nejlonszatyorba,
Csorba Béla meg hazaviszi a kutyáinak.
Kicsit valóság ez, kicsit álom.
Reméli, az idillt nem bassza el
sem Putyin, sem Pompeo.
 
Mielőtt mindent felednék, mondom:
egymás kevéske örömén még mulatunk,
szívünk olykor ki akar ugrani a helyéről,
de aztán meggondolja magát, és marad,
ha nem is látjuk, de konstatáljuk:
északon és délen a jéghegyek olvadnak,
a vízszínt rendületlenül emelkedik.
A világ rendje és logikája naponta változik,
olykor sebességet vált, és rohan tovább, vesztébe.
Időnként minden jobbra fordul, majd rosszabbra.
Az égen vasmadarak húznak délre.
A falu felett szerelem bolyong, a bor nótát fakaszt.
Fülünkben vadludak szárnya csikorog,
Isten legfőbb parancsa régen elfeledve.
Lassan porlad alattunk az ágy.
A levegő, aminek olykor nekitámaszkodom,
selyemkék, olyan légkondicionált.
A légnyomás súlyát lemérték,
egyre nehezebb az érték.
 
Mielőtt mindent felednék, mondom:
Itt élünk a kutyalyuk közelében,
egymás kevéske örömén mulatunk.
Ősz volt, és tél, most éppen tavasz.
Kiskomám, remélem, hallasz.
Felhők rongya a szó:
rehabilitáció, radírozás,
valami abszurd minisztérium.
Nem jelent már semmit:
se toldalék, se függelék.
A tragédiát csak tragédiára lehet cserélni.
Viszont nem értem, mi baj az idővel,
mi baj a széllel.
Mi lehet a baj okozója?
Időnként kérdőre vonlak!
Jobb-e odaát?
 
Van egy ház a tájban:
a Kutyalyuk végén.
A kapun egy kampó.
Sehol egy pont, sehol egy vessző.

Vissza a tetejére