Rajzolt hősök (Körmendi Lajos: Művész Pista huszonegye)

A művészi alkotás dilemmái Körmendi Lajos kisregényében
 
Körmendi Lajos (1946–2005) Karcagon született, s élete nagy részét ott is töltötte. Személyes sorsa, baráti és szakmai kapcsolatai, művészete ezer szállal kötődik a Nagykunsághoz. Nagy hatású irodalomszervező, szerkesztő, író és költő volt, akinek szerteágazó munkásságából most egy korai alkotását, a Művész Pista huszonegye című kisregényét emeljük ki, mert ebből nemcsak szépprózai munkásságára tehetünk megállapításokat, de életművének egyéb, lírai és szociográfiai vonatkozásaira is.
 
Az életpálya
Körmendi Lajos a középiskola (Békéscsaba) elvégzése után felszolgálóként, könyvesbolti eladóként, mélyépítő technikusként, majd újságíróként is dolgozott, mielőtt 1985-ben magyar–népművelés szakon diplomát szerzett az ELTE Bölcsészkarán. 1989-től a Jászkunság című folyóirat főszerkesztője volt, majd annak megszűnte után 1995-ben megalapította a Barbaricum Könyvműhelyt, hogy „daccal és öntudattal” felmutathassa a keleti országrész értékeit, 1999-ben pedig életre hívta a berekfürdői írótábort, mely 2007 óta az ő nevét viseli. A 2000-es évek elején országos napi- és hetilapoknak dolgozott. Utolsó éveiben tagja volt az Eső szerkesztőbizottságának. Rendkívüli munkabírású, sokoldalú, újító szellemű alkotóként tartjuk számon, aki rövid tanári pályafutása alatt szabad, önálló gondolkodásra sarkallta diákjait, szerkesztőként értékteremtő szándékkal támogatta a hozzá fordulók művészi kezdeményezéseit, fordítóként erős hivatástudattal tolmácsolta többek között a kazah, észt, cseremisz, mongol, kirgiz népek költészetét.
A hetvenes évektől jelennek meg versei folyóiratokban, majd a nyolcvanas évek elejétől önálló kötetei is számos műfajban. Verseskötetek: Barbaricum (1981), A gyökeres állat (1992), Édesem, ma oly fanyar vagyok (1994), Kurgán (1997), Dátumversek (1999), A képek árnyéka (2001), Régi kútba nézek (válogatott versek, 2001), Kutyafa (2002). Széppróza: Művész Pista huszonegye (kisregények, 1987), Vad játékok (1994), Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban (kisregény, 1995), Magánkrónikák (novellák, 1996), A táltos kincse (mondák, mesék, történetek, 2004). Szociográfiai és riportkötetek: Boldog emberek (szociográfiák, 1985), Öt perc az élet (szociográfiák, 1997), Az én Karcagom, avagy Bod László festőművész világjárásai és hazatalálásai (riportkönyv, 1999), Robinson az árokparton (riportok, 1999). Műfordítások, egyéb: A víz és a földek dalai (1996), A puszta fiai (1996), Ötemiszuli Szalamat (pályakép, 2000), Az együttleges szellem (kunsági irodalomtörténet, 2002). Válogatott írások: Az álom fonákja (2006).
 
A Művész Pista huszonegye az életműben
A Művész Pista huszonegye című írásának két változatát ismerjük. Az első és rövidebb a Mozgó Világ 1979. évi harmadik (júniusi) számában jelent meg elbeszélésként. A hosszabb változat pedig helyet kapott a Magvető Könyvkiadó antológiájában, amelyet az újabb magyar irodalom jelentősnek tetsző új prózai alkotásaiból válogatottak, s az Isten tenyerén ülünk címet kapta. A több mint 400 oldalas összeállításban Körmendi kisregénye olyan, mára már ismertté, sőt világhírűvé vált prózaírók műveivel együtt jelent meg, mint például Esterházy Péter, Tar Sándor vagy Nádas Péter.
            A Művész Pista… hosszabb verziója 1987-ben újra megjelent a Magvetőnél Körmendi egy másik kisregényével, a Nyers hús cíművel együtt. Az 1978-ban íródott Művész Pista huszonegyének elemzésekor ez utóbbi kiadás (mint az író életében utoljára megjelent és az elektronikus kiadás forrásául is szolgáló) szövegváltozatát vesszük alapul.
            A Körmendi-életműben ez az egyetlen kötet, ahol az író nagyobb lélegzetű szépprózáit olvashatjuk. A szintén kisregénynek vagy ifjúsági regénynek tekinthető Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban című könyve önállóan is megálló kisebb töredékekből, feljegyzésekből áll össze, főként a szerző fiának anyanyelv-elsajátítását és gyermeknyelvi kreativitását téve meg a kötet fő témájának.
            Körmendi Lajos a mű antológiában való megjelenése után interjút adott Magyar Józsefnek a Napjaink című folyóiratban. („Aki ír, annak brutálisan igazmondónak kell lenni” – Beszélgetés Körmendi Lajossal, Napjaink, 1981/6.) Ebben a saját alkotói szándékairól, műve jelentőségéről és összefüggéseiről a következőképp beszél: „Ez az elbeszélés valóban kellő valóságanyagon alapszik. A téma egy riportban jelent meg először nálam, de nem közölték. Tovább foglalkoztam vele, mert nem hagyott nyugodni, és szerencsére egy elbeszélés lett belőle. Én nagyon kötődöm a valósághoz, főleg a prózai munkáimban. Az elbeszélésemnél is erről van szó. Szülőföldemen történt, tehát tényleg nem kitaláció. Egyetlen költött személy van benne: a főhős, ez az érettségiző kissrác, aki mutogatja a rajzait a vonaton egy ismeretlennek. A többi valóságos személyekből született alak. Nekem van olyan törekvésem, hogy szépprózai munkáimban bemutassak egy sajátos világot, a magyar valóságnak egy darabját, mely talán nem eléggé ismert a magyar irodalomban. […] Én nem a főteret, az alvéget akarom írni, az utca végét, a város szélét, a szociális gondokkal küzdők életét, akiknek nyomasztó napi gondjaik vannak, akiket elsilányít a nyomorúságos élet, mert vannak ilyenek, kár tagadni.” Ezekre a Körmendi írásművészetét mélyen érintő problémákra rezonál a Művész Pista… is. S bár a mű – amint azt az idézett forrásból tudjuk – erőteljesen a valóságon alapul, nyelvi és szerkezeti megformáltsága okán túl is emelkedik a leírt történeten, s egyetemes emberi és művészi kérdésekre keresi a választ.
 
Műfaji közelítések
A Művész Pista… műfajának megállapításakor több szempontot is figyelembe kell vennünk. A szerző maga elbeszélésként utal rá, az 1987-es megjelenéskor viszont kisregényként emlegetik a kritikák. Nyilvánvalóan nem húzható éles határ egy hosszabb terjedelmű elbeszélés és egy kisregény között, de a Művész Pista huszonegyének különleges, két szálon futó történetvezetése, a szereplők és helyszínek sokasága, valamint az elbeszélés időstruktúrája is inkább a nagyepikai alkotások felé közelíti a művet, így indokoltnak tűnik a mű kisregényként való definiálása.
A regény típusának meghatározása több szempont alapján lehetséges. Ha úgy tekintünk a szövegre, hogy az egy ifjú alkotó életét és művészetét tematizálja, akkor művészregényként határozhatjuk meg, mely a német klasszika korától kezdve az európai és a magyar irodalom egyik fontos regénytípusa. Ha a főhős életének fordulópontját, a gyermeki lét felnőtt életszakaszba fordulását látjuk a regény központi kérdésének, úgy a fejlődési vagy nevelődési regény tradíciójához köthetjük. Emellett olvashatjuk szociografikus regényként is, hiszen a képekből kirajzolódó háttértörténet nagyon is valóságosnak hat. Ha pedig egy sorsfordító utazás leírásaként olvassuk, akkor a pikareszk regények hagyományához kapcsolhatjuk a kisregényt. Ezek a műfaj-meghatározási kísérletek is rámutatnak a szöveg sokrétűségére és újszerűségére.
 
A cím, a helyszínek és az elbeszélt idő
A Művész Pista huszonegye cím már a szókapcsolat szintjén is figyelemfelkeltő. A művész szóhoz a köztudat a különc, különleges, titokzatos jelzőket kapcsolja, míg a Pista becenévhez ismerősség, játékosság kötődik. A cím igazi titka azonban a szószerkezet utolsó tagja, mely az olvasó kíváncsiságát mindvégig fenntartja. A huszonegy számos képzettársításra ad lehetőséget, de regénybéli jelentéséről csak a történet végére bizonyosodhatunk meg.
A cím ugyanis fokozatosan telik meg tartalommal, a kisregény előrehaladtával apró információkból értjük meg, mire vonatkozik. Művész Pistáról elsőként azt tudjuk meg, hogy a falubéliektől kapta a ragadványnevét, majd eredeti nevéről is értesülünk: Szele István. A kisregény utolsó oldalain a főhős végül azt is kimondja, hogy a Művész Pista huszonegye a főiskolai felvételijére készített rajzportfóliójának a címe, mely az őt körülvevő emberekről és történetekről szól.
A Művész Pista hely- és időszerkezetére a kettősség jellemző. A jelen idejű kerettörténet szerint a középiskolás főhős egy fiktív, Kocskor nevű alföldi városból utazik vonaton Szolnok és Kőbánya érintésével Budapestre főiskolai felvételi beszélgetésére. Az utazás alatt megmutatja a felvételin bemutatandó képeit egy közelebbről meg nem nevezett útitársnak. A kisregény szövege egy tulajdonképpeni monológ, melyben a főhős a képekhez kapcsolódó történeteit és a hozzájuk fűződő gondolatait meséli el. A főszereplő rendszeresen megszólítja az útitársát, többnyire a vonatútra, a képekre vagy a történetekre vonatkozó eldöntendő kérdésekkel, pl. „Elhagytuk Szolnokot? Még nem?”; „Ugye szép?”; „Jó, mi?” Így a megszólított jelenléte hangsúlyos, de válaszait nem olvassuk – mintha a főhős nem hagyná szóhoz jutni, s az útitárs egy-egy bólintással válaszolna a kérdésekre. Az indulást és az érkezést teljesen homályban hagyja az elbeszélés. Az utazás kerettörténetének első említése a hetedik kép kapcsán jelenik meg („ez a szar vonat is csak döcög”), s a további részletei is csak apránként, mintegy mellékesen, egy-egy félmondatban jutnak az olvasó tudomására. Így a történet másik szála válik hangsúlyosabbá.
A képeken szereplő és a főhős által a vonatúton elmesélt, múltbéli mozaikokból összeálló történet helyszíne a főhős szülővárosa, Kocskor. A regénybéli alföldi kisvárost Körmendi kor- és pályatársai könnyedén és kétségkívül Karcaggal azonosították. A város neve kun eredetű, jelentése „erős”, s a kun hagyományokhoz kötődik a Kötöny utca névadója is, aki az 1200-as évek legendás fejedelme volt. (Egy korábbi szövegváltozatban még Morgó volt az utca neve, mely beszélő névként egészen más jelentéseket idézett volna fel, bár az is létező utca Karcagon.) A városon belül külső és belső helyszínek egyaránt megjelennek, mint pl. a dögtér és a dögész udvara, a libalegelő, a Gyarló nevű kocsma és a kórház. Az elbeszélt idő tartamát pontosan nem tudjuk meghatározni, de talán 1969 nyarának néhány napjáról, esetleg hetéről lehet szó. (A 12. képen a dögész és a dózeros az amerikaiak holdra szállásáról beszélgetnek kételkedve.)
 
A szereplők és az elbeszélő
A kisregény tehát egyetlen nagy monológ. Az elbeszélő maga a főhős, Szele István, aki csúf- vagy ragadványnevét a városszéli kocsma törzsközönségétől kapta. Tizennyolc éves, érettségi és felvételi előtt álló kamasz, aki saját világát, a város végi Kötöny utca lakóit és a Gyarló nevű kocsma vendégeit rajzolja.
A kisregény első felében nagy hangsúly van a vizualitáson, a képek leírásán, az ábrázolás mikéntjén. Az első képekről szóló szövegekben számtalan képzőművészeti szakkifejezést találunk, pl. tájkép, portré, vázlat stb. A tizenkettedik képtől azonban háttérbe szorulnak a képmagyarázatok, s a történet tör utat magának. A képek leírása és magyarázata helyett egyre több a szereplők közötti párbeszéd.
A tizenharmadik képhez fűzött kommentár érdekes művelődéstörténeti összefüggésre hívja fel az útitárs (és az olvasó) figyelmét: „Tudod, csak az szomorít el, hogy a felvételi bizottság előtt nem mesélhetem el a képeimet. Pedig az lenne az igazi: mint régen a vásárokon a képmutogatós ponyvatörténetek.” Erre a középkortól ismert tradícióra a Körmendi-életmű egy másik darabjában is találunk utalást. A képmutogatók hagyománya a modern mozgóképes történetmesélés előzményének tekinthető, ezért is érezhetjük a kisregényt sok helyütt filmszerűnek. A regény felépítésében emlékeztet a krimi műfajára, mert a gondosan adagolt apró információk fenntartják a drámai feszültséget és a befogadó érdeklődését.
Művész Pista elbeszélésének hősei a kis, belterjes közösségekre jellemző módon legtöbbször csúfnevükön szereplenek, s többnyire nem is tudjuk meg valódi nevüket. Ezek a nevek általában egy-egy sajátos jellemvonást (Agyas Ambrus, a fuvaros vagy Ficsúr), történetet (Vekni, Sípszóda), tevékenységet (Trombitás) vagy jellegzetes szóhasználatot (Mifinom) örökítenek meg. A történet szereplőinek nagy része a Gyarló törzsközönsége, s a kocsma neve maga is beszélő név. A tizedik kép elején az elbeszélő tisztázza: a Gyarlóba cigányok és magyarok is járnak, s ugyan a történet központi bűncselekményét tényleg a cigányok követik el, az elbeszélő megértőbben fordul az ő tudatlanságból és szegénységből véghez vitt cselekedeteikhez, mint például a Gyarló magyar kocsmárosának haszonleső vagy a Fehérképű rendőr öntelt és hatalommániás karakteréhez. A dögtér két dolgozóját igazi nevükön ismerjük (Csike István és Pejke Balázs), őket viszont gyakran csak a foglalkozásnevükkel jelöli a szöveg: a dögész/gyepmester és a détés/dózeros. Csike Istvánt mindvégig szorongónak, idegesnek látjuk, hiszen az ő felügyelete alatt történt a botrány, Pejke Balázs viszont hőssé emelkedik, amikor Bektur elvtársnak ellenszegül, de még inkább, amikor megleckézteti a dögész állatkínzó fiát. Fontos karaktere a kisregénynek Bektur elvtárs, aki az aktuális államhatalom botránytól és írott szótól való rettegését testesíti meg, s aki csak akkor nyugszik meg, amikor el tudja intézni, hogy ne jelenjen meg cikk a dögtérről lopott húsból készített kolbászról, s az ebből fakadó fertőzésekről. Jellemző, hogy a narráció a kendőzetlen igazságot a Fehérképű által cigarettával megvesztegetett cigány gyerekek szájába adja, míg a többi szereplő csak homályos utalásokat tesz a történtekre. Fontos mellékszereplők a hatóságok emberei, a rendőrök, a városi tisztiorvos, a Köjál (közegészségügyi szolgálat) főorvosa, valamint az újságíró, akik mind a bűntény hírére jöttek a dögtérre. A történet abszurditása abban rejlik, hogy senki nem a fertőzések és a járvány komolysága, azaz az emberi egészség, hanem a hatalmi pozícióik és a botrány miatt aggódik.
 
A képek katalógusa
A kisregény a szöveget a bemutatott képek szerint tagolja, azaz minden képhez egy bekezdésnyi szöveg tartozik, s a bekezdéseket is üres sorok választják el egymástól. Művész Pista képeinek sorba rendezése nem a kronológiát követi, hanem egyfajta különös dramaturgiát, amely feszességet ad a szövegnek. A huszonegy kép: 1. Tájkép gödörrel vagy figurákkal; 2. A dögész anyja; 3. A dögész kegyetlen fia; 4. A dögész ideges; 5. Rózsi – akt a libalegelőn; 6. Mifinom és családja; 7. Trombitás, a haverom; 8. A Fehérképű rendőr; 9. Agyas Ambrus, a fuvaros; 10. Bektur elvtárs lila a méregtől – Riporter Kocskoron; 11. Ráchel a kórházban; 12. A dögtér hatósági ellenőrzése; 13. Rendőr a sorompónál 1. (a nők); 14. Rendőr a sorompónál 2. (a férfiak); 15. Anyám, a lerajzolhatatlan; 16. Fehérképű megvesztegeti a gyerekeket; 17. Bektur pánikban – és a dózer tepsijén; 18. Tabló a Gyarlóban 1. (Trombitás szomorú); 19. Tabló a Gyarlóban 2. (Trombitás nélkül); 20. Pejke Balázs és a dögész fia („Tudsz-e dalolni…?”); 21. A dögész anyja és fia („…tanítson meg énekelni!”).
Az első öt kép a dögtérnek és környékének, valamint a történet kulcsfiguráinak bemutatását szolgálja. Az első kép távoli alakjai után közeli figurákat látunk. A következő hat kép (6–11.) a Gyarló törzsközönségét mutatja be, többnyire a kocsma belsejében készült képekkel. Kivétel a 11. kép, mely a kórház fertőzőosztályának folyosóját ábrázolja, de a szereplők ott is ugyanazok. A következő hat kép (12–17.) ismét külső helyszínt ábrázol: a dögteret és a mezőt. Itt is van egy kivételes kép, a tizenötödik, mely a lerajzolhatatlan anyáról szól. A 18–19. kép a Gyarló belsejét mutatja be, egymás párjai. Az utolsó két kép pedig visszaviszi az olvasót a dögtérre és a dögész házához.
            A képek közötti kapcsolatokat vizsgálva kifejezetten tudatos szerkesztést látunk. Az első kép (Tájkép gödörrel/figurákkal) egyfajta in medias res kezdetet ad a kisregénynek. Hiszen a hozzá kapcsolódó történet mindaddig csak sejtés – vagy az Alföldön felnőtt befogadó számára valamiféle kollektív tudás –, míg az elbeszélő a 14. képnél (a portfólió kétharmadánál) ki nem mondja: „Biztosan rájöttél már, hogy ha ennek a képnek elképzeled a folytatását, akkor azt a képet kapod, amelyet legelőször mutattam neked. Amelyiket nézve még csak annyit tudtál, hogy távoli alakok ezek…” A kisregénynek keretet ad az is, hogy a második és harmadik kép szereplői – akik egyébként a történet fő szálához, a húsmérgezéshez csak mellékesen kapcsolódnak – visszatérnek a két utolsón, sőt a két lelkileg sérült ember ábrázolásával, kettejük különös dialógusával zárul az írás. A mű pesszimista végkicsengését is ezek a sorok adják, mert arról beszélnek, hogy hiába fordíthatna az ember sorsán a művészet felemelő ereje, ha a körülmények visszahúzzák a sárba.
 
Művész Pista útkeresése        
A portfólióról Művész Pista először a hatodik kép kapcsán beszél, amikor a rajztanára jó szándékú tanácsait felidézve megfogalmazza saját elveit, amelyek a konvenciónak és a józan észnek talán ellentmondanak, de pontosan mutatják a lázadó kamasz gondolatvilágát: „A rajztanárom szövegeli, hogy ne ezeket a rajzokat hozzam el a felvételire, hanem »komolyabb kollekciót« és »elmélyült tanulmányokat«. …Hogy ne lennék ilyen önfejű, mert tehetségem, az lenne, csak a rajzaim nagyon periferikus témájúak. Mondom neki, hogy én itt élek, ezek között az emberek között, számomra ez az ismert és tapasztalt élet. […] Egyébként, mondom a rajztanárnak, teszek a kockájára és a fejére, szálljon le rólam, azt rajzolok, amit akarok, legföljebb nem vesznek fel a főiskolára.” (Kiemelés – S.B.B.)
Pista képekhez fűzött magyarázataiban azonban sokszor kétségeit is megfogalmazza a saját művészetével kapcsolatban: „…ezek a rajzok így magukban szárazak…” (13. kép). És: „Csakhogy ennek a világnak a lényege nem abban van, ami lerajzolható, hanem abban, ami számomra egyelőre ábrázolhatatlan. Nem tudom, érdemes-e elmennem a felvételire? (…) Ugye, érted a bajomat? Gondolod, ha megtanulom a mesterséget a főiskolán, ezek nem lesznek tovább kérdések? A fene tudja.” (7. kép) Máshol pedig azon gondolkodik, mennyivel könnyebb lenne filmen visszaadni a történeteket, mint a képeken: „Néha nagyon sajnálom, hogy festő akarok lenni. Hogy az istenbe rajzolhatnám meg úgy az imént elmesélt jelenetet, hogy magyarázni se kelljen, anélkül is ugyanazt mondja. Ha filmezni tudnék!” (4. kép)
Művész Pista képekhez fűzött magyarázataiból egy érzékeny, útkereső fiatal művész képe bontakozik ki, aki éles figyelemmel és kellő öntudattal rendelkezik, s erősen kötődik közösségéhez. Látja saját korlátait, a maga módján megbünteti a kegyetlen, kutyaölő fiút, ragaszkodik a barátaihoz és a művészethez. Jelleméről szavai, képei és választásai egyaránt beszélnek.
 
A kisregény „melléktémái”
Körmendi Művész Pista huszonegye című kisregényéből mélységes humánum és líraiság sugárzik. Emberi kapcsolatok sokaságát rajzolja meg a mű egy-egy karakteres ecsetvonással. Így például Pista szüleivel való kapcsolatát: „Nagyon szeretek mesélni, ebben apámra ütöttem… Anyám más: ajándék minden szava.” (13. kép) Vagy Trombitással való barátságát. Pistát tehát naiv művészek veszik körül, akiknek természetes a művészi formába öntött önkifejezés: apja mesélő, anyja költő, barátja pedig zenész. De szó esik itt a szocializmus (s más korok) komoly társadalmi problémáiról, bűnöző magyarokról és cigányokról, mélyszegénységről, csalásról, hazugságról, tudatlanságról, sajtószabadságról, kiskorúak veszélyeztetéséről és a hatalom természetéről is.
            A kisregény több társadalmi réteg figuráit felvonultatja, s jellegzetes nyelvhasználatukat is bemutatja, így a szövegben éppúgy találunk példát a szókimondó, naturalisztikus rétegnyelvi megszólalásokra, mint a köznyelvi normát képviselő szövegrészekre. A főhős gyakran humorral szemléli a világot. Erről árulkodik az a komikus részlet is, melyben egy korábbi rajzáról mesél útitársának: „Tudod, egyszer láttam a Gyarló ablakából, hogy jön az osztályfőnököm, Szogu István. (…) Elég sok volt a rovásomon, meg amúgy is nagyon pipa volt rám a tanár úr, mert elszedte a karikatúrámat, amelyen őt úgy ábrázoltam, mint faliórát, amint éppen felhúzza a szakfelügyelő, a tanár úr szájából pedig kiugrik az igazgató kakukk képében, és kakukkol a hortyogó osztálynak.” (7. kép)
            Művész Pista meséjében rendre felbukkannak az édesanyja versei, melyeket a fiú kívülről fúj. Szívesen idézi fel például Trombitás kedvéért a „bakancsos” verset: „Ormótlan bakancsom / mint rozoga bárka, / még egy lábszár férne / mindkét bakancsszárba.” Ezek a rövid, egyszerű versek szívszorító tömörséggel mesélnek a főhős édesanyjának sorsáról. Pista olyannyira egynek érzi anyját ezekkel a szövegekkel, hogy az őt megörökítendő lap üresen marad, s mindössze ez a két saját sor áll rajta: „ÚGY SZERETNÉK SZÉPET ÍRNI / HOGY NE KELLJEN TŐLE SÍRNI.”
 
Összegzés
A Művész Pista huszonegye című kisregény Körmendi Lajos pályájának elején keletkezett. A mű több regénytípus hagyományaihoz is kapcsolódik, s témává teszi egyfelől a művésszé válás bizonyos aspektusait, egyes művészetfilozófiai kérdéseket, másfelől pedig szociográfiai igényű látleletet ad a hetvenes évek vidéki Magyarországának néhány problémájáról, s a magyar prózairodalom Móricztól örökölt nyomvonalán olyan örök kérdéseket is boncolgat, mint a felnőtté válás, a bűnözés, a hatalom, a kegyetlenség és az emberség.
 
Szakirodalom
A kisregény szövegét az elektronikus kiadás alapján idéztük: http://vfek.vfmk.hu/adat/00000069.html
Az Eső folyóirat 2005/2. Körmendi-emlékszáma: http://www.esolap.hu/archive/27.html
Az életmű áttekintése kapcsán különösen: Jenei Gyula: „Én már kivert kutya is itt akarok lenni” (Körmendi Lajos munkásságáról) http://www.esolap.hu/archive/27/725.html
Márkus Béla: A Barbaricum írója http://www.esolap.hu/archive/27/721.html
Rideg István: Körmendi Lajos világa I-III., Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2012–2014.
Különösen az I. kötet 6. fejezete: Művész Pista huszonegye (1978): a városszéli Barbaricum-Magyarország felfedezése (121–135.) és a vonatkozó lábjegyzetek.

Vissza a tetejére