Amikor az öregisten belövi magát (Pungor András: A hetedik nap a papáé)

Pungor András: A hetedik nap a papáé. Scolar Kiadó, Bp., 2019
 
Pungor András A hetedik nap a papáé című kötete a Scolar L!ve sorozat tizenhetedik darabja. A kiadó bevallása szerint ennek a sorozatnak a célja az online térben és folyóiratokban felkutatott kezdő és újrakezdő vagy éppen a méltatlanul alulreprezentált szerzők publikálása. Pungor András szigorúan véve a kezdő kategóriába esik, hiszen ez az első szépprózakötete, de ezt nem lehet előzmény nélkülinek tekinteni, hiszen újságíróként és gyermekkönyvszerzőként is ismerhetjük őt. Mindkét pályafutás, stílusában és témaválasztásában, visszaköszön a szövegekben. A szerző legutóbbi gyermekkönyve, a Zozi mindig hazajön például egy igazán pesti színezetű történet, ami nem riad vissza a város és az élet árnyoldalainak ábrázolásától. Ez a fővárosi lét helyszíneiben, szóhasználatában – például a hatos villamoson nyomorgással vagy a vidék szó jellegzetes használatával – átjárja a felnőtt közönségnek szánt írásokat is. Az újságírói pályafutás közben felhalmozódott történetek pedig szintén ihlethették a novellákat és a záró disztópiát.
Itt viszont nem a címlapokat megjárt sztorik kapnak helyet, a kötet egyharmadát kitevő rövidprózák a csendesebb riportanyagok és szomorú rövidhírek továbbgondolásai. Egy-egy eldurvult utcai balhé, öngyilkosságok, balesetek mögötti utolsó pillanatok, feszült emberi kapcsolatok, hétköznapi tragédiák, reménykedő szerencsétlenek tanulmányrajzai a nyitó szövegek. Az átjáró című kisregény pedig aktuális társadalmi problémákból kiindulva (Nagy Koppány Zsolt Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című kisregényéhez hasonlóan) vázol fel egy sötét közeljövőt: a szereplők a lakhatási válság radikalizálódását, a társadalmi rétegek közötti szakadék elmélyülését, a látszatmegoldásokat próbálják túlélni. Az ,,annyit érsz, amennyid van” politikát továbbgondolva a már csak patkányként becézett szegényeket, így az ekkor még kisgyermek főhőst, Simon Virgilt is kitelepítik egy fallal körbezárt betontelepre. A kamasszá cseperedő fiú munkájuktól megfosztott, lassan lezüllő családfők, droggal vagy vallással felejtő kortársak között keresi az értelmesebb élet felé vezető utat.
A kötet egyébként már az első oldalakon igyekszik a történetekre terelni a figyelmet, hiszen a szokásos műfajmegjelölés helyett a cím alatt csak ennyi szerepel: t_rt_n_t_k. A magánhangzók elhagyása a sorozatra jellemző gyakorlat, és talán a rendhagyóságot, trendiséget igyekszik erőltetettebb módon hangsúlyozni. A modernség jegyében a kötetben megbúvó QR-kódok valóban intermediális utazásra invitálnak: a pixeles négyzetek a szövegekhez kapcsolódó dalhoz és rövidfilmhez vezetnek. Még valószínűbb magyarázat, hogy a hiányt és annak a sorozat kötetei által való pótlását hivatott kifejezni a pár alsó vonás.
Hasonlóan harsány megoldások a szövegekben, főként a novellákban is felbukkannak. A lazán kapcsolódó történetek körbe vannak bástyázva kiszámítható csattanókkal, sablonként ismétlődő elbeszélői stratégiákkal, túlhasznált motívumokkal. A Négy Évszak Hotel például könnyen kikövetkeztethető párhuzamot von évszakok, férfiak és az ominózus épület emeletei között, és ez az egyébként sok potenciált rejtő emberi kötelékekről és feldolgozási mechanizmusokról öncélúan orozza el a figyelmet. Az utolsó novellában a címadó lepke folyton új formában jelenik meg, így hiába az esetenként eredeti szimbolika, a pillangó végül elsikkad a jelentések és alakváltások rengetegében. A jelen síkjának és a töredékes visszaemlékezések kapkodó, néhol bekezdésenkénti váltakozása is végigkíséri a hat novella nagy részét. Az aktuális események, cselekedetek, érzések megértéséhez szükséges múlt elcsöpögtetése az első alkalommal még jól működik, de a technika hamar monotonná válik, és megakasztja a történeteket. Ezen nem segít az sem, hogy a szereplők (főként a novellákban), ha épp nem sírnak, akkor szipognak, vagy az orrukat szívják.
Ezek a fogások leginkább írói önbizalomhiányról árulkodnak, mert ahol a szövegek elhagyják az ujjgyakorlathoz méltó mankókat és sorvezetőket, tűéles karakterskicceket, apró mozzanatokból mesterien felépített emberi viszonyokat kapunk. Ezek a részletek olyanok, mint egy családi fotóalbum, ahol a képeken mindenki próbál ugyan mosolyogni, de a feszültség, az ellentétek, a kétségbeesés felsejlik a kimerevített pillanatok mögül. Ennek a legerősebb példája a kötet címét is kölcsönző novella, ami a kisregény mellett leginkább mellőzi az idősíkok villódzó váltogatását. A kiállhatatlan nagypapa például így nehezedik rá a kötelező közös ebédre:
Papa belépett, mindenki elhallgatott. […] Anyu szaladt, hogy megterítse az asztalt. Papa a főhelyre ült. Nem szólt, várt. Húgom motyogott valamit a babájának, én törökülésben ültem a földön, ujjammal rajzoltam a padlóra. Apu a szája szélét rágta. Anyu panírozott húst tett a serpenyőbe, sercegett a forró olaj.”
Az átjáró ilyen szempontból a legkiforrottabb darab. Sajnos a szerző itt sem állja meg, hogy keretbe ágyazza a történetet, így először egy lány fényképét szorongató felnőtt Virgillel találkozunk, majd elkezdődik a visszaemlékezés. Ez a kezdés ellopja az olvasótól azt a lehetőséget, hogy a telepen felcseperedő fiúval együtt tudjon reménykedni, amikor a rendszer adta kevés kitörési lehetőséggel, a telepre szóló beutalóval élni próbál, vagy amikor újdonsült szerelmével a számára tiltott világot, a kerületet felfedezi. Emiatt tompul a szép ívet leíró történet csúcspontja is.
Ezt és az egységből kilógó újságszemelvényeket leszámítva a történet megszakítások nélkül, lineárisan halad előre, ami sokkal élvezetesebbé teszi a szereplők megismerését. A kósza visszaemlékezések illeszkednek a szövegfolyamhoz, segítik a karakterek, főleg a főhős érzelmi állapotának megértését. Az egyre kétségbeejtőbb regényvilág apránként épül fel a szemünk előtt, a nincstelen, de boldog család képe fokozatosan alakul át, majd hullik darabjaira. A kamaszkorig elnagyoltabb és összefolyó lépésekben eljutó legifjabb Simon legkevésbé sem dicső útkeresésével pedig könnyű azonosulni.
A szerethető és emberi, megalázottsága miatt esetlen Virgilen túl is főleg izgalmas mozzanatok és szereplők tarkítják a komor világot. A saját koporsóját kincsként őrző Kovács bácsi például elég egyedi figura ahhoz, hogy a lánya hollywoodi gonoszokat idéző, hálátlan alakja megbocsátható legyen. Keserédes színfoltok azok a figurák is, akik a segélylétben is megpróbálnak apró célokat teremteni, mint például a kitelepített tanár, aki a kézzel írt és rajzolt újságjait árulja, vagy a betondzsungelbe virágágyást csempésző asszony. A falon túli világból megismert, tengődő egyének, a buszsofőr alkoholista felesége és a kiégettségükben életükkel játszó punkok érzékeltetik, hogy az idilli világ alig különbözik a cefrébe és drogba fúló rezervátumtól. A szöveg viszont nem bízik eléggé a saját érzékletességében, így néha egy-egy mellékszereplővel kimondhatja a főbb tanulságokat.
Az elegáns megoldások és a túlzások kettőssége jellemzi a szövegek egységét megteremtő elemeket is. Összeköti a hat novellát és a kisregényt a hangulat, illetve a valóság határán mozgó, természetesként kezelt misztikum, ami hol a gyermeki képzeletnek, hol a kezdődő neurózisnak, hol pedig a nyomorban reményt adó hitnek is betudható. A novellák szereplői át-átjárnak egyik történetből a másikba, így például A hetedik nap a papáé szerethető apafigurája hóbortos tudósként lesz riportalany a Négy Évszak Hotelben. Máshol pedig azt vesszük észre, hogy ugyanazon a mentőre várakozó villamoson utazunk, ahol az előző történet kezdődött. Ezek az apró összekacsintások az olvasóval segítenek megteremteni a kötet univerzumát.
A stíluson, a szereplőkön és a helyszíneken túl ismétlődő motívumok is igyekeznek szorosabbra fűzni a novellaciklus és helyenként a disztópia közötti kapcsolatot. Ezek közül az egyik a zene, ami nem mindig tesz hozzá a történetekhez, de általában sikeresen belesimul a szövegbe, kiemeli a kötet benyomásosságát, tükrözi a szereplők hangulatát (főleg, hogy az egyik, a QR-kóddal elérhető dalt kimondottan a Négy Évszak Hotel-ben felcsendülő sláger megvalósításaként szerezte a Magácska zenekar). Más motívumokról ez nem mindig mondható el. Az például kissé zavaró, hogy ha valakinél szatyor van, az biztos, hogy tescós (talán az olcsóságot, a kisszerű létet szimbolizálandó). A kék-piros mintás nejlon mellett a novellaciklus rendezőelvét adó számok jelenléte is helyenként öncélúvá válik, egy-egy történetet erővel kell a rá kirótt számhoz igazítani. A számok hemzsegését valamelyest magyarázza a Négy Évszak Hotelben elrejtett teória, amelyet egy interjú emlékeként ismerhetünk meg:
„…volt egy elmélete arról, hogyan lehet kiszámítani a jövőt, az érzelmet, az akaratot a természet rezdüléseit lefordítani a számok nyelvére. A tízes számrendszerben bármi lehetséges, mondta sejtelmesen. […] Szerinte minden előre jelezhető, hogy a cukros palackban mikor esik csapdába a darázs, hogyan változik a szél iránya két perc múlva.”
Ezen az elméleten keresztül a számok köré rendezett sorsok eleve elrendeltté válnak, a szereplőknek általában a pont után bekövetkező tragédiái elkerülhetetlenek, a kitörési kísérletek hiábavalók. Ezt az érzést tovább erősíti a borító hetest formáló repedése, ami a címen és a kötetben lévő szövegek számán túl a teremtés hét napját is felidézi. A novellákból kirajzolható istenkép viszont legkevésbé sem egy jóságos és megbocsájtó Mindenhatót sejtet, sokkal inkább a címadó novellában felbukkanó rosszindulatú öregemberre hajaz, akinek jár a hetedik nap. Ennél nem sokkal pozitívabb Az átjáró Öregistene, aki a főszereplőt a maga halandó és lecsúszott módján végigkíséri útján, és sose lehet tudni, hogy azért nem jön a segítség, mert már rég meghalt, vagy épp csak belőtte magát.

Vissza a tetejére