Az út


Előkészítette, mintegy megoldásként, hogy végül megjavuljon az, ami végérvényesen elrontottnak látszott. Azt a helyet választotta, ahol a szüleivel a nyarakat töltötte. Azokról a nyarakról, valamint általában a múltjáról a nőnek nem beszélt, s a nő nem is igényelte, hogy megtudjon bármit is róla, ahogyan a férfi is, szemben a divatos analitikus iskolákkal, épp nem az emlékezésben, hanem a felejtésben volt érdekelt, hogy mindaz nem volt, ami volt. Amikor a végzetes események, helyesebben eseménysor bekövetkezett, ha az események sorát bekövetkezésnek lehetne nevezni, hogy ott hevert holtan a felesége és a lánya is, csak ő maradt életben, s nem volt tagadható, hogy az elkövetésben tevékenyen részt vett ő maga is. Már ha nem hiszünk külső erőkben, amely erők eszköznek használták volna a férfit, hogy mondjuk beteljesítsenek sorsokat a férfi által. Ám a törvénykezés nem olyan, hogy hitelt adjon észszerűtlen állításoknak. Valószínű, ha nem ebben az időben történik az, ami történt, épp a háború mondhatni utolsó óráiban, amikor az ellenséges szerb haderő, mint gyilkost, a két ország közötti együttműködési szándék jegyében, valamint Bácskáért és mondjuk a Mura-vidékért cserébe visszaszolgáltatta őt, akkor bizonyára még mindig börtönben ülne, ha egyáltalán ki nem végezték volna. De mint a mindenre elszánt ellenség karmai közül kikeveredett üldözöttet, némiképp a szűkebb hazáját, itt a Délvidék egy részéről volt szó, elveszített menekültet az amúgy is terhelt állam egyáltalán nem szándékozott megbüntetni, sőt inkább a jutalmazandók közé sorolták.
Ráadásul csak olyan bűncselekménnyel lehetett volna vádolni, családon belüli mészárlás, ami az időben egyáltalán nem tartozott az igazán súlyos bűncselekmények sorába. A nemzetellenesség, a nemzetáruló kommunisták, az ellenség támogatása, vagy épp az, ha valaki tényleg kommunista volt stb., messze megelőzte az efféle bűnöket. Az ő cselekedete politikailag nem volt érintett. Tulajdonképpen alig töltött időt fogva tartva. Amikor elhagyta az ideiglenes gyűjtőt, a fegyőr még utána is szólt, sok szerencsét, doktor úr, remélem, megtalálja a számítását az új körülmények között, bármennyire is áldatlanok. Köszönöm, szólt vissza a férfi. Áldatlanok.
És tényleg nem volt nehéz megtalálni azt a bizonyos számítást, hisz a zavaros társadalmi állapotok következményei voltak a zavaros egészségügyi állapotok. A főváros egyik külső kerületében, távol a korábban számára otthonos részektől, hogy lehetőleg ne találkozzon úgymond régi ismerőssel, minden nehézség nélkül álláshoz jutott. Senki nem kérdezett tőle semmit, még a papírjait sem kellett bemutatnia, miként az a hölgy sem kérdezett semmit, aki a háború következtében megözvegyült, a férje talán az olasz vagy épp az orosz fronton maradt ott sok-sok más hősi halált halt bajtársával. Egy tömegsírba lett elhantolva. A nő még épp tartotta a szirmait, de közeledtek már, ahogy mondani szokták, a szirmok hullásának évei, pedig nem született gyereke, úgy maradt ott özvegynek, hogy nem teljesedett be az, amit a házasságkötéskor megfogadott a későbbi hősi halottal. Mondhatni, félig lett csak kész, amit akkor elhatároztak. Helyesebben félig sem, mert a tervezett két gyerekből egy sem lett.
A férfi a nőt először mint pácienst ismerte meg. Lázas beteg volt, s lehetett attól tartani, hogy az országot a háborús események után tovább pusztító kór őt is magával viszi. De időben került orvoshoz. A férfit mindig is izgatta az emberi test, s valahogy a tudományos megismerés nála mélyen összekapcsolódott a saját testi működésével, magyarán, hogy a megismert testet, persze szigorúan a gyógyulás és a felépülés után, immáron a magáénak is akarta tudni. A test és lélek dichotómiáját mindig is hamis gondolatnak tartotta, a kereszténység gonosz ármánykodásának, amivel természetes folyamatokat a bűn kategóriájába sorolt, s ezáltal minden hívőt bűnösnek tudott tekinteni, előidézve e bűnösökben a lelkiismeret örökös és nyomasztó jelenlétét. Látogatási időt kért a nőtől, és kapott, bár ekkor még a felülvizsgálatra hivatkozott. Később már erre a színjátékra sem volt szükség. A háborús hős özvegyének már senki nem diktált, senkinek nem kellett megfelelnie, valamint nem volt olyan becsület, amit még féltenie kellett volna.
Ha mindez nem épp ekkor történik, most a férfi a büntetése második évét tölti börtönben, vagy alig két éve, hogy nem él, a halálbüntetés következtében. Ám épp más történt, a férfi ezt az özvegyen maradt nőt elvette feleségül, s elkezdődött ebben a külső kerületben egy polgárinak nevezhető élet, a doktor úr és szemrevaló, bár már hamvasnak nem tekinthető felesége között. Hamarosan valódi családdá vált a pár, amennyiben családnak a gyerekkel rendelkező párokat nevezzük. Megszületett a kislány, akit az özvegy kérésére arra a névre kereszteltek, amiben ők még régebben a később hősi halált halt férjével megállapodtak.
Tulajdonképpen ennek a gyereknek az életével kezdődött, hogy a férfi megérezte, valami nincs rendben közte és a felesége között. Mintha feleslegessé vált volna, mert olyan érzelmi csatornák épültek ki, melyekbe ő nem volt úgymond becsatornázva. Olyan lett, mint egy érszűkületes végtag, elhidegült a vérhiánytól. Kívülálló vagyok, mesélte magában magának, mert barátja, pláne olyan barátja, akivel ilyen intim dolgok megbeszélését vállalta volna, nem volt. Magával beszélgetett, hogy ő tulajdonképpen ki lett zárva ebből az életből, s amikor a nőnél, a kislány anyjánál rákérdezett, hogy ezt jól érzi-e, a kislány anyja nem tiltakozott. Számára, nem mondta, de látszott rajta, teljes mértékben kielégítő a kislány és közte lévő érzelmi kapcsolat, s végül is nincs szükség külső segítségre, hogy érzelmileg teljes életet éljen, s nem is érti, a férfinak ez így mért nem jó.
A férfi hallgatott, aztán pár nap múlva újra szóba hozta, hogy kéne, hogy legyen, és hogy mitől lehetne közöttük mégis érzelmileg mélyebb kapcsolat, merthogy, és ekkor utalt először és feltehetőleg utoljára a múltjára, persze nem a teljes történetre, csak egy részére, ami megelőzte a (magában így nevezte) bajt. A korábbi feleségemmel is, mondta, hogy azzal is épp az volt a gondja, hogy úgy érezte, nem szereti, és valóban nem is szerette, s ez nemcsak egy tévképzet volt, ami legtöbbször sérült emberek gondolatai között jelenik meg, hanem valóság. Helyette egy kislányt szeret, aki az ő közös kislányuk volt. Tulajdonképpen, mondta ez a külső kerületi orvos, ilyen már volt az életében, és ő pont ezt nem akarja megismételni. A nő nem kérdezte, hogy mi lett ezzel a feleséggel, sem hogy mi lett, mert a férfi erre is utalt, a gyerekkel, szintén kislány, aki született. Olyan zavaros idők voltak, bárkivel bármi történhetett.
Ekkor jött ez a megoldásnak szánt gondolat, hogy akkor utazzanak oda, ahol volt gyerekkorában, ahol megélhette, hogy felnőtt emberek, például a szülei, képesek voltak szeretni egymást, holott már oly régen egymáshoz kötötték az életüket. Ennyi idő alatt, tulajdonképpen már régen, legalábbis a mindenki által ismert törvényszerűségek alapján, már régen meg kellett volna utálniuk egymást. De nem. Boldogan gyalogoltak be a szálloda fürdőrészén a tengerbe, és nevettek, amikor a felhevült bőrükre ráfröccsent a hideg sós víz, és a gyerekek is ekként tettek, nevettek, és boldogok voltak. A férfi is így tett, mert ő egy volt ezek közül a gyerekek közül. Csak később gondolt arra, hogy mindaz a hiány, amit érzelmileg átélt felnőttként, mégiscsak abból ered, hogy a szüleiknek épp elég volt, hogy ott vannak egymásnak, s hogy a gyerekek léte csak afféle jelképe volt az ő szeretetüknek, mondhatni, egy plusz pecsét a házassági anyakönyvi kivonat mellé, hogy ott, bár nem vette akkor észre, ő nem volt szeretve, hogy neki annak kellett örülnie, hogy a szülei örülnek egymásnak. Megint csak eszébe jutottak az érszűkülettel elzárt végtagok. Mégiscsak orvos volt.
De hiába fedezte fel később abban a nyaralóhelyben az ő hiányainak fészkét, mégis az odautazás tűnt észszerűnek. Ezt a helyet ismerte, bár most épp egy másik ország fennhatósága alatt állt, s a neve is megváltozott. Opatija. De a házakat és a személyzetet csak nem lehet egy pillanat alatt lecserélni, sem a helyre jellemző, semmivel össze nem téveszthető légkört. Talán még vannak ott olyanok, akik már gyerekkorában is ott voltak. Meg mégiscsak ezen a helyen volt olyan, hogy megtapasztalta, milyen örülni egy másik ember létének.
Hárman ültek egy kupéban. Lecsukta a szemét, látta, ahogy régen szalad a vízbe, s aztán hirtelen azt a kislányt és az anyukáját is látta, akivel szintén elindult, az akkor még a régi nevén nevezett tengerparti üdülőhelyre. A baj, amit ő bajnak nevezett, nem ott történt. Emlékezett, mennyit nézte a lány anyját a szálloda kijelölt fürdőhelyén, és látta, ahogy a kislányra nevet, és látni akarta, ahogyan ez az anya rá is nevet, ahogyan az apjára nevetett az anyja, de ez a nevetés elmaradt.
Felnézett. Épp elhagyták Károlyvárost, jönnek a hegyek, szurdokok és alagutak.
Örülsz, hogy megyünk, kérdezte a halott férj által kitalált néven nevezett kislánytól. A kislány mondta, hogy örülnek, mármint a mama is, és ő is. A kislány az anya mellett ült, a férfi egyedül velük szemben. Az anya magyarázott azokról a dolgokról, amiket az ablakon keresztül látnak, s hogy milyen gyorsan suhan el mellettük minden, mire megnéznék, addigra már más van előttük, s hogy milyen gyorsan változik körülöttük a világ. A férfi belekezdett volna, hogy vajon ez a sebesség nem gyorsabb-e, mint amit az ember lelkileg ki tud bírni, de valami állatok, mondjuk egy tehéncsorda, elvonta a felesége és a kislánya figyelmét. A fővárosban ilyet ritkán látni.
Rijekában át kellett szállni. Volt egy óra a csatlakozásig. A hordár átvitte a csomagokat. A férfi nézte a nőt és a kislányt, akikhez ő úgy tartozott csak, gondolta, mint afféle szolgáltatás, mint a hordár is. Leszállok, egy kicsit mozgok, mondta, mert már fenn ültek a csatlakozó járaton. Persze, mondta a nő, de tulajdonképpen nem is figyelt rá, talán azt mondta még, hogy ha Ljubljana felől jöttek volna, ez a tortúra nem hátráltatja az érkezést. A férfi nem kezdte el, mint eddig mindig, hogy mért ezt az irányt választotta, csak kilépett a fülkéből, aztán a kocsiból, és elindult a peronon. Az utasokat nézte, cipekedtek, rohantak valamelyik induló vonathoz, hogy vajon mindenki boldogtalan-e, vagy csak ő. S ha ő boldogtalan, az belőle fakad, vagy az ő sorsa tényleg rosszabb mások sorsánál. Nem tudom, nem tudom, mondta magában, mert tényleg nem tudta. De hogy megfogalmazok kérdéseket, gondolta, az önmagában már egyfajta megoldás. Épp ekkor riadt fel, abban a pillanatban, amikor megoldásnak vélte a kérdést, hogy kalauz sípol, és egy vonat, hallotta a hangosbemondóból, pont mellőle elindul Zágráb felé. Nem gondolkodott. Az utolsó kocsi ajtaját még elérte. Ez nem volt az az osztály, amin idejövet utazott. Sokan voltak, mindenféle népség, kereskedők, munkások, egyenruhás emberek. Több nyelven beszéltek, de főleg németül. Egy pillanatra, ahogy kinézett az ablakon, látni vélte a másik vágányon, az Opatijába induló járat egyik fülkéjében, hogy a felesége idegesen néz ki az ablakon, hogy hol lehet a férfi, aki vagy fél órája elhagyta a szerelvényt. De nem biztos, hogy látta, talán csak képzelte, hogy a hiánya nyugtalanságot kelt.
Órákba telt, mire végre elérték Zágrábot. A vonat két órát állt. Még mindig nem volt zökkenőmentes a közlekedés, nem érte el a háború előtti szervezettséget, bár hamarosan fölül is fogja szárnyalni, olvasott erről valamit, hogy a háborúk, a pusztulás olyannyira sokkolják a társadalmakat, hogy ez a sokk megsokszorozza a nemzetek erejét, extra energiák szabadulnak fel, s ezek az energiák furcsamód összességében mégiscsak fejlődéshez vezetnek, például a közlekedés terén is.
Nézett ki az ablakon, nem gondolt semmire, rikkancsok szaladtak el a vonat mellett. Épp ekkor hozták meg az esti újságokat. Egymást túlharsogva ajánlották a napi híreket. Gondolta, még van idő, leszáll, és vesz egyet. Legalább lesz valami, amit lapozgat Budapestig. Nem, olvasni nem fogja, nem szeretett olvasni, különösképpen újságot nem. Nem akarta megtudni, hogy az általa megvetett politikusok, akik, amúgy, ha annak idején nem okoznak zűrzavart, ő most épp börtönben ülne, vagy már jó pár éve halott volna, a halálbüntetés miatt, nem akarta megtudni, hogy most épp miben mesterkednek.
A vonat elindult. Elővette az újságot, lapozgatta. Tulajdonképpen már a címlapon is az volt, aztán belül bővebben. Ellenőrizte, hogy melyik járat volt, amelyik ütközött és kisiklott. Beazonosította. A cikk alaposan beszámolt az áldozatokról, arról az anyáról és a lányáról is, akik első osztályon utaztak, és nem élték túl a balesetet, az apát még keresik, írja a cikk, mert az utaslista alapján tudták, hogy ő is velük utazott. A férfi összecsukta az újságot. Senki nem tudta róla a kupéban, hogy kicsoda. Ahogyan a felesége sem tudta, a lányát meg soha nem is érdekelte, a szülei meg már rég nem éltek. Nem kell visszamenjek, gondolta a férfi. Nem kell visszamenjek. Úgy érezte, mintha egy egész vonatszerelvényt gördítettek volna le róla, azt a súlyt, ami néhány óráig a felesége és a lánya testén hevert. Oda megyek, ahová akarok, gondolta. Új világ, új élet. Boldogan nézett végig az utasokon.
Siófokon leszállt. De nem új világokat felfedezni indult, hanem elfeledni a régit.

Vissza a tetejére