Injekció


Soha nem irtózott a vértől. A test és ami abból kicsorog, spriccel vagy préselődik, nem viszolyogtatta. Napfény, takony vagy vérömleny, egyre ment. Különben pedig tud már injekciózni is. Megtanulta elég gyorsan. Úgy lövi be, mint bármelyik nagy farú főnővér, és ugye, az is köztudott, hogy a nővérek ügyesebben szúrnak, mint az orvosok. Éjjel és nappal csinálják, éjfélkor még szúrnak egyet, nem is pirkad, már oda kell fordítani nekik a tomport. Ő naponta kétszer szúr, reggel és este.
– Megszúrsz?
– Most van ideje.
A felesége úgy három napja kérdezni akar valamit, aztán elfelejtette, mit. Pedig nem zavaros az asszony memóriája még ebben az állapotban sem.
– Kérdezni akartál valamit tegnap.
– Tegnapelőtt – szólt az asszony, a fogát piszkálta.
– Mondtad, figyelmeztesselek.
– De még mindig nem jutott az eszembe.
Az asszony lehunyta a szemét, színlelte, hogy már alszik is. De ő tudta, hogy ébren van, ezért nem is ment ki a szobából. Ez a szék, ül rajta, a nyakát körbe tudja fordítani. Ez itt a nagyszoba, ide költöztette, nem baj, hogy az utcára néz az ablak, diszkrét háttérzaj lesz a mindenség. Különben pedig mindegy, ha alszik Klára, akkor is fölébred, és nyomban rászól.
– Itt hagysz?
Megsimogatta a haját. Ült mellette, az újságot nem akarta elővenni a szék alól, egyszer Klára azt mondta, nagyon recseg. Direkt recsegteted az újságot, Géza? Egy valamilyen könyv lapjai surrognak. Regény, történetek, az élet. Surrogás, körhinta. Hogyan is méred meg azt, ami forog. Nem olyan hangos, mint az újságrecsegés, de legalább annyira idegesítő. Kérdezte Klára, mit olvas, mi az a könyv, ő pedig megmondta, mire az asszony újra kérdezett, hogy de miért, Géza?! Mert kíváncsi, mondta ő, érdekli a történet.
– Unalmas, Géza – mondta Klára. – Én már olvastam, rossz a vége. Elrontották a befejezést.
Óvatos mozdulatokkal bekapcsolta a tévét, azt még lehetett nézni, le volt halkítva egészen. Nincsen hang. Csak képek vannak. A tévében némán villódznak a fények, tátog a bemondók szája, viszont a villogás, a képek gyors változása sem igazán kellemes, az is tud olyan idegesítő lenni, mint az újságrecsegés vagy a parketták hangja. Fontos szempont továbbá, hogyan áll a függöny, mennyi fény áradhat a szobába.
– Miért azt nézed? – kérdezte az asszony.
Kikapcsolta a tévét. Idővel különböző játékokat talált ki. Hány tárgy található a szobában, és megszámolta őket. Hány ember van a falra függesztett, polcokra állított fotográfiákon. Kicsoda szerepel a legtöbbször. Meglepődött, mert ő volt a legtöbb képen, és nem Klára. Ezt nem értette. Hány növény van a szobában. Nem lehetséges megszámolni a parkettákat. Tekintettel követni egy legyet, ha betéved, igencsak problémás egy légy szaggatott, logikátlannak tűnő szárnyalását követni. Egyszer betévedt az ablakon egy döglégy.
– Miért forgolódsz annyit?
Két éve tanította meg a nyugdíjas barátja, doktor Kosztolányi injekciózni, amikor elment hozzá, hogy nem bírják a nővér, az otthon ápolás költségeit, vagyis ő átvenne mindent, amit csak lehet. Átvette az úgynevezett terheket. A rendes nővér a hét elején jön ki, orvos pénteken. Néha elmaradt, mert az állapot stabil. Nem romlik a helyzet. Egyelőre. Kétszer kellett szúrnia Klárát, és a régi barátja, doktor Kosztolányi, aki mellesleg fölkészítette arra is, hosszú távon mi várható Klárával kapcsolatban, elmagyarázta, hogyan kell csinálni. Nem nagy ügy. Ráspriccelsz a területre. Hogy szívod föl a folyadékot. Kicsit visszaspriccelsz. Azt mondta doktor Kosztolányi, hogy próbálja ki rajta, beadhatja neki az inzulint. Szólni kell, hogy ne feszítsen, minél jobban feszít, annál inkább fáj. Amikor a barátján kipróbálta, doktor Kosztolányi följajdult, nem baj, Géza, bele fogsz jönni. Kérsz egy vodkát? Kérjél, csak vodka, nincsen színe, bármi szarból megfőzik. Hát tényleg belejött. Ha elment doktor Kosztolányihoz, ő adta be az orvos inzulinját, nevettek is, hogy fordult a kocka. Azt mondta doktor Kosztolányi, hogy szívesen ír helyette egy novellát. Megint nevettek. Újra töltöttek a vodkából. Kint esni kezdett, zenélt az eresz, az utcakő, dobolt a lomblevél.
– Most kimegyek egy kicsit.
– Hová?
– Csak sétálok.
– Nincs korán?
– Nincsen.
– Hozol süteményt?
Ha sétálni akart menni, kimozdulni órára, másfél órára, süteményt kellett hoznia. Ez így nem egészen pontos. Ha valamilyen ürüggyel a postára ment, képeslapot kért Klára, és ne legyen ugyanolyan. Bonyolult, egy postán akad maximum ötféle képeslap, ha ugyan. Kevesebb inkább. Ha boltba ment, kis dobozos csokis pudingot kellett hoznia, kettőt. Ha csak sétált, süteményt. Tehát így nemcsak a sütemény lett a sétája hozadékos kötelezettsége, hanem a cukrászda is, ahol ketten szolgáltak föl, a vörös és a fekete. Tetovált, valószerűtlenül vékony lányok, fiatalok, olyanok, akár az összerajzolt friss gyümölcs. Őszibarackra írni erős, kemény hegyű tollal. Csak krémest vihetett, egy darab franciakrémes rendel. Meghallotta, hogyan nevezik a háta mögött a cukrászdás lányok, egy darab franciakrémes. A franciakrémes bácsi. Túl hosszú név, nem? Legközelebb bemutatkozott.
– Krémes Géza, gyerekek – és meghajolt.
– Bocsánat, egyedül tetszik élni? – és nem vihogtak.
– Régen írtam. Régen – mondta, és meglepődött magán, hogy dicsekszik.
– Igen, és miket?
– Olyat írtam... amit… – elgondolkodott.
– Milyet?
– Tud gyilkolni egy kályha.
Nevettek, egy kályha, nahát. Micsoda fantázia!
– Féltékeny lesz – mondta. – Miattatok! Az ilyen lányok miatt!
Még az elején, ahogy kezdődött ez az egész, sima krémest vitt haza, és ezzel elrontotta. Mert sajnos az nem kellett, Klára fektében elfordította a fejét, ráharapott vértelen alsó ajkára.
– Franciát kértem.
Letette a sima krémest a konyhaasztalra, nézte egy ideig. Az a kis hullámos süteményes papír. Nem tudta, miért, de szerette. Kis kemény papír, mi köze hozzá. Milyen hangosan zümmögött a hűtőszekrény. Az óra kattogása. Hány éve szaladt át a köveken utoljára svábbogár? A kukába dobta a krémest. De mintha megláthatta volna a mozdulatát, szólt bentről Klára, hogy jól van, mégis megeszi.
Kicsit hallgatott.
– Megettem a krémest, Klára – mondta kintről.
Amikor elment sétálni, és hazaérkezett, be kellett számolnia. Voltak bizonyos állandó pontok, helyek, helyszínek, a pad, az a kert, az az ablak, amit együtt láttak, ahol együtt időztek. A balkezes virágárus. A pék, akinek meghalt a lánya. A könyvesbolt, éppen milyen könyveket helyeztek el a kirakatban. Az öreg kalapos megvan még? Milyen operákat, hangversenyeket hirdetnek a plakátok. Puccini mindig hirdetve van, játsszák. Bartókot ritkábban. Csak hát szeret úgy sétálni az ember, hogy minden lépéséről be kell számolnia? Később már nem arra járt, nem amerre szeretett volna, másfelé indult, nem is kedvelt erre járni, került jókorát a fémházak, a villamos konténerek felé, és még mindig a régi útvonal dolgairól számolt be. Hazajött, és beszámolt a koldusokról, a közterület-felügyelőkről, valaki kiplakátolta a szomszédos utcát, elveszett Jenőke, egy drótszőrű tacskó, kedves, barátságos, négyéves hím, jutalom. Esni fog. Gyűlnek a felhők, feltartóztathatatlanul simulnak össze egységes szürkévé. Talán vihar is lesz. Jégeső. A Tiszánál tornádó táncol. Olyan dolgokról beszélt, amiket csak kitalált.
Elég nehéz volt kitalálni olyasmit, aminek annyi az igazsága, hogy el lehet hinni. Elég nehézkes olyannak mesélni, aki már csak saját magát hallja.
Klára a ruháit akarta látni. Két teli, szárnyas, matt fényű szekrényben sok ruhája volt. Nem tudta kidobni őket. Emlékszel arra, amiben megismerkedtünk? Behozta neki, mutatta, Klára bólintott. Melyikben utaztunk Nápolyba? Azt is behozta. Melyik a kedvencem? Azt is behozta. És Klára bólintott, mert ő nem tévedett soha. Tudni kell mindent. Ez kötelesség maradt.
– Még mindig nem tudod, mit akartál kérdezni tegnap?
– Három napja – mondta az asszony. – Három napja akartam kérdezni, csak elfelejtettem. De eszembe fog jutni.
Nemcsak az injekcióhoz értett, de sikerült megakadályozni a fölfekvéseket, és úgy pelenkázott, mintha fiatal kora óta csinálná. Minden este lemosdatta, ki tudta húzni alóla a lepedőt, hogy ne legyen rossz. Be tudta igazgatni az újat, hogy az se legyen kellemetlen.
– Mesélj valamit – mondta az asszony.
Hozzákezdett.
– Ezt már mesélted.
– Azt hiszem – sóhajtotta –, már mindent elmeséltem.
– Találj ki valamit. Mibe van az neked?
Kicsit gondolkodott.
– Százharmincnyolc tárgy van a szobában – mondta. Gyorsan hozzátette: – A fiókok nem számítanak.
– Mi ketten tizenötször vagyunk a képeken.
– Mi?!
Az asszony úgy hallgatott, mint akit elárultak. Kicsoszogott a konyhába, hogy a vacsorára pürét csináljon. Hol van a krumplinyomó. Az asszony kiszólt, meghallotta.
– Már háromszor szóltam – mondta Klára halkan, és megismételte –, háromszor.
Tálalt közben, lehet, hogy téved, és újra kellene számolnia mindent. Epidermis, dermis, subcutis, ezeken a bőrrétegeken hatol át a tű hegye.
Behozta a vacsorát, és azután a gyógyszeres tálcát.
– Eszembe jutott – mondta az asszony, és evett. Lassan kapta be a falatokat, nem mindent fogyasztott el, de gondos volt, mert enni kell így is.
– Mit akartál kérdezni?
Az asszony egyenként vette be a gyógyszereket. Kis korty minden szem után. Víz. Tiszta víz. Ezt a tiszta pi-vizet itta, mert méregtelenít. Nézték a táblázaton, hogy minden gyógyszert bevett-e. Igen, mindet bevette, jól van. Az asszony a karja után nyúlt.
– Eszembe jutott.
– Micsoda?
– Amit kérdezni akartam.
– Igen?
Lehet, hogy rosszul számolt. Volt ott egy kis kép, az asszony nevetett, száz éve készült, száz éve nevetett egy fiatal nő, hát hogy azt hozzászámolta-e, hozzájuk. Kire nevet. Miért nevet. Csak azért, mert mindjárt csattan a gép?
– Azt akartam megkérdezni, gondolsz-e arra, hogy megölj.
Kivitte a tálcát a konyhába, még nem mosogatott. Majd később. Tűnődött a pudingon, kell-e, inkább most nem kell. Nem is vitte be végül.
A másik kistálcán, az ágy melletti kisasztalon ott hevert a tű.
– Igen – mondta –, gondoltam effélékre. – Gondoltam sokszor arra, hogy végzek veled. És befújta Klára karját. Fölemelte az injekciót, fölszívott az üvegcséből, spriccentett kicsit, epidermis, dermis, subcutis, gondolta, miközben a tű hegye belehatolt a testbe, át a szöveteken, a sejteken, a múlton és jövőn, és aztán szétáradt ott, bent, egy másik, idegen anyag.

Vissza a tetejére