Bársonytakaró


Harmadszor kezdem újra e följegyzést, magam sem tudom, mi a pontos oka. Talán a bűz ezen a vonaton, a mocsok, melyben utazni vagyok kénytelen a sok fáradt arcú, apathicus idegennel. Fűtés nincs, magamon hagytam a kabátomat, kényelmetlen így. De leginkább az ócska papiros bosszant, és ez a rémes kemény ceruza – ceruza! –, amellyel kaparom a kis füzet lapjait. Igen ócska minőségű írószerekhez lehet jutni mostanában.
Hollós temetéséről jövök. Nagy nehezen szántam rá magam, egyetlen porcikám se kívánkozott sem utazni, sem a temetőbe, mégis, ha nem jövök, bántam volna. Tudom magamról. Amikor a sürgönyt kézhez vettem, tudtam, most lesz hát az a „még egyszer”, az az „utoljára”, amikor el kell jönnöm Pestre.
Az ember ebben a korban már nem utazik. Mást se igen tesz. Annyira vén vagyok, hogy túl vagyok már azon a szép koron is, amit Pista bácsi ért meg, hatvannyolc volt, ma is emlékszem, hogy fogadkoztam egykor, hogy megszabadulok a méregtől, hogy oly soká éljek, mint ő. Akkoriban is még hetente coitált! Máig sem értem, miből volt az öreg. Nemhogy nem coitálok, de az írástól is egészen elszoktam, évek óta nem készítek jegyzetet, se pontokba szedett terveket, nincsenek tervek. Talán ha egy. Nem úgy régen, amikor minden évben összegeztem, célokat tűztem, hol dicsértem, hol korholtam magam, mindezt a napi munka mellett, a komolyan vett írás mellett, magamnak. Mit gondolhattam, mire lesz az jó. A hírnév és a fürdőorvosi állás nincs sehol. Ma épphogy bírom a tollat tartani, illetve most ezt a kiállhatatlan ceruzát, mintha ki akarna fordulni az ujjaim közül, azt mondja, minden poklok megírva, minden szer és minden szerelem elfakulva valahol a mélyben, egy elfelejtett asztal fiókjában.
Hogy unalmas vagyok, tudom. Nem is magamról hát, hanem a jó Hollósról. Sosem hittem, hogy eltemetjük. Hogy én is. Hogy állni fogok majd a koporsó fölött, nézni a drága özvegyet, ki jócskán fonnyadottan már, de a régi kedves tekintettel vigyázza az utolsó utat. A nagy ember utolsó útját, akinek én is köszönhetek, mint sokan, akivel annyit ültünk az Intézet udvarán a hátsó parkban, de most nézem. Úgy írok róla, mint barátról szoktak, pedig nem tudom, nevezhetem-e magam az ő barátjának.
Dezső mutatta be nekem, a kedves Desiré, a kis Dide, s már ő sincs velünk, hogy lehetséges ez. Nagy felindulásban volt ő az első háború után. Én kis híja volt, hogy ott nem maradtam az édes mérgekkel folytatott gyötrelmes viszonyomban, elharapózó bajaimban. Nem is emlékszem, éppen hogyan, talán egyszer náluk, Dezsőéknél, valami véletlen folytán találkoztunk. Igen, így volt, Hollós István doktor karakteres feje és a bájos feleségének okos, sugárzó arca átütött a bódulatomon. Az a vidám arc, mintha annak a nőnek soha életében egyetlen gondja nem lenne, mindig készen állt a tréfára, egy jó nevetésre, egy kedves mondásra. A szívjósága elbűvölte az embert azon nyomban, ahogy váltott vele egy szót. Egyetlenegyszer tettem feléje közeledő lépést évekkel később, de úgy hárította el, szelíden és bizalmasan, hogy soha többé meg nem próbáltam. Mily különös, rossz tréfa, Olgának hívták őt is. Hívják ma is, de talán inkább Hollós néninek. A Sárga Házban a vén zsidó, a Grün csak doktornénak szólította. Egy nap azt találta mondani, hogy nem felel meg neki az intézeti koszt, minthogy nem kóser, s Olga azonnal a szívére vette, ahogy mindenki nyűgét, mert ő folyton ügyelt, nehogy a testi állapota bármelyik bentlakónak leromoljék. Sóletet főzött hát az öregnek, aki erre agyba-főbe dicsérte Hollósnét, a kiváló doktornét. Persze aztán szombaton, amikor István meglátta Grünt a szivarral a szájában, csak nem állta meg, hogy megkérdezze tréfából, ha már úgy tartja a rendet: Herr Grün, Sie rauchen am Schabes? – hogy ti. dohányzik szombaton, mire a Grün azt mondta: Wozu bin ich den meschüge?! – mármint „Mire jó, hogy bolond vagyok?!” Nevettek mind, Olga szeme csak úgy csillogott. A humor s a nő ritkán jár ilyen szépen együtt.
Akkor már én jól voltam, úgy magamhoz képest. Kimenekültem a viharból. Hollós bezzeg végigszolgálta az első háborút katonaorvosként. Amikor a tulajdonképpeni feleszmélésem megvolt, jóformán irigyeltem őt ezért, és megvetettem sok türelmét és újításait, amelyeket alkalmazott a betegekkel. És nem bocsátottam meg neki az ő Olgáját. Elég soká, úgy huszonhétig, míg őt ott nem túl szépen kényszernyugdíjazták, eltartott, hogy apránként elismerjem magamban. Munkát is ő intézett nekem a Házban, így végképp kiszolgáltatottja voltam, habár ezt sosem éreztette velem, nem kellett leköteleződnöm, és ráadásul szabadon elmehettem bármikor. Nem akartam én menni se, maradni se. Kúrám alatt, s utána, amikor dolgozni kezdtem a Házban mint alorvos, belevetettem magam a nyelvészkedésbe vele meg Dezsővel, pedig még akkor nem is értettem, minek keresnek szavakat a psychologiának magyarul. Nem voltam lelkes, mint ők, nem igyekeztem nagy fölfedezéseket tenni, se magyarázatokra lelni, se kifejezéseket alkotni, de valamennyire azért mégis elmerültem benne, elterelésül. Amíg a szavakon túl kutakodtam, elgondoltam, hogy a nyelvben valóban van valami ősibb, meghallgattam a kicsiny gyermekeken tett megfigyelésekről szóló beszámolókat, hallgattam, milyen elméletek képződnek a nyelv előtti beszédről, a gesztusnyelvről, arról a szükségről, amely az első hangokat kikényszeríti, addig sem gondoltam P-re, M-re, nem kínoztam magam azzal, hogy minden maradék élnivágyásom odalesz, ha sokáig maradok nő nélkül, ha sokáig maradok igazi vágyak nélkül. Máskor azon merengtem, hogy az analyticus elme vajon psychologiát csinál-e a nyelv megértéséből, vagy éppen a nyelv megértése során csináljuk az analysist. Ezt máig se tudom. Ezenkívül még egyes szavakkal napokon át foglalkoztam magamban, nagyon megragadott, amit egyszer az álomról, az álomfejtés szóról mondott Hollós, milyen kifejező, minthogy fejteni nem lehet akármit, gondoljam csak el. Ez mind elterelte a figyelmemet saját gyengeségemről, könnyítette a küzdelmemet a mérgekkel. Hogy jól voltam gyógyszerezve, az is Hollós érdeme, mint olyan emberé, aki egyébiránt sikeres alkoholistagyógyász volt, már évek óta működtette a csoportját a Házban, s minden addictiót valamiképpen kezelni hivatottnak éreztem. A nagy bizalom, amelyet az ember akaratlanul Hollósba helyezett, az végig sziklaszilárdan megmaradt. Így volt ez a kijáró betegeivel, az antialkoholista csoportja tagjaival is, és velem is.
Miután elbocsájtották a Házból, alig rejtetten hivatkozva származására, magam hazaköltöztem, azóta alig láttuk egymást. Édes drága Dide temetésén találkoztunk utoljára. Később tudtam meg, hogy Hollóst kis híján a Dunába lőtték, Olgával együtt, de csodálatosmód az utolsó pillanatban visszavezényelték őket a gettóba. Már ott álltak a parton, kezük összekötve. Nem voltam hát barátja, nem voltam ott, amikor a legnehezebb idők jöttek rájuk, nem is tudtam róla, merre, hogy él, nem is gondoltam vele. Akkoriban estem vissza egy időre, de már gyengült energiákkal, óvatos adagokkal, és mielőtt lemerülhettem volna újra a mérgek áramlatába, már egyre nehezebben jutottam hozzá bármihez. Pantopon egyáltalán nem volt elérhető nálunk, talán ki is vonták. Jobb is volt így, P-vel már nem merhettem volna újra kísérletezni, M-et adagoltam másod-harmadnaponként, csak 0,006 g-ot, mint egykor. De nappalra olyan collaptoid fáradtságot hozott rám, hogy semmit nem tudtam volna többé végezni, ha valahogy le nem gyűröm, el nem hagyom. Az írás ment még a legkönnyebben mindennapi dolgaim közül, de a tisztaság idején alig-alig került ki a kezem alól valami értékelhető.
De már megint magamról, mindig magamról. A jó Hollós temetése napján. Ez a megbocsáthatatlan öregedés.
Azzal a szándékkal vásároltam a pályaudvari trafikban ezt a kacat kis füzetet, hogy írjak róla, szóljak róla valamit. Hátha a sok emlék, mely most megrohan, a nyomában keletkező felindulás valamit előmutat majd a régi készségeimből.
A kezem elfáradt most az írásban, szünetet tartottam az előbb. Kiléptem a vonatkocsi folyosójára egy rövid dohányzásra. Különös, milyen szaga van a vonatnak mostanában. Újfajta dieselmozdony húzza, de a kocsik kényelmetlenek, és valahogy mintha mindig szennyesek lennének, mintha a nyár pora ragadt volna bennük, és szaglana még most, a februári hidegben is. Persze örülhetünk, hogy járnak egyáltalán. Ez a mondat is! Örülhetünk. Hány mondatom kezdődik így még. Mintha tényleg volna valami örülnivalóm.
Nincs sok csomagom, könnyedén leszállhatnék bárhol, ahol kedvem tartja, de hideg van, és én úgy reszketek. Már nem alszom el akárhol egy éjszakát. Egy kis kézitáska van nálam, benne egy pakli dohány, a sálam, a tárcám és a Veronal meg a Codein, amit a Házban szereztem. Tudtam, hogy emlékezni fog még rám ott valaki. A temetés előtt mentem fel, gondoltam, ott kicsit összeszedem a gondolatokat, emlékezem, fölkészülök a szertartásra, ahol úgyse lehet búcsúzni. Búcsúzom hát ott, ahol utoljára voltunk egymás majdnembarátai, megkeresem a főnővért az osztályon, hagyom, hogy a csodálkozástól félájultan a nyakamba boruljon, én kissé megszorítom, ahogy régen, mintha nem venném észre, hogy terebélyes és petyhüdt vénasszony lett belőle, akkor aztán, mintha épp csak ott jutna eszembe, könnyedén kérek tőle egy-két fiola gyógyszert, aztán elköszönök, és mielőtt eljönnék, kilépek hátra, a fehérre fagyott nagy kertbe. Úgy is lett, álltam a csupasz fák felé tekintve, szívesen a csillogó takaró alá bújtam volna, és ott eszembe jutott egy régi beszélgetés, csodálatos, miért éppen ez. Hollóssal ültünk a padon – az a pad még mindig ott áll –, nyár volt, délutáni vizit előtt szítta a szivart, mondogattuk bele a levegőbe, hogy melyik bentlakóval mi lehet, milyen kezelést alkalmaznánk, ízlelgettük a dohányunkat, fújtuk a füstöt a sárga fénybe. Az egyik férfinak előző este őrjöngéses rohama volt, rémálom kínozhatta, de úgy, hogy még ébredés után sokáig nyitott szemmel is az álomban volt, és azt hitte, azonnal meg fog halni. Miután lecsillapodott, belázasodott, és aznap is lázban feküdve töltötte a délutánt. Akkor Hollós elmesélte egy gyerekkori élményét arról, amikor lázas betegen otthon feküdt. Bársonytakaró ölelte körbe, és lassan egészen elveszítette a tudatát. Mondja, hogy határozottan emlékszik rá, amikor azt érezte, hogy elsüpped, süllyed, mintha víz alatt volna, és tudta, hogy most vége lesz. A bársonytüskék táncoltak körülötte, és ő csak azt tudta, hogy kifogy belőle minden, kifogy belőle az élet, és ő meg az életből fogy ki. És nem is félt, pedig tudta, hogy nincs segítség. Aztán jött egy bukfenc, így mondta, egy bukfenccel ért véget, fölbukott a víz színére, nagy levegőt vett, és akkor már biztos volt, hogy megmarad. Nem tudom, hogy emlékezhetem erre ilyen részletességgel, hiszen már eltelt harminc év azóta, hogy mesélte nekem ott, a napon ülve, nyugodtan szivarozva. De emlékszem, nagyon jól emlékszem most minden szavára, mert sosem felejtettem el. Sokszor jutott eszembe ez az erős ember, akit gyermekként elképzelni is nehéz, hogy beszéli el azt az álmot, azt az állapotot, amely nekem is oly ismerős volt, mintha magam százszor átéltem volna már. Mesélte közönyösen, kellemes hangon, minden utólagos újraélés nélkül. Mintha csak azért mondaná, hogy engem biztasson. Ahogy álltam ma délelőtt a Ház mögött a parkban, az elmém ebben a bársonytakaróban fekve vetítette őt a szemem elé, a felnőtt, öreg doktort lebegve láttam a bársonytüskék forgatagában, és megint csak megkerült a savanyú irigység, most már, gondoltam, nem bukik föl a víz színére.
A kezem igen elfáradt újra, nehéz a rossz papírra vacak ceruzával írni. Szellőzködtem egy kicsit a folyosón az előbb. Most belenéztem a kézitáskámba, megnyugtatón pihennek ott a szerek. Lehet, hogy mégis leszállok a következőnél.
(1957. február)

Vissza a tetejére