Mihály


Elmaradtak az utolsó órái, szinte futva, mosolyogva tette meg az utat hazáig. Amikor végigment a gangos függőfolyosón, mindig végighúzta a kezét a nyíló virágokon. Mintha versenyeztek volna az asszonyok, hogy a lakásuk elé minél több cserepet halmozzanak. Innen tekintett le a félkör alakú udvarra, a sok színben körbefutó növényekre, ettől mintha jobb kedve lett volna, még sokáig érezte a kezén a levelek, virágok illatát. Ilyen polgári lakás volt az övék is, fényes ezüstkilinccsel a bejárati ajtón, melyet Tiffany-ólomüveg díszített, egy angyalszárnyas lány állt a közepén, érzéki liliomszállal. A kislány a zárba dugta a kulcsot, és rutinos mozdulattal már nyomta is a kilincset, de meglepődött, hogy valami nincs rendjén, nyitva hagyták, csak a láncot akasztották be. Tehát valaki itthon van, ezen meglepődött egy kicsit, de nem akart csengetni, túlzásnak tartotta; egyébként is, lehet, hogy az anyja éppen pihen. Nem először akasztotta ki a láncot a hosszú tollszárral, amit az iskolástáskájában hordott.
Nesztelenül tette vissza a láncot, és csukta be a bejárati ajtót. Az anyja ezek szerint mégsem indult még el a húgához, nem akarta zavarni. Elindult óvatos léptekkel az ebédlőn át a szobája felé. Hangokat hallott a hálószobából:
– A két reményteljes ügyvéd közül nem téged választott az apám.
– Sikerült rajta is bosszút állnod.
– A bosszú sosem érdekelt, azt teszem, ami jólesik.
– A legjobb barátom volt, de azért féltékeny voltam rá, és én bizony élveztem ezt a bosszút.
– Csak a hozományomért vett el.
Erre nem is mondott semmit a férfi, hosszabb csend következett. Aztán valami mással folytatta:
– Ennyi idő után újra ebben a szobában… Utálok napos szobákban bujkálni. Biztos, hogy nem jönnek haza?
– A férjem Bécsben van.
– Mintha már neve sem lenne a szerencsétlennek. Egyébként tudok róla. És a gyerekek?
– Iskolában. Egy óránk még biztosan van.
A kislány olyan csendben mozdult, akár az árnyék. Résnyire nyitva hagyták az ajtót. Ott állt dermedten, opálos tekintettel, és csak bámult. Tudta, hogy őt most nem láthatják, mert árnyékban van, az ebédlőt ilyenkor sötétben hagyják, innen vannak elhúzva a függönyök. A hálószoba viszont fényben úszott. Az anyja hátát és fél combját látta, mellette pedig a férfi kifényesedett, izzadt testét, meztelenül szétterült az anyja mellett, jobb karja lelógott a hitvesi ágyról, a plafont nézte. Most újra megszólalt:
– Ilyenkor újra és újra eszembe jut, hogy elszökhetünk valahova, új életet kezdhetnénk, még most sem késő.
A kislány érezte, hogy milyen kínos helyzetbe került, már maga sem tudja, mióta nem vett levegőt, gyorsan és csendben el kell innen surrannia. Hátrált a bútorok között, szerencsére nem vették észre. A szobájába osont, a kulcs sem csikordult meg, ahogy magára zárta az ajtót, aztán kivette. Megengedték neki, hogy zárja a szobáját. Ha megpróbálná kinyitni az anyja, akkor azt hinné, hogy még nem jött haza, ezért nem szabad belül a zárban hagynia ilyenkor a kulcsot. De ilyesmire nem is került sor.
A búcsúzás beszédfoszlányai hallatszottak az ebédlőből. A férfi jellegzetes, mély hangját hallotta tisztán, kivehetően:
– Sosem engedlek el, bármi történjen.
Aztán a bejárati ajtó nyílt és csukódott. Majd kapkodó mozdulatokat hallott. Az ebédlő drapériái siklottak a fémkarikákon, hogy ott is világos legyen. A komód fiókjai súrlódtak. Távolabb szekrényajtók nyíltak, vállfák gyors csapódásai, mint mindig, amikor az anyja nem tudja eldönteni, hogy éppen mit vegyen fel. Gyors mosdás a fürdőszobában, minden ajtó nyitva marad, ahogyan szokott ilyenkor. Még a dudorászása is hallatszik, időnként vékony, fülsértő hangján azt énekelte hangosan szappanozás közben, hogy „a jázmin illatát szitálja ránk a szél, szívemben tiszta vágy tündér varázsa kél”.
Ismét kapkodott, egy tompa tárgy a földre esett. Elmenőben a táskáját kereshette. Aztán megállhatott a tükör előtt, ahogyan szokott, hogy megigazítsa a haját.
– Úristen, ezt a foltot le kell púdereznem vastagon!
Most is magában beszélt, mint ahogy szokott.
– A fene egye meg ezeket a hülye szokásait!
Fémszelencék csörrentek, majd nyilván egyetlen mozdulattal söpörte őket vissza a felső fiókba, ahogyan szokta.
Végre kattant a dupla zár a bejárati ajtón. Elment a húgához.
A kislány összegömbölyödött az ágyán, mint egy macska. Közben úgy is viselkedett, az ágyneműt kaparászta, és dühösen a párnájára csapott. Lassan szedegette össze a mozaikkockákat, talán csak ő ismeri mindegyiket, neki kell valamit tennie. Hallott róla, hogy a két fiatal ügyvéd jó barátságban volt, versengtek az anyja kegyeiért. Sokszor együtt szórakoztak. Látott egy ilyen fotót az anyja holmija közt, a nagyréti vendéglő kerthelyiségében készült. Az anyja szemlátomást flörtölt mindkettőjükkel.
Egy veszekedésre is emlékezett, még egészen kis korából. Akkor fel sem fogta a jelentését, az apja azt vágta az anyja fejéhez, hogy a gyermekeim féltestvérek, mert egy feslett szajha vagy. Azt gondolták, hogy ő ezt nem hallotta. Azóta alszik az apja a vendégszobában, azóta nem aludt náluk vendég, azóta nem volt közös vacsora a nagyszüleikkel sem. Csak ők mentek el néha látogatóba.
Az első gondolata nem is a felháborodás volt, hanem hogy ez szemérmetlenség. Úgy képzelte, hogy ilyesmit szégyenlősen, sötétben csinálnak, nem pedig vakító napfényben, egymást simogatva. A szembesülés a látvánnyal felkészületlenül érte. Amit olyan titokzatosnak gondolt, nagyon is közeli és érthető lett.
A második gondolata a bosszúé volt, mert úgy érezte, hogy ez az idegen férfi elsősorban az apját alázta meg, akit ő annyira szeretett. Az apja az ő pártját fogta mindig a mindenben tökéletes öccsével szemben is. Ezért bosszút kell állnia, mert ez a férfi nem szakít az anyjával. A viszonyuk régóta tart, az anyja soha nem is tudott választani a két férfi közt. Hogy öccse kinek a gyermeke, csak ő tudhatja, ha tudja egyáltalán. Vajon az apja honnan sejtette vagy tudta, hogy a felesége megcsalja egykori vetélytársával? Megérzés volt, vagy ő is rajtakapta őket? Mindenesetre egy másik ügyvédi irodát keresett. Miért vállalja folyton a bécsi kiküldetéseket? Talán neki is van valakije? Közben csak értük játsszák a szerepüket, a békés családi színjátékot? Csak miattuk maradtak együtt?
Dehogy. Mindketten veszítenének a válással. Az apja a jólétét, a külföldi nyaralásokat, a hajóutakat. Az anyját pedig kitagadná az örökségből a nagyapja, és mindent a másik lányának adna, ha megtudná, hogy csalja a férjét, ráadásul éppen azzal az ügyvéddel, akit ő két lábbal rúgott ki annak idején, mert szélhámos nőcsábásznak tartotta. Ezekben a körökben mindenki ismer mindenkit. Van is benne valami. Bármekkora nőcsábász is, a fiát mindenkinél jobban szereti, ezt sokszor látja, mert érte jön az iskolába. És a fia is felnéz rá. Mihálynak hívják, az öccse osztálytársa. Eltöprengett rajta, hogy hasonlítanak-e egymásra. Nagyon jó barátok, tiszta tekintetű, őszinte gyerekek, és nagyon értelmesek. Két évvel fiatalabbak nála. Egyforma magasak. Lehetséges? Ők az erősek, okosak, szépek, akik habzsolják az életet, nekem pedig akkor jut ebből némi morzsa, ha a tíz körmömmel kaparom össze. Mi lesz ennek a vége, tépelődött magában a kislány, ebben a fertőben nem élhetnek tovább. Nem az a fontos, hogy mi hogyan történt, hanem az, hogy mi jöhet ezután. Valahogy helyre kell hozni, amit elrontottak. Magam miatt.
Az öccsét könnyű volt rávennie bármire. Már sokszor kerestek kincseket kisebb korukban, most újra ezt hozta elő egyik délután, amikor a szüleik nem voltak otthon.
– Mihállyal nem mentetek még kincsvadászatra?
A fiú csodálkozva nézett a nővérére:
– Nem, még soha.
– Mert olyan mulyák vagytok. Majd én kitervelem, hogy érdekesebb legyen.
– De nem egy lánnyal szoktak a fiúk kincsek után kutatni! A lányokat más érdekli.
– Honnan tudod, mi érdekli a lányokat? Az ilyen kisfiúk titkos doboza érdekli leginkább az ilyen lányokat, mint amilyen én vagyok. Ha nem teszed azt, amit mondok, akkor elmesélem apának és anyának, miféle képeket nézegetsz titokban.
Az öccsének kikerekedett a szeme, váratlanul érte a fenyegetés.
– Jól van, megengedem, hogy velünk gyere kincsvadászatra.
– Minél veszélyesebb a játék, annál érdekesebb. Előttünk a parkban, a platánok takarásában áll a vízművek pavilonszerű épülete. Van azon egy hátsó ajtó, egészen lent, és rozsdás, szinte észre sem venni a bozóttól. Egy körlépcső vezet le egy henger alakú járaton a mélybe. Itt sötét van, visszük a viharlámpát. A csatornába jutunk, itt már a vízelvezető csatornafedelek rácsa szórt fényt ad…
– Ne is folytasd, már minden kölyök ismeri, ez volt az első komolyabb felfedező utunk Mihállyal.
– No látod, a lányok is megjárták ezt az utat. A titkos találkák itt zajlanak.
– Akkor miért érdekes ez az egész?
– Én majd lent várlak benneteket. Mihály ellopta anya fülbevalóját, amikor legutóbb itt járt. Azt hitte, nem veszem észre, hogy kihúzza a tükör alatti fiókot.
– Sosem tenne ilyet!
– Majd eldől lent, a csatornában. Ott be fogja vallani.
– Ugyan már!
– Ha nem vállalod, akkor elárullak, ahogyan mondtam. Jól tudod, hogy megteszem. Két nap gondolkodási időt kapsz.
Eltelt egy nap, és a fiú fontolóra vette, amit a nővére mondott, elvégre csak játék a kincskeresés, nem eshet semmi baja Mihálynak, ha ártatlan.
A nővére erre azt mondta:
– Ketten elég erősek leszünk hozzá, hogy a vasoszlophoz kötözzük. Jó móka lesz, bevallja utána, hova dugta a fülbevalót. Bekötjük a száját, hogy ne tudjon kiabálni. És ott hagyjuk egy kicsit. Csak éppen annyi időre, hogy megleckéztessük.
Könnyebben ment, mint ahogyan azt a lány gondolta volna. Már a második napon lent voltak a csatornában tanítás után. Mihály azon sem lepődött meg, hogy a lány már ott volt, hiszen régtől ismerték egymást.
– Tudja valaki, hogy velünk vagy?
– Nem mondtam senkinek.
– És azt, hogy ide jöttél?
– Dehogy! Csak most határoztuk el, hogy lemászunk.
Az indiánost nemigen értette, az ellopott fülbevalót még kevésbé, de annyira megbízott a barátaiban, hogy csak annyi ellenállást tanúsított, amennyi a játék kedvéért kellett. A lány olyan gyorsan csinálta, hogy Mihály fel sem fogta, mi történik, a két kezét hátra, aztán a két lábát is az oszlophoz kötötte. A következő pillanatban a lány elővette az anyja selyempongyolájának övét, és azzal tekerte körül a fejét a szájánál, hogy ne tudjon beszélni, kiabálni. Valaki majd ezt is érteni fogja.
Az öccse már azt sem tudta, mi miért történik, csak tette, amit a nővére mond, és a félelme szinte görcsbe rántotta, mint aki akarata ellen cselekszik. Mint akit elátkoztak. A nővére csak tetézte benne a tehetetlenséget, amikor ilyeneket mondott:
– Végre minden a helyére kerül. Ez a játék mindent elrendez.
Tolta az öccsét, közben jó szorosan megragadta a nyakát, hogy azzal törődjön, vajon kap-e levegőt a lépcsőn felfelé. Sietett vele, hogy minél előbb fent legyenek a platán jótékony fedésében.
– Az elégtétel is élvezet. Látod, hemperegni fogok én is a boldogságtól a napfényben! A magam módján. Én itt fogok őrködni, nehogy eszedbe jusson idejekorán kiszabadítani! És azt se feledd, hogy a dobozkád nálam van a képekkel, megmutatom mindenkinek, ha egy szót is szólni mersz!
– Teljesen megbolondultál – nézett a szemébe az öccse, és futott haza, vihar dúlt a fejében.
Eltelt egy óra. A szobában előszedte a füzetét, a könyvét, nekiállt a házi feladatnak, hogy lekösse a figyelmét arra a néhány órára, amíg lemehet újra a csatornába. De nem tudott a feladatokra figyelni, mert úgy érezte, hogy valami gonoszságot eszelt ki a nővére. Szinte felnőttként kezelik az iskolában is, mintha nagyon okos lenne, mert jól színészkedik, tudja, kit mivel vehet le a lábáról. Nem tudják, hogy megbízhatatlan. A nővére mindig visszaélt az ő bizalmával is. Korábban nem volt tapasztalata abban, hogy akarata ellenére is belerángathatja valamibe, ami nem helyes. Mert nem is igaz, hogy játék. Nem is volt ideje arra, hogy ott lent végiggondolja, mi történik valójában. Az lenne a legjobb, ha azonnal segítséget hívna, és kiszabadítaná Mihályt, és elmesélné az egészet a szüleinek. Nem bánhat így a legjobb barátjával, hiszen együtt nőttek fel. Ő szókimondó, és nem kétszínű, mint a nővére, aki mindenkit átver. Álszent kislány, akiben szörnyeteg lakik. Már ment is az ajtóhoz.
De hangokat hallott az ebédlőből. Kinyitotta az ajtót résnyire, hogy mindent halljon. A nővére róla beszélt. A szüleinek azt mesélte, hogy megszólította a folyosón az öccse latintanára, és azt mondta, hogy szóljon otthon, kérdezzék ki az öccsét, mert bukásra áll. Legjobb lenne szobafogságot elrendelni, mert különben baj lesz.
A kisfiú úgy érezte, tőrt döftek a hátába, mert a nővére eléjük tette az ebédlőasztalra a dobozkát, és szépen egyenként kiszedegette a tartalmát, és pironkodva mondta, hogy mi minden látható azokon a képeken, és micsoda szégyen, hogy ezeket mutogatta az osztályban, és a lányok sikoltozva futottak ki; akkor szégyellte magát, hogy az öccse ilyen romlott. És végül kivette a dobozból a fülbevalókat.
– Emlékszel, anya, mennyit kerested ezeket? Hogy a szívedhez nőttek, hiszen apa eljegyzési ajándéka. És éppen a fiad lopta el, biztosan azért, hogy a zálogoshoz vigye, aki ilyen képeket ad a kisfiúknak cserébe.
Az öccse ekkor kitárta az ajtaját, és teli torokból ordította:
– Hazudsz! Ne higgyetek neki!
De már késő volt, az apja arca vörös lett, és felé közelített. Még sosem emelt rá kezet.
A kisfiú elsápadt, és tehetetlenül csapódott a falnak. Hidegnek érezte a végtagjait, kifutott az arcából a vér.
– De apa…
– Ne merj így szólítani! Előbb kellett volna összeszedned magad! Lefekvés előtt kikérdezlek. Nem kapsz vacsorát, rád zárom az ajtót!
Nem mondta fel a leckét, pedig mindent tudott. Nem szólalt meg, mert elfelejtett beszélni. Csak jött a fekete csönd, rács volt az ablakán. Tudta, hogy nem juthat ki. Csak nézte a sovány félholdat. Tudta, hogy most engedik át a csatornán a szennyvizet, zuhogva duzzad az oszlop tetejéig. Most emelkedik fel, mind magasabbra és magasabbra.

Vissza a tetejére