Ozsonna


Örökké fázós kora tavaszi nap volt.
Az első, amit az Író észrevett, hogy vacognak a fogai.
A következő, hogy kopaszra nyírt koponyáját durván vágott sebek csúfítják, a teste pedig úgy van összefércelve a sebtében ráadott ünneplő alatt, mint egy szalmaemberé. De nem ez volt a legrosszabb. Óh, nem! A legijesztőbb az volt, hogy nem érzett semmit. Még csodálkozást vagy ijedelmet se, mint az ilyen esetekben elvárható lett volna. Azt konstatálta csak, mondhatni rezignáltan, hogy ez egyszer tényleg komiszul fordultak a dolgok. Szertefoszlottak az idillek, és ami maradt: délibáb, halotti tor utáni mosatlan porcelán, hervadt koszorúk, hamis családi gavalléria.
Körbeölelte a magány.
Hamvazószerda hajnala volt amúgy, azon tájakon, ahol még létezett idő.
Feltápászkodott a földről, szétnézett. Ismeretlen vidék, üres síkság, sehol egy fasor, egy árva, csenevész fa, fűszál, száradt vadvirág, semmi, csak az opálos pára és a végtelen homok. Megborzongott. Úgy terítették be a hűvös homokszemek, mint valami szemfedél. A bőre alá is beette magát a színtelen, könyörtelen nyirok. Nagy fáradtságérzése volt, majd elbukott, botorkált, bolyongott csak fásultan, ménkű ólomsúly alatt, ráunt már saját undok lélegzetvételére is.
– Hiába, kilumpoltam, amit lehetett, s végül csak felhajtottam a méregzöld ráadást – gondolta, lekuporodott hát, és fülelt.
 
– Hát senki se sír?
Ez azért szúrta, szívósan, erőst kikezdte az évek alatt jól kimunkált dacát. Hökkent belé, mint a hoppon maradt szűz leány.
Sehol a várt cicomás baldachin, a gyöngyös mirtuszkoszorú. Csalódott volt, és kezdett rátekeredni a harag.
– Hol vagytok, madármozdulatú, bársonyszemű lányok, csüggeteg hajadonok, könnyekben lubickoló, hamis lelkű özvegyek? Hol vagytok, ti citromsárga cérnakesztyűs bestiák? Hol a sok mézeskalácsajkú virágáruslány, a csupa selyemharisnyás, kacér nevetésű missz, a gyöngyvirág-illúziót hajába csöppentő, frivol színinövendék? Hol a szerelmes levelekkel takarózó prímabalerina? A bóbitás fejű szobalányok? Hol vannak a korán hervadó háziasszonyok, a festékkereskedők és patikáriusok feleségei, a bágyadt mosolyú könyvkötőnők, a naftalinillatú nagynénik, a halovány arcú szobalányok és azok a szeplős kislányok, akik flórharisnyát hordanak elefántcsontszínű cipőcskékkel? Hol van Vihar Klára? Hová tűnt a kígyóderekú hetéra? És hol van a vörös primadonna, aki hatalmas hermelinbundában, hintázó csípővel ringatta át magát a korzón minden délután? Hová tűntetek, ibolyaszín lidércek, vadul ölelő boszorkányok, minden titkot tudó vénségek, édesdeden kurvaarcú kisdedek?
És hol van Ő? A szíves lány, az egyetlen igaz, a sosem feledett, akinek úgysem árulom el a nevét. Maradjon titok. Némává tett a pillantásával, hogy rozsdás lakat lett a szívem hirtelen, és úgy is maradt. Ebbe árvultam bele.
Hiába próbálták aztán annyian kisimogatni a pofont.
Nem nőtt fel a kisfiú, voltam, vagyok: örökké Józsika.
Szólongatom esengve, akit csak tudok. Óbégatok.
Hol a dada? Hol lehet a drága jó dada?
Hol vagytok mind?
 
Várt, gubbasztott tovább, hétszer megfordította gyűrűjét az ujján, de hiába, nem történt csoda.
– Nem álmodtam őket, isten a tudóm, mindnek sajátja volt az ördögadta kéj, és én áldoztam velük sokat, boldogan.
Erre sírva fakadt, mint akinek a lelke megrepedt.
– De mit érnek aprócska, szélhámos sikereim, ha voltak is egyáltalán? Magam vagyok. A nyamvadt kis testem. Egyetlen sajátom. Mérgezett vérem csöppjei. Csekély apanázs. Sipítok, prüszkölök, kaparom magam, mint egy vakondok. Egy végtelen, sivár homokozóban. Micsoda miliő! Sehol egy rózsabokor, illatos liget, se színes, fanyar ízű bogyók. Itt semmi sincs. Csak az üresség. Az örök ínség sivataga. Nincs az a térkép, amelyre ezt a helyet rá tudná jegyeztetni Kogutovicz Manó. Ez a végállomás, a mozdony végleg megállt. Hiába lenne éhségem a nyárra, tudom, már sohasem jut falat. Mardoshat a vágy mézre, ölelésre és sonkavacsorára, végigballagtam már minden évszakot. Így aztán már csak magam körül forgok a szélben, amit Dide fúj valahonnan nagyon messziről, a Varázsló kertjéből talán, a táncolva hajlongó, tündöklő liliomok közül.
– A Varázsló kertjében már rég elhervadtak a virágok, Józsika.
Az Író a hang irányába pördült.
– Anya?
Vakító, fényes villanást látott. Mintha egy fehér ló vágtatott volna a távolban.
– Nem félek a babonától, sokat kísértettem magam is a rémeket, reszkíroztam, évődtem, játszadoztam velük, meg is őrölt az élet úrimód, de egyet biztosan mondhatok: a fehér ló szerencsétlenséget jelent! Ezt jól jegyezzétek meg, barátaim, kik hisztek még a táncban, a báli fodrokban, csipkedíszes pikéruhákban, gyöngykalárisokban és a csinos karcsú bokákban. Én már nem hiszek. Se örömben, se bánatban, tudom, hogy nem látom többé a naplementét, se azt, ahogy felbújik az égre a hold, de a szemem nem csal meg, és annak a lónak nem volt árnyéka. Nem volt neki egy sem! Pedig olykor az ilyesféléknek három árnyvetésük is akad!
Kinyújtotta a kezét. Ő sem mutatott semmiféle árnyat.
A rémülettől kővé meredt, és kiverte a víz. De nem eléggé. Minden olyan lassúdan, tompán, ismeretlenül történt vele, nem kapott se szívdobogást, se baljóslatú gyönyört. Erősen kellemetlen volt a sensatio.
– Lázaim vannak, másképp nem lehet. Hát milyen átokverte, árnyéktalan hely ez? A kaszinó nagytermében rikít így a fény.
Ez tűrhetetlen! Szeretnék elveszni az éjszakában. A süket, mély, fekete békanyálkás csöndben. Hogy érezzek valamit. Bármit. Azért. Szeretnék álmodni. Kibonyolódni magamból. Jöjjenek az árnyak, és kísértsenek a bűnbe, a kéjbe, a gyilkos mámorba, a fájdalomba, ott virágzik csak a való élet igazán! Hogy kifacsarhassam magamból a velőt, mint érett narancsból a cukros levet. Aztán lenyalogatom, mint a vért. Vajon pontosan hány csöpp vére van egy embernek, és hol a csudában lehet a borostyánszipkám? Úgy rágyújtanék egy Sepheard’a Hotelre vagy egy Queen cigarettára! Unatkozom. Részeg hajnalok, légasszonyok, fátylak, házak, ágyak, vágyak, hát mind hiába volt? Ennyi lesz végül? Magányos homok? Fehér fényben, jégösvényhidegben, csordulásig meztelen? Utálatos egy lét, mindenhogyan. Szeretett egyáltalán valaki? Hol vagy, kicsiny fehér kutyám?
– Tipikus! Mindig azok fordulnak a kutyákhoz vigaszért, akik valójában embert sohase mertek szeretni – szólott egy érces hang, és a párás semmiből egyszerre ott állt a Homokember. Kedvenc Andersen-meséjének delejes mágusa.
Óh, mennyit várta gyermekkorában, hívta, szólongatta álomért, és most végre eljött! Nyújtotta is felé félszegen, könyörgőn árnyéktalan kezét.
– Hajolj le hozzám, Homokember, kérlek, és ölelj meg! Fázik a szívem.
– Nem fázhat. Nincs már. Kimetszették, magad kérted. Végrendeletileg. Emlékezz! Bár bevizsgáltatni nem sikerült, elfonnyadt idő előtt, összetöpörödött, mint egy naspolya.
– És hol van most? Vörös Eszti rejtegeti a zsebében, igaz?
– Kicsoda?
– Szobalányunk, Vörös Eszti. Ő különleges volt! Ő okvetlen megtette értem! Bevérezte a kötőjét, bizonyosan vele is hál, melengeti, nem borzasztja a hússzínű lucsok.
– Ugyan már! Szíved, májad elveszett. Csak az agyvelőd maradt meg, azt ablakod alá titkon elásta a klinika kertjében Schuszter Gyula idegsebész. Kezével kaparta el, oly buzgón dolgozott, megtört háttal és gondtól behorpadt homlokkal, hogy még a nyíratlan füvek is elfordították mind a fejüket.
– Nem is fütyörészett?
– Meg se mukkant. Némaságot vittél az éjszakába, nem zenét.
A hold elé felhő úszott, a kutyák elnémultak egészen az Üllői út végéig, az ánizsillatú, tüskés gaznövény pedig megállt a növésben, hamarosan elenyész. Négy ablak betört. Az éjjeli szellemlepkék nekirepültek az ablaküvegnek mind. Moravcsik professzor pedig csak a fejét csóválta napokig, senki nem tudta eldönteni, dühös-e vagy éppenséggel nagyon is felvidult.
Az Író csak bámult maga elé, és morzsolta, szórta a homokot.
– Ne zsenírozd magad, Józsika! Tessék! Már a kezedben az egész világ. Elbabrálhatsz vele. Ha gyúrod, szépen gömbölyű.
Nem így képzeltem a halált. Sem az életet. Annak olyannak kellett volna lennie, mint mikor a kishúgom, Ilonka kacagott.
Pipacsos szalmakalapja volt Ilonkának. Meztelenül, nyakig vízben lubickolt, ragyogott, mint a nap. Megperdült körülötte minden, még a halak is, kiszökkentek mind, mikor csapkodta a Palicsban a hullámokat. Bronzarany volt a teste, és a nézése mélylila, mint a legmámorosabb éjszaka. Pénzeket raktak Ilonka szemére halálakor. Megcsillant az ezüstös fémen a fény, jelzett, üzent, kiáltott, azonnal tudtam, menekülnöm kell, most már sietni, vedelni, habzsolni, kikanalazni, elvenni és utána kiöklendezni mindent, amit csak lehet.
– Nagyon érdekfeszítő, szinte elgondolkoztató mese.
A Homokember elmosolyodott, de a tekintetében ott bujkált a féltékeny gyűlölet, nem tudta leplezni, abban a feszesre csinált mosolyban, mint szúrja az irigység a szája szögletét.
– Szóval ezért hoztál ide?
– Mindegyik kutya magának ugatja a holdat. Miért, mit reméltél? Nekem sincs szívem. Andersen bácsi kifelejtette. Belül teljesen üres vagyok. Csak egy tok!
 
És az Író egyszerre tisztán kezdett látni mindent. Életében először, szív nélkül és agyatlanul, mely kísérlet még Sigmund Freudnak is feltornázta volna a pulzusát. Megjegyzendő, hogy ő is kissé belemelegedett, hiszen ott állt előtte a teljes való. A mesekor varázslatos hőséről egyszerre kiderült, hogy valójában egy viseltes harisnyájú, elnyűtt, rongyos, pecsétes selyemkabátban járó, szánalmas öregember. Egy bácsi. Ott topogott előtte az igazság, a megoldás minden kijajveszékelt életkérdésre, és rácsodálkozott, hogy a válasz milyen egyszerű.
– Szóval csak az érdek – hajtotta le szomorúan a fejét.
A Homokember megvonta a vállát.
– Kikapartalak a földből, mert zavartad a homokomat. Ennyi. Meg aztán jólesik néha egy kis társaság. Mulatság. Impressziók. Néha nem jut eszembe semmi, hiába nyüstölöm magam. Emiatt a világban egyre szaporodnak az álmatlanok. Csak kidőlnek, mint a letaglózott tehén. Te pedig annyi mesét tudsz…
A néhai Író, Csáth Géza, született Brenner József, ekkor majd agyérgörcsöt kapott a dühtől, de szerencsés fejlemények miatt nem volt már agya. Így rövid hezitálás után, mely arra irányult, hogy rászánja-e magát a Homokember megfojtására, inkább csak felcsattant, de azt olyan orgánummal, hogy még a homokszemek is kisebb tornádóba tekeredtek kettőjük között.
– Hogy én meséljek neked? Frászt a nyakadra! Hát hol voltál annyi átvirrasztott, párnába zokogott, anyátlan éjszakámon át?
– Andersen bácsi…
– Ne gyere nekem Andersen bácsival! Gyáva vagy! Hárítasz! Sunnyogsz csak, nem válaszolsz! És most egyáltalán hol vagyunk? Hol vannak a begyűjtött bagolyszemek? Hol a csupaszín esernyőd, a nagy csodás misztériumok? Hittem benned, bíztam! De te becsaptál! Ez csak egyszerű homok! Közönséges. Csillogása sincs. És te? Nézz magadra! Ki vagy tevalójában? Hamuszín a bőröd, görnyedt a hátad, beterítenek a ráncaid, másokon élősködnél, lopnád a mesét, éveidben meggonoszult, rátarti vén. Hitvány vagy, te Homokember!
– Hiába próbálsz frappírozni, ne törd magadat! – replikázott a Homokember, mert kikezdte rögvest a gőg – én nem várok tőled semmiféle véleményt, nem érdekel. Pláne vallomást. Mindenki csak búgja bele nyugodtan a világba a saját kenetteljes kinyilatkoztatásait. Kit izgat? Engem aztán nem! Hallottam eleget. Csömöröm van, mint aki bezabált egy egész lakodalmi menüt. Nincs már az a szóbeszéd, ami kimotoszkálná belőlem a sértettséget.
– Igen? Valóban? Akkor miért remegnek a kezeid? Miért lüktet az ér olyan veszett erővel a homlokodon? Miért szól úgy a hangod, mint egy sok éve felhangolatlan hegedű?
A Homokember erre csak dünnyögött, elfordult, és a kabátja szélét babrálta. Több helyütt kifeslett már rajta a szövet.
Sokáig hallgattak. Talán évezredekig.
Aztán a Homokember odasomfordált az Íróhoz, és leült.
– Mondd csak, élni jó?
Az Író fölkacagott.
– Egy halottól kérdezed? Mulatságosak a sanszaim az életjátékra pillanatnyilag. Ha nem vennéd észre, meglehetőst kicsike a testem az élvezetre, így szív, máj és agyvelő nélkül különösen, amolyan maradék.
– De mégis! Azelőtt… Mit szerettél az életben?
És akkor az Író, aki önként, elszánt, konok szárnyalással lett szeretője a halálnak, a frigy addigra megmásíthatatlan súlya alatt hirtelen ráébredt, jobban mondva ráhalt a felismerésre: mennyi mindent szeretett, és főleg szeretett volna még!
– Elég egy pillanat, egy rosszul kimondott szó, vagy ami még rosszabb, egy szó, ami kimondatlan maradt, és mindennek annyi, expressz gyorsasággal rontható el egy élet.
Megsimogatta a Homokember lárvaarcát, a térdére ültette, és átkarolta nyeszlett vállait.
– És te, mit szeretsz te?
– A befőttet. És a teasüteményt. Mazsolával tömött lepényke. Jó édesen. De sosem kapok – mondta a Homokember, és félrefordította a fejét. Még most is kellett neki a paraván, inkább elhazudta a könnyeit.
– Megozsonnázhatnánk – mondta Csáth Géza, az örök Józsika, aki maga is nagyon szerette a világból az édeset.

Vissza a tetejére