Ólom; Partitúra


ÓLOM
 
Nagy, sárgálló homokpadok és alacsonyan lógó
szürke felhők. Hallgatják a várost, sétálnak lassan,
az eget bámulják. Megpróbálják összehasonlítani
egy húsz-harminc évvel ezelőtti délutáni ég színével.
Vagy inkább azzal a színnel, ami az emlékeikben
abból még megmaradt. Küszöbén állnak, hogy
kiszakadjon belőlük valami, és tudják, hogy ennek
hamarosan meg is kell történnie. Ez rezeg-remeg
bennük most legbelül, ez cseng-bong végeérhetetlenül.
 
És semmi mást nem akarnak már, csak hogy Valaki
beburkolja őket túlcsorduló vidámságába, az ajkáról
bugyborékoló hangok zuhatagába, hogy hipnotikus
hatással legyen rájuk a hangja, arca, nevető szeme
is. Beolvadni, belefulladni ebbe a harangjátékba!
És a teste olyan legyen, mint a nevetése, hajlékony
és bőkezű. Szó nélkül vezesse magához, és olyan
melegségbe burkolja, amelynek létezéséről sejtelmük
sem volt addig. És birtokolja és elárassza, és elvezesse
őket az örömhöz.
 
Kitöltse ezt az üreges pillanatot, az ólmos csendet.
 
 
PARTITÚRA
 
A pillanat, amikor a zűrzavar beléjük szivárog. Hány
éjszaka riadtak fel így, látták magukat szemben az
ürességgel, ahogy a szavakat keresgélik. És mindig
ugyanaz a forgatókönyv, az eltérő részletek ellenére.
A lépteik hangja az éjszakai járdán, kopogón, ahogy
viszi el őket éppen. A titkok súlya, a szenvedélyek
 
kitörései. Egy örökre letűntnek nyilvánított múlt,
kérdések és bizonytalanságok, illúziók stb. Hogy
aztán lassan egy egész világ emelkedjen köztük,
amelyről sokáig nem tudtak semmit, de amely
betöltötte gondolataikat. Nem voltak szavaik még,
igenjeik, csak nemek voltak, csak a csendeket közölték –
és ez a hallgatás majdnem széttépte mindenüket.
 
Távol kerülni, zárójelbe tenni ezt a látszólagos
olajozottságot! Megszabadulni a konvencióktól,
amelyek úgy szabályozták életüket, mint partitúra
a zenét. Felejteni azt az életet. Maradjon félben csak,
mint függőben hagyott történet, befejezetlen regény.

Vissza a tetejére