Indíték; Hiszékeny test


INDÍTÉK
 
Írtam ugyanerről egy másik versben.
Tulajdonképpen csak majdnem ugyanerről.
Van néhány rózsabokor a tűzfal tövében.
Annak idején, amikor a karókat kicseréltük,
vissza is metszettük őket.
Valamit nagyon elronthattunk,
mert évek óta nem virágzanak.
Aztán tavalyelőtt kettő
megkönyörült rajtunk,
az egyik három áttetsző sárga rózsát,
a másik két majdnem teljesen fehéret
mégis kibuggyantott nekünk.
Erre fel tavaly azt hittük,
most már tombolni fognak.
De nem. Csupán az egyiken nyílt
kettő, talán azon, amelyiken három volt
azelőtt. A másik elhallgatott újra.
Az idén is egyfolytában lessük, van-e
bimbó a zöld, puha szárak csúcsán.
Kerestem ma reggel is, de semmi.
Illetve lent a hosszan elhúzódó ágyás szélén,
egészen közel a rózsabokrokhoz,
a föld és a járdaszegély közti résben
két sárga pitypang. Csak úgy.
Szép borzas pitypangfejecskék.
Legalább olyan bonyolultak, mint egy rózsa.
Nézem elkeseredve. Már-már gyűlölettel.
Nem erre vártunk. Alig láthatóan
megremegnek a feltámadó szélben.
Nem tudom szeretni őket. Eltaposni sem.
 
 
           
HISZÉKENY TEST
 
Akár az üres fán a szél,
átjárnak rajtam akadálytalanul
a láthatatlan rádióhullámok,
nem érzek az égvilágon semmit,
ha egy madárfütty elidőzik
valahol a bordáim között,
vagy ha valahonnan messziről
háborús menekültek sikoltozása
döfi át észrevétlenül a testemet,
és amikor hirtelen megborzongok,
akkor sem egy földrengés vagy árvíz
moraját hallom belülről,
csak hidegebb lett egy pillanatra,
mert felhő takarta el a napot,
nem vagyok képes megszűrni
sem jó hírt, sem rosszat,
hiába állok útjukba,
mint egy puskagolyó elé,
hiszen meg sem sebeznek,
le sem lassulnak tőlem,
éli, éli, lamá sabaktáni,
szólítom saját romló húsomat,
korhadt csontjaimat,
kitől is kérdezhetném mástól,
de már réges-rég elárultak engem,
a lélek is csak rádióadás,
talál magának másik készüléket,
szívet, agyat, májat, tüdőt,
forró, hiszékeny ujjakat,
arcodat végigtapogató,
tudatlan esőcseppeket.
 

Vissza a tetejére