Friss


A fő, hogy senki sem pillanthat át a kerítésen, nem nyaggathat, nem leskelődhet. Ami azt illeti, kerítés sincs: az udvar egyik végén az erdőnek mondott szeméttelep, a másikon a Szövi, az elhagyott harisnyagyár.
Senki, semmi. Reggel négykor kelek, hogy beérjek az iskolába, és hét óra vagy fél hét, amikor hazaérek. Ha valaki a hivatásának él, nincs szükség szomszédokra. Egy és háromnegyed óra az út oda, egy és háromnegyed óra vissza. Ha hazaérek, topogok egy kicsit, kifújom magam, aztán összeütök valamit. Tojás, krumpli, tészta.
Már akkor sem működött a harisnyagyár, mikor apámék felhúzták a gyári telken a víkendházukat. Ahol három fiú van, ott kell a nagy udvar. És milyen jó, ha van ez a kis konyhakert, és nem kell egy szál petrezselyemért is a boltba szaladni. Jó lesz ez, majd meglátjátok, ígérte apám, amikor belevágott az építkezésbe. Hétvégenként eljövünk a panelből, pingpongozunk, levegőzünk, kirándulunk, legalább a nyaralásra sem kell költeni.
És milyen jó lesz az a sok vitamin télen. A nem gyári, hanem a friss.
Anyám nem volt az a pingpongozós fajta. Baptistaként kezdte, aztán jehovista lett, megfordult a hitgyüliben, majd kikötött a hetednapos adventistáknál, azoknak is valami radikális szárnyánál. A szüleim megtanulták elviselni egymás szenvedélyeit: anyám eltűrte, hogy apám ímmel-ámmal vagy egyáltalán nem vesz részt az egyházi eseményeken, apám pedig elviselte, hogy anyámat semennyire nem érdekli a kert.
Szegény Ferinek a telek a mindene. Nem is eszik meg mást, csak a frisset.
Mi, fiúk nem jártunk ki elég gyakran, nem tanultunk meg gombászni, nem építettünk vicces kunyhókat az erdőben, nem játszottunk az elhagyott Szöviben indiánosat, csak hagytuk, hogy apa egymaga víkendezzen.
A bátyáim aztán szétszóródtak erre-arra, megtalálták a helyüket, többé nem is nagyon jelentkeztek, csak én maradtam otthon a szüleimmel. Ugye, Ferikém, nem akarod, hogy két órát caplassunk az erdő miatt, sóhajtozott anyám. Mikor annyi dolgunk van! Bibliaóra, szolgálat, lelkigyakorlat. Szegény Sanyikának nyakán a szigorlat. Apám szerencsére nem kívánta, hogy kicaplassunk vele. Anyámat késő tavasszal meglepte friss eperrel, ebéd közben mesélt az emeleti ráépítésről, Pongrátz szomszédról, Szabó néniről és bácsiról, az Adamikék unokájáról.
Na mi van a telekkel?, szokta kérdezni anyám, ha beszélgetni akart vele.
És a telken mindig volt valami, szerencsére. Valami mindig elfagyott, leomlott, megjavult. Az öreg Szabó valami érdekeset mondott. Apám szarvast is látott az erdőben. No igen, a természet.
Én közben lediplomáztam, kitapétáztuk együtt a kisszobát, megcsináltuk a nyílászárókat. Minden vasárnap áldást mondtunk az ebédre. Soha nem hallottam veszekedni a szüleimet, szombatonként apám elment a telekre, anyám a gyülekezetbe. Nekem is kéne valami szenvedély, gondoltam, megtanulhatnék gitározni. És ha többet keresnék, elköltözhetnék albérletbe.
Egy teljesen szokványos októberi szombaton tartóztatták le apámat.
Vagyis apám szerint szó sem volt semmilyen letartóztatásról, csak ott kell maradnia néhány napig, míg tisztáz néhány félreértést. Milyen félreértést? Apám a telefonban csak hebegett-habogott. Anyádnak el ne mondd! Csak hozz be pizsamát, papucsot, fogkefét.
Anyám mint amolyan erős asszony átvette az irányítást, és ő maga vitte be apámnak a neszesszerjét.
A neszesszerjét! Ilyesmije természetesen egyikünknek sem volt, hiszen nem utazgattunk sehova sem. Anyám lerohant a DM-be, vett egy fekete neszesszert, aztán mindenféléket, szappantartót, összecsukható fogkefét, mintha apám szanatóriumban időzne. Ha már így bevásárolt, vett pizsamát is, köntöst, mert ami volt, az nem „emberek szeme elé való” volt, hanem foltos, otthonosan kinyúlt. Az enyém is, az övé is ilyen volt, de hát mi nem számítottunk arra, hogy akár csak egyetlen éjszakát is nem töltünk otthon.
Hogy mit mondtak anyámnak a rendőrségen, nem tudom. Anyám őrjöngve jött haza, egész éjszaka fel-alá mászkált, ajtókat csapkodott, és zokogva imádkozott. Ne hagyj el, seregek ura! Irgalmazz nekünk.
Apám nem került elő se két, se három, se négy nap múlva. Az a szerencséje, hogy rákos, mondta anyám a vasárnapi húsleves fölött.
Ne izgulj, Sanyika, egyél rendesen!
Megkérdeztem anyámtól, nem kéne-e a bátyáimat értesíteni, mert a fejlemények, ugye, de anyám úgy bámult rám, mintha rajtam kívül nem lennének gyerekei.
Te csak egyél, egyél, egyél! Egyél rendesen!
Önkéntes munka, bibliaóra, felkészülés a karácsonyra, a húsvétra – anyám egyre több időt töltött a gyülekezetében. Az volt az érzésem, hogy reggelenként nem munkába indul, hanem csak Isten dolgában jár, de csodálatos módon minden számlát kifizetett, a rántott hús, a leves vasárnaponként ugyanolyan volt, mint tíz éve, húsz éve.
Isten kegyelme végtelen. Apámról nem beszéltünk többet. A neszesszerrel őt anyám örökre elintézte.
Más szektás anyák halálra gyötrik a gyereküket a gyehennával, a kárhozattal, egyebekkel, de anyám még azt sem akarta, hogy vele sürögjek-forogjak, elkísérjem akár egyetlen bibliaórára. Kényelmes volt így nagyon, kimosott, kivasalt, fizette a számlákat, vasárnaponként megáldotta az ételt.
Úgy tűnt, a jóisten mellett én vagyok az egyetlen foglalkozása.
Azt nem szerettem nézni, ahogy otthon szorgoskodik. Ahogy mindenből túl sokat vagy túl keveset rak az ételbe: sóból, cukorból, paprikából, tejfölből. Mint valami fáradt, hibásan működő automata. Sokszor félbehagyja a mosogatást, és elkezd takarítani, vagy felemeli a fejét, megkérdi tőlem, hát a telken mi újság. Mondom, semmi, több mit öt éve nem voltam kint. Ilyenkor szűzmáriásan elmosolyodik.
Mikor az utcán rosszul lett, megtaláltam az éjjeliszekrényén a testvéreim telefonszámát. Soha nem értettem, anyám mért nem ragaszkodik jobban hozzájuk. Pedig ilyenkor nekik is valamit mondani kell: szegény anyunak nincs sok hátra, itt a lakás, tartsunk össze, fel kell készülnünk a legrosszabbra. A londoni bátyámat értem csak el, aki kimérten közölte, hogy apám egy gazember volt, anyám egy futóbolond, elmehetek a Szövibe velük.
A Szövibe? Ne mondd, még emlékszel?
A bátyám lerakta a kagylót, nem akart tőlünk semmit.
Gazember? Futóbolond? Kiderült, hogy az adósságok már anyám füléig érnek. Hogy a bankkölcsönök elviszik a lakást, hogy anyám nem dolgozott, tényleg csak az Isten dolgában járt, hogy mostanra fűnek-fának tartozott.  De legalább „Isten dolga” nem volt hazugság. A testvérek beköltöztek a kórterembe, reggeltől estig allelujáztak, anyámat elárasztották a süteményeikkel. Anyám végig eszméletlen volt, nem tudta megakadályozni, hogy beszéljek velük. Kiderült, apám egy valóságos Bálint gazda, van egy hatalmas mintakertészetünk Pest mellett, szállodákba szoktuk hordani az extra minőségű bébizöldséget, egyik bátyám Kanadában, a másik Angliában topmenedzser. Én itt maradtam, mert felelősséget érzek a fogyatékosokat gondozó iskoláért, ahol a kisemmizetteket védelmezem.
Láttam a testvéreken, hogy mekkorát csalódtak. Engem valahogy magasabbnak képzeltek, komolyabbnak, felelősségteljesebbnek. És mi van a két aranyos, icipici lányommal? Ikrek?
Erre már semmit sem tudtam mondani.
Öt idősebb testvérrel kísértük ki a temetőbe.
A lelkész kitett magáért, erre nem lehetett panasz.
 
Már a temetés előtti nap ki kellett költöznöm apám „kertészetébe”, a Bicske melletti víkendházba, apám hétvégi telkére. Számítottam rá, hogy nincs semmilyen emeletráépítés, hogy nincs Pongrátz szomszéd, nincs Szabó szomszéd. Apám nyilván a piacon vette az epreket, amivel meglepte anyámat.
Mint valami elhagyott vidámpark, ma is gyerekesen vidám színekben tündökölt a telep. A legtöbb házat már elhordták, bedeszkázták, amiket nem, azokba hajléktalanok költöztek. Szerencsére apám a mi deszkabódénkra olyan zárakat szerelt, mintha egy bank aranytartalékát őriznénk. Persze semmilyen kincs nem volt, csak néhány összezsinegelt Ludas Matyi és Füles magazin. Pince, vécé, konyha, szoba. A konyhában egy bontatlan üveg Nescafé és pár zacskó levespor. Semmi jele annak, hogy itt bárki kertészkedni akart volna.
Anyám ökölrázós jehovázásából mindig is sejtettem, hogy apámat nem gyorshajtásért kapták el – valami borzalmas dolgot tett, ami kifordította anyámat önmagából. Persze most már nehéz eldönteni, mi volt anyámból az önmaga: ami nem cukros húsleves, nem londoni sztármenedzserek, cuki-muki ikrek, nem Jehova, nem húsvéti lélekvizsgálat. Melyikük kezdte a hazudozást?
Hogy kezdődött az egész? Mindig is borzasztónak tartottam, hogy a tizenöt éves korom előtti időkből nem emlékszem semmire. Vagyis amire emlékszem, abban nem vagyok biztos, hogy megtörtént, és nem mások mesélték nekem. Nem emlékszem az általános iskolai osztálytársaimra, nem emlékszem arra, hogy két hónapig – anyám szerint – otthon feküdtem skarláttal, vagy hogy találkoztam volna egyszer a nagymamámmal. Félálomban mégis bevillannak jelenetek. Mintha valaki azt álmodná, hogy emlékszik valamire.
De abban biztos voltam, hogy a fekete neszesszer, amit a víkendházban találtam, ugyanaz, amit anyám vett három éve a DM-ben. Mi nem voltunk neszesszeres család: ha anyám vagy apám valahova elutazott volna, a piperecikkeit nejlonzacskóba tette volna, ahol – úgymond – semmi sem ázhat át.
Lehetséges, hogy míg kanalaztuk otthon a leveseket, hálálkodtunk érte Istennek, apám itt sétafikált.
Azt azért mind a ketten sejtettük, hogy mi lehetett az a borzalmas dolog. De honnan sejtettünk bármit, ha soha nem vettünk észre semmit?
Anyám halálakor megkerestem apám ügyvédjét, hogy kíméletesen értesítse szegény apámat a tragédiáról. Az ügyvéd kíméletesnek kíméletes volt, de közölte, apám hollétéről nem tud semmit: a vád nem tudta bizonyítani az erőszakos közösülést, a kiskorú fiú visszavonta a vallomását, ezért apámat feltételesen már szabadon bocsátották. Azóta nyoma veszett, mondta sajnálkozva.
Nyoma veszett, nyoma veszett, hajtogattam magamban, miközben kezemben tartottam az egyetlen nyomot, a neszesszert. Apám itt húzta meg magát pár hétig – hova máshova mehetett volna. De ha végleg elköltözött, akkor magával vitte volna a neszesszert, a teli nescafés üveget, ha pedig nem költözött el, akkor valahol itt kell lennie. Talán valahol a hideg Dunában úszik, bűntudattól összetörve, tágra nyílt szemekkel álmodozva.
Lehet, meglehet. A szomszédból átjött két hajléktalan, elmondták, hogy ez a szemétláda kétezer forinttal tartozik, egyszer átjött hozzájuk, és arra akarta őket rávenni. Arra, de mire?
Nekem semmi közöm ehhez, mondtam, én csak bérlem a házat, semmit nem tudok, nem is érdekel. Kimondhatatlan szerencse, hogy egy cseppet sem hasonlítok apámra.
Apuci nem a lányokat, a fiúkat szereti, anyuci gyógyszerre iszik vagy hallelujázik, és adósságokat csinál. Egy nagy barom vagyok, és még csak nem is kivételes. A szüleimben egyetlen dolog volt különös, hogy milyen kitartóan, milyen rendíthetetlen türelemmel próbálták meg átejteni egymást.
Mi van a telekkel, Ferikém? Ahogy egyre több kép bevillan a gyerekkorból, az idő is gyorsabban hömpölyög. Nem az az elképesztő, hogy bizonyos évekre nem emlékszem, hanem hogy azokban az években sem történt velem semmi, amelyeknek minden napját fel tudom idézni. Mintha minden erőmet elemésztették volna a szüleim.
Mit süssünk karácsonyra, kisfiam?
Anyám megkérdezi. És tudom, hogy pár nap múlva újra megkérdezi. Hogy szenteste előtt megint meg fogja kérdezni. És soha nem fog a válaszomra emlékezni. Anyám csak a kitalált fiait és unokáit szereti. A telken, apám híres virágoskertjében próbálom megfejteni, miért haragudtak annyira a szüleimre a testvéreim. Túl sós vagy túl édes volt a vasárnapi leves? Apám fogdosta őket? És hirtelen belém villan, nem is vagyok képes apámat magam elé képzelni: hallom a hangját, látom a ruháit, de ő maga nincs ott. Persze egy szemétládát szégyell az ember. De most már arra is emlékszem, ki mindenki nyaralt régen a telepen, kinek volt pingpongasztala, kiknél bográcsoztunk, kinek a kertjében volt hinta. Csak arra nem emlékszem, én mit csináltam. Mint apám, én is arc és árnyék nélkül járok az emlékeimben. Valahol vagyok, persze. Csak sejtelmem sincs, merre.
A kollégáim előtt szégyellem ezt a víkendházas kalandot. Persze mindig eltelik egy nap az iskolában, mikor nem veszik észre, hogy nincs fürdőszobám, hogy alkoholisták a szomszédaim, hogy egy és háromnegyed órát utazok oda és egy és háromnegyed órát vissza. Én helyettesítek a legtöbbet, én adminisztrálok a legjobban. Sanyika ráér, ő majd elviszi a gyerekeket az uszodába. Valahogy így telhettek el anyám napjai is. Mindig eltelt egy nap, amikor senki nem látott semmit.
Valahol vagyok, persze. De hol, ki érti?
A maradék pénzből veszek egy jó laptopot, és próbálom felderíteni a szüleim történetét. Apámról semmi sincs, őt mintha egy griffmadár pottyantotta volna le a hatvanas évek Budapestjére. De anyámnak megtalálom az alföldi rokonságát, és a Facebookon társalgok a testvéreivel. Bandi bácsiék azt hitték, anyám évtizedek óta külföldön él, és megfeledkezett róluk, írta a testvére. Képtelen vagyok megírni, hogy anyám hat hete meghalt, hogy egy olyan férfival élt, akit molesztálással és erőszakkal vádoltak, és nekem fogalmam sincs, mi történt velem gyerekkoromban. De Bandi bácsi kíváncsi. Megírom, Anglia nagyszerű, anyámnak öt szép unokája van. A beilleszkedés nehezen ment, de kösz, most már jól megvagyunk.
Rákeresek a testvéreimre is, és jól megnézem a feleségeiket. Belevaló lányok, elégedett, nagydarab szőkék, ez igen. Én, mint az iskola ügyeletes Sanyika bácsija, soha nem akaszkodhattam volna rá ilyen pazar lányokra. Bár tulajdonképpen pontosan ugyanúgy nézek ki, mint a testvéreim: magas vagyok, szőke, kicsit szögletes az arcom, elállnak a füleim: félhomályban a sógornőim összetéveszthetnének a testvéreimmel.
De valahogy nem merem ezt elképzelni. Vagy nem akarom. Pedig egyre szabadabb vagyok, ahogy saját emlékeim közt turkálok, ahol minden lényegeset valami áttetsző homály fed. A pincében tollasütők, társasjátékok, labdák, játék autók – meghitten kopottasak, talán én magam is játszottam velük, miközben apám szedte a frisset, a retket, a salátát, az epret, hogy egy kis meglepetést vigyünk haza. Talán, talán. Hallom a testvéreimet, őket látom is, csak apám arcát nem tudom felidézni.
A szomszédok, az alkoholisták kótyagosnak tartanak, ahogy rovom a köröket a Szöviben, az elhagyott gyár romjain.
Valahol itt. Vagy máshol történt? Történt-e bármi?
Odafelé egy óra és háromnegyed óra. Visszafelé egy óra és háromnegyed óra. Busz, vonat, metró, villamos, visszafelé villamos, metró, vonat, busz. Soha nem lehet semmit összecserélni. Vagy mégis? Novemberben este hatkor már késő éjszaka van. Kisfiú vagyok, járkálok az utcákon, és reménykedem benne, valaki elrabol – és ez a valaki nem az apám lesz. Huszonhét éves vagyok, mégis vinnyogni vagy öklendezni tudnék a félelemtől. Vagy a szívemben mélyen őt keresem? Hagyom, hogy a villamos kivilágított kocsikkal, nevetgélő, ártatlan emberekkel elrobogjon mellettem. Két hatodikos lép oda hozzám, nem tanítottam őket, de látásból ismerjük egymást. Sanyi bácsi, jól van? Hogy tetszik lenni?
Értem én. A szőke, magas, szégyenlős matektanár.
Hát persze, mondom. Nagyon jól vagyok. Nagyon, nagyon.
A kislányok annyira frissek. Összehúzzák magukon a dzsekit, nevetgélnek.
Arrébb tolom őket. Felsikkantanak, mintha nem akarnék jót. Mintha nem a jót akarnám.  De mi nekem a jó?
Hónapok óta hányingerem van. Talán a körülmények, amiatt a borzalmas telep miatt, igen. Anyám halála óta színlelem, hogy van hol élnem. Aki hajléktalanok közt él, maga is hajléktalan lesz, világos ez, mint a Thalész-tétel. Előbb-utóbb a hajléktalanság meglátszik a hajamon, a bőrömön, érződni fog a szagomon. Nincs meleg víz, apám ágya poloskás, a ruhákat nincs hol megszárítanom. Nem lenne reménytelen az igazgatónőtől segítséget kérni, vagy egy rendes albérlethez jutni, vagy…
De semmi rendes dolgot nem akarok. Az a neszesszer odaláncol a víkendházhoz. Mindennél biztosabban tudom, hogy apám vissza fog térni.
És már nemcsak tudom, hanem akarom is.
 

Vissza a tetejére