Jónás Tamás

Szerelmeskönyv

(regényrészlet)
 
A Déli pályaudvarnál találkoztunk. Jóval a megbeszélt idő előtt érkeztem. Azt nagyon hamar észrevettem, hogy ideges, tehát agresszív lesz, ha kapkodnia kell. Bár egyelőre uralkodott az agresszivitásán. Elnémult, s belső küzdelmeit vívta, végül az önutálata miatt még mélyebb hallgatásba menekült, s amikor lehetett, késlekedés nélkül el is hagyta a helyszínt.
Üzenetet küldött: „Találkozhatunk ma este, ha gondolod.”
Akkor még fel mertem hívni, fel is vette.
– Hol találkozzunk, és mikor?
– Hatkor végzek, mondd meg te, hol találkozzunk!
Javasoltam négy-öt helyet, de egyik sem volt megfelelő, az utolsó azért, mert István is ott lehet, ők mindig külön buliznak. Elhatároztam, hogy aznap este megbeszélem vele, hogy amíg le nem tisztázza Istvánnal, mi a helyzet, ne találkozzunk. Ehhez azonban először neki kellett eldönteni, mi történik.
– Mondj valamit gyorsan, le kell tennem, vége a szünetnek – dolgozott, amerikai filmekhez készített díszleteket.
– Akkor ahol eddig is szoktunk, hét óra jó?
– Jó! – kinyomta a telefont, nem volt elégedett az időponttal és a hellyel.
Késve érkezett.
– Ez nem jó! – nem is köszönt, zaklatott volt, munkásruhában ült le a kocsmaasztalhoz. Ételt hoztam neki, három-négy fajtát, akkor még vegetáriánus volt, nem tudtam, mit eszik szívesen.
– Nem kell – mondta, fészkelődött egy kicsit. A kocsmában hamarosan irodalmi est kezdődött, ami őt nagyon zavarta. – Nem tudom, miért erre a szar helyre jöttünk.
– Eddig még csak itt találkoztunk – feleltem meglepetten, ki akartam találni, mi lehet a baj.
Felpattant, hazamegy. Csak két perccel később mentem utána, az érintetlen ételeket is összepakoltam, és el akartam búcsúzni a csapos baráttól, de nem jutott rá idő. Már a biciklijén ült, várta, hogy kimenjek az utcára én is.
– Hazamegyek – ideges volt, majdnem felrobbant.
– Miért?
– Piszkos vagyok, éhes vagyok, ezen a helyen most nem lehet beszélgetni, nem tudom, minek ide jöttünk, amikor mondtam, hogy bárhol találkozhatunk.
– Mi lett volna a jó hely? Hatkor végeztél.
– Tíz körül valami jó helyen, kitalálhattad volna.
Eltekert.
Ja, tényleg kitalálhattam volna. Kell négy óra, bár ha hazamegy, nem biztos, hogy tud mit hazudni Istvánnak, megint hol marad hajnalig. Szóval időt kell neki adni, s dönteni kell helyette, vállalva az esetleg rossz döntés összes következményét, viszont izgalmasnak kell lenni, meg kell őt lepni, de csak óvatosan. Mint minden nőt, vigasztaltam magam. De legalább elköszönhetett volna.
Fel voltam készülve rá, hogy a Déli pályaudvaron megint ideges lesz, de tévedtem. Nagy késéssel és nagy mosollyal érkezett, két karton cigaretta volt a kezében.
– Tihanyba utazunk. Ha van tíz szabad napod mostantól.
– Mi van ott?
– Képzőstábor, jöhetsz te is, megkérdeztem, még fél óránk van a vonatig.
Tíz nap, képzőstábor, szeptember vége, mehetek én is, megkérdezte – lett volna pár kérdésem, de bólintottam.
– Azért Istvánnak erről tudnia kéne. Ott lesznek a barátaid, a mestereid.
– Nem szoktak találkozni. Meg nem kell tudniuk, te miért vagy ott.
– Nem kell tudniuk, az igaz – és hülyének kell lenniük, tettem hozzá magamban.
Alig vártuk, hogy egész nap együtt lehessünk, nem volt más alkalmunk a találkozásokra, csak a kocsmák, abból is az egyetlen, amit közösen elfogadtunk, ahol nem bukhattunk le, a barátaim illegális kocsmája. Ugyan még nem volt köztünk csók, sem ölelés, de ez már határozott csalás és hazudozás volt. Úgy éreztem, mindenki hazudik mindenkinek. Pár hét múlva, bőven a tábor után, amikor már meguntam a titkolózást, kihasználtam egy éjszakát, egy estet, amikor lakáshoz jutottunk, és végre lefektettem Annát. Igen, lefektettem. És gyorsan megírtam Istvánnak: seggbe dugtam a nődet. Gondoltam, ez majd felgyorsítja a döntést, még ha éppen három embernek is kell döntenie. Honnan tudhattam volna, hogy legalább tíznek? Illetve mindenkinek, aki tudott a kapcsolatunkról. És csak az tudott, akit Anna beavatott. Ezeknek a véleményeknek a súlyuk szerinti felszorzás utáni átlagán gondolkodott aztán fél évig, hol gyűlölve, hol imádva az eredményt. Akkor aztán visszament Istvánhoz.
– Tényleg megírtad neki?
– Hiszen látod.
– És már el is olvasta?
– El. És letiltott.
Elmaradt az akkor már menetrendszerűnek számító hisztéria, újra csókolózni, szeretkezni kezdtünk. Azt gondoltam magamban, ha egy ilyen mondat után engem eldob, egyedül marad, hiszen István biztosan el fogja dobni. És ő retteg az egyedülléttől. Talán át se gondolta ezt, most hozzám van közel, engem ölel. Egy dologban biztos voltam, és nem tévedtem: nem volt számító. Persze azt nem tudtam, hogy a barátai, a párja, a szülei – mindenki arra ösztönzi, hogy az legyen.
 
Az első szeretkezés
 
– István undorodik tőlem, mert cigány vagy, hozzám értél. A szüleim sem szeretik a cigányokat, bár apám szerint vannak jó cigányok. Van egy-két embere, aki cigány.
Építőipari vállalkozás.
– Nem csoda.
– Mi?
– Ki az, aki arra, hogy egy elvált cigány férfi miatt el akarod hagyni a tízéves kapcsolatodat, azt mondja: rendben van, legyetek boldogok! Mintha azt mondanák: drogdíler az új barátod? Hát vigyázzatok magatokra, és legyetek boldogok!
– Elvisznek januárban Tel-Avivba.
– Elvisznek januárban Tel-Avivba? – már együtt éltünk, albérletben, majdnem két hónapja, közeledett az első közös karácsonyunk.
– Hogy egy rabbi mondja meg, lehetünk-e mi együtt.
Mélyen kussoltam. Úgy éreztem, hogy legalább egy fél tucat dolgot meg kell értenem, hogy érdemben tudjak válaszolni, vagy értelmes kérdést tudjak feltenni.
Indulatokról szó sem lehetett.
– Te még sose állítottál fát, ugye?
– Nem.
Átölelt, megcsókolt. Megcsörrent a telefonja, István hívta. Három órán át beszélgettek, nekem csendben kellett lennem, zaj nélkül járnom-kelnem, ülnöm, feküdnöm, neteznem.
– Miről beszélgettetek ennyi ideig? – kérdeztem, amikor végül visszajött az utcáról. A telefonbeszélgetés közben többször kiment, sétált, visszajött, magára zárta a fürdő- vagy a konyhaajtót.
– És te kikkel beszéltél?
Néztem rá értetlenül.
– István eljön velünk Tel-Avivba, a szüleim neki is vesznek repülőjegyet.
– Ha ez így lesz, szakítani fogunk.
– Tíz éve vagyunk együtt, minden, de minden összeköt minket!
 
Tihanyban szobát kellett választanunk. Felnőtt emberek, a férfiakat és a nőket mégis külön helyeken akarták elszállásolni. Minket nem tudtak, lefoglaltunk egy négyágyas szobát, és nem engedtünk mást oda. Minden éjjel ittunk. A közeli boltban bevásároltunk, kevés ételt és nagyon sok sört. Csak egy-két sör után eredt meg a nyelve, akkor kezdett mesélni magáról, a munkájáról, a barátairól. Ritkán kérdezett. Meg akarta magát mutatni, el akarta mondani a félelmeit, a traumáit, így mutatkozott be.
– Anyám gyakran feljött a szobámba, lesepert mindent az asztalomról, hogy tessék, rakjak rendet!
– Miért csinálta ezt?
– Úsztam is, nagyon sokat, szép kockás volt a hasam. Szinkronúszás. Apámmal együtt tanultuk a verseket, szövegeket, mert nagyon nehezen tudtam megjegyezni bármit. Tízszer annyit tanultam, mint mások. Így lettem valahogy jó tanuló. De a matekot meg ilyesmiket így se értettem meg, csak bemagoltam. A számokkal nagy bajaim voltak mindig. Ma is a kezeimmel kell számolnom, ha össze kell adni két számot. És mindenhonnan elkések. Ha belekezdek valamibe, nagyon nehezen tudom abbahagyni, de ha valamit nem szeretek, bele se tudok kezdeni. Az ikertestvérem meghalt a szülésnél. Fiú lett volna. Apám fiút akart. Csalódott is volt. Anyám aztán mellrákos lett, de már kigyógyult, pár hete telt le a kritikus öt év. Apám mentette meg. Rengeteg pénzébe került. Pedig volt egy német szerelme, amikor gyerek voltam, én is sokat voltam együtt ezzel a nővel. Tulajdonképpen szerettem is. Aztán apám otthagyta, mert nem akarta, hogy anyám meghaljon.
Szédültem. Mint az özönvíz, úgy áramlottak felém a történetek, az árnyalatlan tények, és éreztem, hogy a szereplőkről kialakult kép még mindig pontatlan, és rengeteg dolgot kellene még tudnom. De talán nem egy éjszaka alatt. Levegőt akartam szívni, a kis szoba tele volt cigarettafüsttel.
– Lemegyek sétálni – nem mutatkozhattunk együtt, pedig mindenki tudta, hogy együtt vagyunk a szobában. Sőt nyilván azt gondolták, egész nap szeretkezünk, pedig az volt az egyetlen, amit nem csináltunk.
– Nem!
– Gyere te is!
– Nem!
Elindultam mégis, de elkapta a pólóm, és leszakította rólam. Lementem félmeztelenül. Éppen buli volt, a képzős lányok-fiúk már részegen táncoltak. Beálltam közéjük én is, jelentéktelenül, a félhomályba.
Persze eljött minden éjjel, hogy egymás mellé hanyatlottunk. Elfogytak a szavak. A bőrök közelsége felhatalmazott minket bármire. De mégse történt meg bármi, a ruhák fent maradtak, de minden belső tiltakozásom ellenére el-elvesztettem a fejem, fedetlen testrészeinek csókjaira pogányságunk jogosított fel: eltűnt akkor a múlt, eltűnt a becsület. Szégyentelenül nyomtuk egymáséhoz öleinket, és ő szédült, és ijedten panaszkodott, hogy úgy zsibbad a keze, a lába, hogy nem bírja őket mozgatni, ugye nem fog meghalni, nem tudja, mi történik vele. Beleharaptam, hogy érezze, megvan még mindkét karja, nyaka, lába. Csak nem szeretkezhettünk, még nem szeretkezhettünk. Fogcsikorgatva köszöntem meg neki, hogy nem engedte meg, hogy a bugyijába nyúljak, a melleit simogassam. És ha megengedte volna, nem tettem volna meg. Pedig már aljas, szent csalók voltunk.
Pieesz tusé.
 
Ültem a tábor közepén egy fa alatt a fűben, a közelben a Balaton kis belső tava, szikrázó, de szelíd napsütés, kék ég és emlékeim súlya alatt. Órák óta ültem egyedül, a távolban sétálgatott Anna. Így volt mindennap dél körül. Ébredés után, amikor már István számolt vele, hogy az előző éjszakai berúgásból magához térhetett a jegyese, felhívta telefonon, vagy ha ő nem, Anna őt. Ahogy párok szokták. Hosszasan beszélgettek. Anna sose mondta, miről. Egyszer azt: „mintha érezne valamit, kérdezgetett”. És volt, hogy nem érte el: „biztosan Katával van”.
– Ki Kata?
– A szerelme volt. Egyszer, amikor fotózni kellett, mert egy filmhez kerestek nagyon vonzó arcú lányokat, őt hozta fel hozzánk, nem engem kért meg rá, hogy lefotózhasson.
Megszokta, hogy ő a legszebb lány. Megsajnáltam miatta.
– El kéne neki mondanod!
– Mit? Hogy itt vagy?
– Hogy itt vagyunk.
– Menjünk sétálni!
 
Nem készültem az első szeretkezésre. Csak figyeltem. Olyan jelenléttel, amelyikben nincs rés, nincs idő a tervekre. Csak az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy ez lesz az, meg fog történni, és ez a felismerés rögtön fel is oldódott a magától értetődő megtörténésben. Egyet tudtam: nem szabad finomkodni. Úgy estem neki, hogy megtudjak róla mindent. Testrészei fölötti tiltakozásait suttogással, érintéssel, hol lággyal, hol határozottal, hol figyelme elterelésével eloszlattam. Belekóstoltam minden rejtekébe. Végül oldalára fordítottam, és széthúzva farpofáit, kicsit gyorsabban annál, hogy előítéletekkel illethesse, amit teszek, belemerészkedtem, és beleszuszogtam szédültségemet.
– Elszoktam et…
A szájára szorítottam a tenyerem. Megadta magát. Láttam ködös tekintetében a tiszteletet, hogy így őt még nem baszta seggbe senki.
Egyik barátnőm lakását kaptuk kölcsön. Hetedik emeleti panellakás, erkéllyel. Ráláthattunk fél Budapestre. Dohányoztunk, a szálló füsttel együtt pár percre elszállt a figyelmem. Amikor újra a szemébe néztem, nem láttam benne sem zavart, sem örömöt.
– Gyakorlott vagy. Úgy tépted le rólam a bugyit, mintha mindig ezt csinálnád.
Ómen.
 
 
Az első karácsony
 
– Elvitték a fát.
– Ritkán dobnak ki karácsony előtt fát az utcára.
– Nem kellett volna feldühítened.
– Nem kellett volna belém rúgnod a padlón fekve.
– Meg kellett volna szólalnod, kérdezgettelek, semmibe vettél!
– Hét órát késtél, és még csak fel se vetted a telefont!
– Rabszolgatartó vagy!
– Te nem engeded, hogy bárhová is menjek!
– Felőlem mehetsz! Vagy ha te nem, majd én!
Már mozdult is, hogy összepakol, de magamhoz húztam, megcsókoltam. Visszacsókolt, elfelejtettük, hogy veszekedünk.
– Kérlek, ne akarj elköltözni mindig, olyan fenyegető!
– Holnap veszek új fát.
– Ti sose ünnepeltétek a karácsonyt?
– Apám néha állított, de nem volt olyan komoly.
– A hanukát?
– Hát… A Mindenhatónak nem az a...
– Mindenható?
– Az Isten.
– Hogy van héberül a neve?
– Nem szabad kimondani.
– Félsz tőle?
Hallgat.
– Ha szeretsz, kimondod!
– Leírom neked.
Leírta.
– Hogy kell kiejteni?
Elmosolyodott.
– Nem szabad kimondani.
Touché.
 
 
Vákuum
 
A szoba, amelyben most ülök, teljesen az enyém. Sosem vezettem autót, de néhányan, akik igen, azt mesélték, ha benne ülsz, a tested kiterjed, érezned kell, hol ér véget, oldalt, elöl, hátul, különben könnyen karambolozhatsz. Azt hihetnénk, hogy egy szoba nem közlekedik. Az egyetlen, pusztulhatatlan virágom itt lesz mindig tőlem jobbra, az alig használt biciklim a hátam mögött, és nagy nehezen moccanatlanná csavarozott galériám is mindig ugyanabban a sarokban várja, hogy havonta egyszer felmásszak, és ott aludjak, közelebb a plafonhoz, tágasabb, kétszemélyes magányban. És a kis fürdő, melyben gyakran fröccsentem szét a vizet, mindig ugyanott marad, gyűjtve a port, hogy aztán sár legyen belőle, majd gyorsan kiszárítsa a szinte tapinthatóan horzsoló levegő – minden folyadékot kiszippant pohárból, mosatlan tányérból, nedves ruhából, a bőrömből. Két vákuummal védem ezt a nyugalmat. A szoba belsejében befelé húzó, kisajátító vonzás tartja rajtam a falakat. Ha kinyitod az ajtót, szinte felpattan, mint az eltúlzott hévvel megharapott, duzzadt száj, az ablaküveg be is repedt, a sötétítőfüggönnyel takarom, mintha szégyellném, titkolnám magam elől, és rendre meg is feledkezem róla, de ha az utcán vagyok, s felnézek az ablakomra, látszódik a megtört üveg csillogása. A másik vákuum a lakásomon kívül van: inverzvákuum. Nem szippant, hanem távol tart, ellök mindent, ami közeledni akarna. A küszöb és a kinyitott ablakok párkánya az eseményhorizont, mindkettőt nehezemre esik átlépni, kihajolni, kinyitni, betenni, kulcsra zárni.
Vállalt magányom ez. Ha valaki fel akarja törni, megkérem, ne tegye, de ha mégis megkísérli, úgy megrémisztem, hogy végül is feladja. Végtelen az eszköztáram. Hosszúra nyújtott kedvesség utáni hirtelen eltűnés, elhallgatás másodszorra, harmadszorra biztosan meghozza a kívánt eredményt. Ha kitartó az érdeklődés, már nekem lesz kényelmetlen, és semmiképpen sem kívánatos a betolakodó, ha viszont ez a kitartás elmarad, unottan nyugtázom az emberi önzést, mely ha nem táplálják, hiánnyá, lyukká képes változni, akár örökre. Természetesen mindent úgy látok és alakítok, hogy mérsékelt csalódással indokolhassam magam előtt a döntésemet: senki semmilyen őszinte intimitását nem akarom megélni. Egyelőre örökre.
 
Egy kapcsolatnak nem csak egyszer van vége. Viszont csak egyszer kezdődik el. Az egyik fél lelkesedésből vállalt felelőssége a kezdés, induláskor neki kell többet tűrnie és dolgoznia. Szakításnál azonban mindkét fél szakítási igényeit ki kell elégíteni, okosan és gondosan, különben nem valósulhat meg az eltávolodás. Van, hogy az egyik fél ragaszkodik ahhoz, hogy ő nyerjen. Vagy hogy a másik veszítsen. Vannak, akik kínosan ügyelnek rá, hogy senki se érezze sem ezt az érzést, sem amazt.
– Ez az étkészlet kié?
– Nem tudom, ki vette, osszuk el igazságosan.
Nálunk nem így alakult. Elég hamar kiderült, hogy csak úgy szakíthatunk, ha én vesztek. Viszont veszíteni a nehezebb, úgy intézni, hogy a másik valóban azt érezze, hogy én veszítettem. Kegyetlen, szégyellni való rafinéria kell hozzá. És illik rá ügyelni, hogy ne élvezd.
Egy szoba is utazik, és képes karambolokra is.
 
 
Szobakarambol
 
Tizenöt napja költöztünk össze, élveztük a dologtalanság minden nyűgét. Nem kérdeztem, miért szabad, miért nem dolgozik, ő sem kérdezett. Majdnem minden időnket az ágyban töltöttük, amikor muszáj volt, ettünk, naponta egyszer bevásároltunk, esténként berúgtunk, másnaposan ébredtünk, bőséges reggelivel, tojással, majonézzel, kecsappal, bundás kenyérrel, retekkel, uborkával, céklával, ásványvizekkel két-három óra alatt kigyógyultunk, és folytattuk a napot szeretkezéssel, beszélgetéssel és este újra ivással. Csakis sört ittunk.
Tíz év után és miattam újra megkóstolta a húst. És nagyon ízlett neki.
Csillogó szemekkel jött haza a bevásárlásból, sietett. Hamar rájött, hogy én csak akadályozom a boltban, meg aztán ennyi idő kellett is neki nélkülem, felhívta a szüleit, és még mindig nem mondta meg nekik, hol van és meddig marad, csak nyugtatgatta őket, hogy rendben van, és boldog. Amikor belépett az ajtón, a telefont a zsebébe csúsztatta, vagy lefordítva az asztalra tette, és elkezdte sorolni, miket vásárolt. Hosszasan főzött, én közben hátulról ölelgettem. Nem tiltakozott. Néha megfordítottam, és hosszasan csókolóztunk.
– Majdnem odaégett, ilyenkor ne zavarj – földhöz vágta a fakanalat.
Két-három szálka felcsapódott, és elszállt a szemem előtt. Már akkor, amikor a hideg, fűthetetlen, novemberi konyha csempéjére csapódott a kanál, elkezdtem hátrahajolni, de csak lassan, mintha pontosan tudnám, merre robbannak a részei, és tudnám, hogy elég az a két centi, amennyivel hátrahúzom a fejem, hogy ne a szemembe álljanak a szilánkok. Két jelentéktelen szilánk, amelyeket ahogy elrepültek előttem, még láttam is, az a kis légörvény, amit képesek voltak csapni, megérintette az arcom. Az idő is lelassult. Átgondoltam, hogy apám, amikor még hatéves voltam, földhöz vágott egy széket, aminek darabjai felsértették az arcát, majd megnézte magát a tükörben, és amikor meglátta a szivárgó vérét, felénk fordult, hogy megöl minket. Részeg volt. Az ablakon menekültünk ki, az ajtó el volt barikádozva.
– Ne haragudj – mondtam neki, és a szobában vártam meg, hogy végezzen.
Nemsokára bőségesen megrakott tányérokkal, széles mosollyal jött utánam.
– Felhívtad Istvánt?
Lefagyott a mosoly az arcáról, megzavarodott a kérdésemtől, majdnem leejtette az utolsó tányért.
Nagyon szépen megterítette az asztalt. Dohányzóasztal volt, fölé görnyedve kellett ennünk, de akkor nem zavart minket semmilyen kényelmetlenség.
– Megígértem neki, hogy délután találkozom vele.
Elnéztem, milyen ceremóniával eszik. Apróra vágta a kenyeret, próbálta egyforma darabokra, mindegyikre nyomott kecsapot és mustárt, elrendezte a katonákat a tányérján. Úgy koncentrált, mint egy kisgyerek. Az uborkákat is feldarabolta.
Néha észrevette, hogy figyelem.
– Apám szokta nekem így felvágni, amíg kicsi voltam – aggódva nézett, elítélem-e az aprólékosságát, hát rámosolyogtam.
– Kérlek, ne menj el erre a találkozóra!
– Már megígértem.
Elment, és nem jött vissza két hétig, nem is jelentkezett, elérhetetlen volt.
– Ugyanis csak zsarolni akar, találkozz vele, mondjuk, három hónap múlva.
Elkezdett enni, de láttam, hogy gondolkodik, és a haragot is észleltem, hogy a kérdésemmel és a kérésemmel elrontottam a reggelijét.
Amikor kéthétnyi csend után végre elértem – titokban telefonált a fürdőszobából –, bejelentette, hogy elmegy a szüleivel Izraelbe.
– Ha oda elmész, nagyon sokat kell majd dolgoznod, hogy újra megbízzak benned.
– Tudom. Fogok! Le kell tennem.
 
 
Gádzsó gój
 
Tudtam, hol találkoznak. Azt is, mikor. Megittam otthon a megmaradt söröket, és már részegen zaklatott üzeneteket írtam neki, hogy ha már elment, ne is jöjjön vissza. Úgy számoltam, hogy legfeljebb három óra elég egy ilyen nyilvánvalóan kínos beszélgetéshez. Az ötödik órában írt valamit, hogy még nem tud hazajönni. A betűket elvétette, ittak. Lekurváztam. Nem tudtam, hogy mindent megmutat Istvánnak.
„Ne gyere vissza!” – sms. És ő nem is jött.
Éjjel, amikor már majdnem elaludtam, és ő már több órája nem válaszolt, zaklatottan kutakodni kezdtem a holmija között. Kevés dolgot tartott egyelőre a lakásban. Mindene elfért egy táskában. De akkor alig hagyott hátra valamit, magával vitt minden nélkülözhetetlen dolgot, nemcsak a személyes iratait, de a váltóruháját is, és a kimosott, de még rendesen meg nem száradt ruhadarabjai is be voltak rakva a hátizsákjába.
Azonnal elkezdtem szervezni, hogy elhagyjam Budapestet.
 
 
Veni, vidi, amavi
 
„A gój kifog egy gádzsó halat. Tulajdonképpen a hal ugrott az ölébe, amikor a parton sétálgatott. Ha visszadobsz, teljesítem egy kívánságodat, mondja a hal. Tulajdonképpen tátogja, de a gój úgy látta, hogy ezt tátogja. A főhős (akinek neme jelöletlen) eltátogja a halnak, mit kíván. Tulajdonképpen előtte elmondja, hogy tudja ő, ilyenkor nem szabad olyasmit kívánni, hogy legyen végtelen kívánságom, mivel ilyesfajta csavarokat ez a mesékből már ismerős, mégis meglepő helyzet nem bírna el. A hal – lássuk be és képzeljük el: rohadt nehezen – bólint. A gój elmondja a gádzsónak, mit szeretne, nem hosszasan, egyetlen tőmondat, amit akar. A hal köhög egy kicsit, talán életében először szólal meg emberi hangon:
– Inkább vigyél haza, és süss meg!”
 
– Ezt most minek mesélted el nekem?
– Nincs olyan, hogy önmegvalósítás, aztán majd jöhetnek a gyerekek.
– De én még olyan sok mindent akarok csinálni az életben.
– Tehát a szüleid szerinted már harminc éve nem akarnak semmit csinálni az életben?
– Nem is biztos, hogy akarok gyereket. Amíg veled nem találkoztam, biztos voltam benne, hogy nem akarok.
– Ezért írtad a lakókocsi fotója mellé Istvánnak, hogy képzelje el, milyen lesz majd, ha abban laktok, és terhes leszel, mint a modellnő a fényképen.
– Ilyeneket akarnak hallani a férfiak! Te elolvastad a levelezésem?
– Mindent. Rögtön azután, hogy fel kellett sorolnom neked az összes nőt, akivel akármilyen kapcsolatom volt.
– Száz felett álltál meg, és ki tudja, miket nem mondtál el!
– Vagy miket tettem hozzá. Éljen a bizalom!
– Hazaköltözöm a szüleimhez!
 
Lementem a kisboltba négy sörért. Tompulni. Ahogy jövök ki, két-három lépés után megállít egy hajléktalan. Idős bácsi. Azt hittem, pénzt akar kérni, volt még nálam egy ötszázas, már nyúltam is a zsebembe érte, hogy legyen jó napja, nekem úgysincs. De nem kért. Kérdezett.
– Minek iszol ilyen korán?
Ő már részeg volt.
El akartam csapni valami vicces, nem bántó válasszal, de a meg sem kezdett mondatomba vágott.
– Meséld már el az életed, mi okod rá, hogy igyál.
Nem akartam tiltakozni.
– Negyvenkét éves vagyok. Tizenegy éve elváltam. Van két fiam, huszonegy és tizenhat évesek. Cigány vagyok. Kiszakadtam a családból, nem tartom a kapcsolatot senkivel. Amúgy is csaltak a nevemben, több tíz milliós tartozást varrtak a nyakamba. Anyám tizenegy, apám egy éve halott. Költőnek érzem magam, de nem tudom, mit jelent. Megélni belőle lehetetlen. A családdal mindig bajom volt. Szerelmes vagyok egy zsidó lányba, de a családja tudomást sem akar rólam venni, a Sátánnak tartanak. Sokat vagyok egyedül. Gyerekkoromban két évig intézetben voltam, nevelőszülőknél is. Börtönbe kerültek, mert kínoztak. Egyébként sikeres vagyok a munkámban. Túlcsiszolódtak az idegeim, már próbálkoztam mindennel, sporttal, munkával, droggal, hűséggel és hűtlenséggel, utazással, maradással, nem sikerült semmivel visszaállítani, ami megroncsolódott. Többször akartam öngyilkos lenni, egyszer-kétszer komolyan. Nehéz természetű, lobbanékony alkat vagyok. Oroszlán és Halak keveredik a horoszkópomban. Figyeltem, érti-e. Értette.
– Vannak díjaim. Bajom van a bizalommal. Rejtőzködöm. Félek, úgy végzem, mint Petri.
Tudta, ki Petri, bólintott.
– Akkor nekem adod az egyik söröd?
 
 
Full contact
 
Elfogyott a pénze. Munkába menekült. Addig ráértünk, nem kellett megfelelni semmilyen elvárásnak. Addig szinte kibírhatatlanul végtelen volt egy-egy megválaszolatlan kérdése után a csend, csupán az elmélázás közben felügyelet nélkül maradt mozdulatai árulkodtak arról, miféle tájakon járhat. Akkor azonban negyven olyan nap következett, amikor korán reggel elment, este tíz körül érkezett haza, evett, megivott két sört, lemosta a sminkjét, majd elaludt. Az első sör után elmesélte, mi történt vele aznap, éreztem, hogy nem mindent, de így is alig értettem az ismeretlen szereplőktől hemzsegő történeteket, melyek valódi történések nélküli történetek voltak, inkább érzelmekről szóltak, reakciókra adott reakciókról. Sem elejük, sem végük nem volt. Így inkább arra figyeltem, hogyan mesél, kevésbé volt fontos, hogy mit.
Elviselhetetlen magány telepedett rám. Reggel vele ébredtem, végignéztem, ahogy felkészíti magát a napra: kávé, cigi, reggeli, smink, kapkodás, mindig sietősen, késve lépett ki az ajtón, súlyos csönd maradt utána. Napközben váltottunk pár üzenetet, de a válaszaira nem érte meg várni, volt, hogy azonnal, de volt, hogy csak három-négy óra múlva válaszolt. Mindig rövidet, sosem kérdezett, és azt sem szerette, ha én kérdeztem. Egyedül maradtam a lakásban. Nem volt kedvem a környéken sétálgatni, régi barátaim és ismerőseim rég elmaradtak mellőlem, hiszen korábban évekig csavarogtam, és Portugáliába készültem, mielőtt találkoztunk. Akikkel sűrűbben szoktam találkozni, azt is hihették, oda utaztam. El szoktam tűnni a világ elől, éppen úgy, ahogy akkor eltűntem, de korábban ügyeltem rá, hogy sokan vegyenek körül, olyan helyen tűnjek el, ahol valóban el lehet, a tömegben vagy valakivel kizárólagos együttlétben. Tettem pár bizonytalan kísérletet, hogy találkozzam néhány ismerőssel, csináljunk közös programokat, de Budapest, mint minden nagyváros, kíméletlen precizitással szeleteli a harsogóan, pompásan feldíszített tortát: csak este vagy éjjel értek rá az emberek, a nappal a munkáé vagy a magánéleté, a családé. Anna sem örült, ha másokkal beszéltem, az újtól való általános félelmét, mely mások indokolt félelménél betegesen erősebb volt, lassan kiterjesztette rám is, duzzogott, ha nem mindig figyeltem rá, és öt-tíz percig azzal voltam elfoglalva, hogy este egy másnapi programot egyeztessek valamelyik éppen ráérő ismerősömmel.
– Ez nekem így szörnyű, Anna! Nincs szünet, még szombaton és vasárnap is dolgozol, és féltékeny vagy, ha másokkal találkozom. De mióta ismerlek, nem is tudtam senkivel találkozni. Arra már gondolni sem merek, hogy újra közös munkára adjam a fejem.
– Milyen közös munka?
– Szívesen megrendezném azt a lengyel filmet, színpadon nagyon jól működne, s ha jól tudom, még nem csinálta meg senki.
– Melyiket?
– A szexmissziót.
– Hogy összevissza baszhass!
– Nem is láttad ezt a filmet.
– Elég a címe!
– Sosem éltem úgy, ahogy te. Mindig szabad voltam. Amikor a gyerekeimet neveltem, akkor is ügyeltem rá, hogy szabad maradhassak.
– Álomvilágban élsz, az élet ez: dolgozni kell.
– De te csak pénzt keresel. Nem is szereted. És tíz éve ezt csinálod. Lépjünk ki belőle közösen, eleinte nem lesz egyszerű, de érzem, hogy meg tudjuk csinálni – kérleltem.
– Mit?
– Én – kezdtem, és éreztem, hogy elönti az arcom a pír, olyan álmosnak, álmodozónak tűnt, amit mondani készültem – el tudnám képzelni, hogy veszünk egy hajót, és azon amolyan szalont üzemeltetünk.
Legyintett, és felhajtotta a maradék sörét.
– Babócám, tudod, hogy úgy viselkedsz, mint egy megfáradt munkásférfi?
– Ezt a Babócát én találtam ki.
 
– Kár, hogy Istvánt is így hívtad!
Azt hittem, ebből a replikámból újabb veszekedés lesz, de meglepően nyugodtan válaszolt.
– Nem fogod kiszedni belőlem, őt hogyan becéztem, az csak kettőnkre tartozik.
De hát nem is akartam belőle kiszedni, kit érdekel, akartam neki mondani, de hirtelen úgy döntöttem, igenis megmutatom neki, hogy de, ki tudom szedni belőle, ha akarom. Főleg pénteken, amikor három sört is megiszik.
– Na, ugye, hogy kiderítettem, hogy Husimacinak hívtad Istvánt – mondtam neki reggel, a fürdő ajtajában állva, a másnaposságtól remegő kezekkel igyekezett nem elrontani a szemhéjvonalát.
Szó nélkül, de kapkodó gyorsasággal a neszesszerébe pakolt mindent, de mindent, ami a fürdőben volt, felhúzta a cipőjét, kihörpintette a kávéját, és elviharzott. Ez is meglepett. Az éjjel olyan odaadóan mondta el a titkát, amire egyébként nem voltam kíváncsi, csak felvetettem neki, hogy az a dolog már nem lehet titok, amit megcetlizünk azzal, hogy titok. Elismerte, hogy igazam van, és miután beleélveztem, simogatás közben elárulta István becenevét. De részeg volt, nem emlékezett volna erre másnap. És én azt akartam, hogy amikor arról beszélek, hogy csináljunk közösen hajószalont, pontosan tudja, hogy nem az ábrándos költő beszél belőlem, hanem a racionális vállalkozó, aki tud sunyi és számító is lenni.
– Miattad nem tudtam rendesen vécézni, egész nap ezzel fogok küzdeni – még visszanyitott, hogy ezt elmondja, és nagyon nagy erővel csapta be maga mögött a rozoga konyhaajtót.
Mondjuk, tudtam, hogy tényleg így van, kellett volna még hagynom neki tíz percet. Emiatt komolyan lelkifurdalásom volt egész álló nap.
 
 
A szükség és a törvény
 
Budapest elhagyása egyszerűbb volt, mint gondoltam. Két ímél után kaptam egy nekem éppen megfelelő választ: ha úgy akarom, egy hét múlva legyek a Blaha parkolójában, és Nyíregyházára költözhetek, valamint a környék tanyáin élhetek, ameddig csak akarok. Van elég tér, hely, munka is akad, egy frissen alakult rockbanda igényt tart rám, több tucat daluk készen áll, de szövegeik nincsenek. Szállás, koszt, némi pénz, próbakoncertek, lovak, kutyák, mezők, utazás. Eljönnek értem.
Utazások előtt derül ki a legfelszabadítóbb igazság: szinte semmire sincs szükséged. Mindaz, ami nélkülözhetetlen, valójában csak békülékeny kompromisszum a részedről: rendben, legyen rajtam ruha, rendben, fizetek a vonatjegyért, az ételért. Nadrág, póló, zakó, cipő, pénz. És ezekből sem kell a legtöbb vagy a legjobb. Nem volt tehát nehéz a pakolás, csak fel kellett állnom a konyhaasztal mellől, körbenéztem: még nem laktuk boldoggá a lakást. Eltelt néhány küzdelmes hét, rá még néhány kifejezetten gyötrő, végtelennek tűnő, álmatlan éjszakákkal, a kínzó szomjjal és gyötrődéssel, amit a rajongás feszített szinte elviselhetetlenné. Sem egy üzenet, sem egy levél, sem egy telefonhívás nem marasztalt. Mégis gyötört a kétség, szabad-e, ideje van-e a távozásnak. Hiszen én se tudok jeleket hagyni. Ha majd előkerül valahonnan Anna, fel tudja-e deríteni, mi történt. Nem fog-e gyötrődni ő is. Kell-e, hogy ez engem érdekeljen. Az én önzésem és az ő önzése képes lehet-e bármikor is úgy összeolvadni, hogy boldogító béke legyen belőlük, szinte észrevétlen odaadás.
 
„Soha ne felejtsd, hogy én sokkal jobb nő vagyok, mint amilyen férfi te vagy!”
 
Mindegy volt, hogyan értette, abban a pillanatban segített a döntésben: kiléptem az ajtón, a kulcsot a postaládába dobtam, majd a tulajdonos megtalálja. Elindultam elmenni, amikor megcsörrent a telefon, amitől – tervem szerint – a Nyíregyháza felé tartó út első pihenőhelyén szabadultam volna meg. Már el is terveztem a mozdulatot, ahogy kiveszem a kártyát, eltöröm, és oda se nézve szelíden belecsusszantom a készülékkel együtt egy kukába. Fényben. Mögöttem két férfi éppen eltapossa a csikket.
 
„Háromdimenziós lyuk? Hogyan lehet egy lyuk háromdimenziós? Én ezt nem értem.”
 
Ő keresett, nem akartam felvenni, nem fog megérteni, eddig sem értett, nekem kell őt nyugtatgatnom, amikor magamat sem tudom eléggé. És nem is akartam tudni, hol volt ennyi ideig, mi történt vele, és most miért keres mégis. Az izraeli útja előtt, amikor majd a rabbi azt fogja válaszolni a kérdésre, amit a szülei tesznek fel („Szabad-e a lányunknak egy cigány férfival élnie?”), hogy hát nem szerencsés ügy, de a cigányok is emberek.
 
– Tessék!
– Találkozni szeretnék veled, ne haragudj, elzártak tőled, nem engedték, hogy keresselek, nagyon hiányzol!

Vissza a tetejére