Amikor eltűnik a hold


Távoli rokonát már a mecsetbe vitték, és a mosdatására készülődtek, amikor fiút a fehér lepellel útnak indították. Az a mecsetig futott, ahogy a felnőttek kérték, de az életkora miatt nem maradhatott ott. A domboldali temetőbe ment, ahol többen is ásták már a sírt. Meghökkenten nézte távoli rokona leendő nyughelyét. Kicsit félt, és hang nélkül sírt. A gödör szélére állt, az egyre növekvő földhalom tetejére. Munka közben a sírásók felváltva mormolták az imákat, de annyira gyorsan váltottak, hogy úgy tűnt, mintha csak egyvalaki mondaná a fohászokat. Amikor olyan mélyre ástak, hogy a gödörbe egy ember vállig belefért, lent a mélyedés oldalában kamrát vájtak a sír teljes hosszában. Akkor sűrűn váltották egymást, mert az volt a művelet legnehezebb része. A sír oldalába vájt kamrában helyezik majd el a távoli rokon holttestét, utána vékony, lapos kövekkel befalazzák, majd a végén száraz szalmával kevert sárral betapasztják. Akkor világosodott meg a fiú számára, hogy valójában senki sem a sírhantja alatt van eltemetve, hanem a sír Mekka felőli oldalában. Eltervezte, jelet tesz arra az oldalra, hogy senki ne állhasson a halott fölé.
A gödörnél eszébe jutottak a három évvel korábban történtek. Akkor is futott: egy másik fiúval versenyzett, s hogy hamarabb célba érjen, átvágta az utat a hamugyűjtőn keresztül. A hamugyűjtő néhány méter átmérőjű kör, amely kövekkel van körülrakva. A falubeliek ide öntik a kemencékben megmaradt kihűlt hamut és az állatok almát, s vetés után ezzel trágyázzák a földeket. Ahogy mezítelen lábával a gyűjtőre lépett, felordított. A fájdalomtól leblokkolt, hirtelen nem tudta, mitévő legyen, előre vagy hátra meneküljön. A távoli rokon éppen arra járt. Odarohant, kiragadta a kisfiút a hamugyűjtőből, hátára fektette, összefogta a két lábát, és a levegőbe emelte. A másik kezével kirántotta dzsambiáját a hüvelyből, és a fiú talpához szorította. A fém magába szívta a felhevült test melegét, majd saját ruhájával hűtötte a dzsambiát. Addig folytatta a különös orvoslást, míg a gyerek fajdalmai enyhültek, és lábra tudott állni. A férfi akkor a pénteki ima után szóvá is tette, hogy vannak, akik hűtés nélkül rakják a hamut a gyűjtőbe, ezzel veszélybe sodorva az óvatlan gyerekeket és az állatokat is.


A juhok és a tehenek már hangosan bégettek, bőgtek. Éhesek voltak, ilyenkor már nem az ólakban szoktak lenni, ám aznap senkinek se akaródzott a völgyekbe és a hegyoldalakra terelni őket. Mintha ezzel az értelmetlen halállal maga az élet értelme megcsappant, sőt meg is szűnt volna. Mindenki a háza előtt állt, s némán bámult a semmibe.
Az apró termetű imám felmászott a fehér gipsszel bevont, alacsony építésű mecset tetejére. A kezeit a fülei mögé tette, mint a müezzin, amikor imára hívja a híveket. Az emberekhez szólt. Miután egy halállal kapcsolatos verset recitált a Koránból, kérte a híveket, hogy ne törjenek meg, bízzanak Isten akaratában, fogadják el, ami őáltala ítéltetett, hisz minden és mindenki, akár élő, akár holt, az ő kezében van, de ő könyörületes és irgalmas. Az imám azt mondta, hogy mindenki engedje ki az állatait, még akkor is, ha nem akarja őket pásztorolni, menjenek a jószágok szabadon az Isten földjére, oda, ahová akarnak, az éhes állatokkal szemben nem szabad vétkezni. Befejezésül Mohamed proféta mondására emlékeztette a népet, miszerint: ha az ítélet napja eljön, és a kezemben lesz egy facsemete, akkor azt még elültetem.
Mintha a jószágok is értették volna, egyre hangosabban bégettek, méltatlankodtak, de aztán egymás után nyíltak ki az ócska, fadeszkás ólak ajtajai. Az állatok szabadságillatot éreztek a levegőben, és harmatos legelőben, forrásvízben reménykedtek. Az emberek meg nézték, ahogy sebesen tódultak kifelé, mintha versenyt futnának. De azt is látták, hogy egy rövid idő múlva hirtelen felriadtak és szétszéledtek; amikor lövések zaja hallatszott. Nem lehetett megállapítani, hogy a golyók honnan jönnek és merre tartanak. A fiú távoli rokona is így halt meg, eltévedt lövedék fúródott a fejébe, amikor a hajnali imáról tartott hazafelé, valahol a hamugyűjtő közelében.
A temetés után három nappal aztán minden elcsendesedett, az emberek megnyugodtak, és abban reménykedtek, hogy ez a balsors nem ismétlődik. De néha a remény nem a valóságban gyökeredzik, hanem egy másik reményben. Egyre több azonosíthatatlan puskagolyó hullott alá. Emberek és állatok haltak vagy sebesültek meg, a falubeliek féltek a mecsetbe és a földekre menni, az állatokat és a gyerekeket kiengedni. A házak börtönné váltak.
A hónap végén, amikor teljesen eltűnik a hold, láthatóvá vált, hogy a falut körülvevő két magas hegy csúcsáról tüzelnek egymásra, a lövedékek a levegőben világítva üstökösként szelik az eget. Az egyik hegycsúcs a másik táborát lőtte, de a lejárt szavatosságú vagy hibás gyártású lőszerek a kelleténél rövidebb utat tettek meg, s a falura hullottak.
A falu népének egy része otthagyta a házakat és a földeket, és az állatokkal együtt barlangokba menekült. Aki meghalt, azt nem mindig tudták megmosdatni, fehér lepellel betekerni, a sírja oldalába kamrát vájni, azt kövekkel befalazni és szalmával kevert sárral megerősíteni. Néha a halottat a hegyoldalról ledobták a völgybe, ahol egyre nagyobb számban várakoztak a keselyűk. A falu népének másik része a sötétség leple alatt valamelyik hegycsúcs felé vette az irányt; oda csatlakozott, fegyvert kapott, és bőszen lőni kezdte a másik hegycsúcs táborát.
A külföldről beszerzett, modernebb fegyvereknek a hegycsúcsok közötti távolság lerövidült, és már nemcsak golyók repkedtek az égen, hanem hangos ágyúlövedékek is.
A két hegycsúcs tábora a saját halottjait az újonnan épített mecsetben mosdatta, fehér lepellel betekerte, sírját kiásta, ennek oldalában kamrát vájt ki, melyet kövekkel befalazott és szalmával kevert sárral megerősített, és a végén a sírra, a név mellé a mártír feliratot helyezte el.
A távoli rokon halálának évfordulóján holdtalan éjszaka volt. Családja hiányolta a fiút. A távoli rokon barlangjában sem találták, de az özvegy azt mesélte, hogy előző napokban a fiú sokat beszélt halott férjéről és a temetés emlékképeiről. A család a sötétség leple alatt a barlangból leereszkedett a temetőhöz. Fejük fölött ágyúlövedékek szabdalták az eget; legtöbbször elhaladtak egymás mellett, de előfordult, hogy a falu felett összeütközve robbantak szét. Amikor a rokonok odaértek, a domboldali temető a megszokott csendjébe burkolózott. Már csak néhány lépésre voltak a sírtól, amikor egy lövedék fénye bevilágította a környéket, s egy pillanatra látni lehetett, ahogy a fiú mozdulatlanul fekszik a halom Mekka felőli oldalán. Kezében egy facsemete, amit azért akart odaültetni, hogy senki ne állhasson a halott felett.

Vissza a tetejére