Párizs; Miért hagytál el, hogyha kívánsz?


PÁRIZS
 
Táncoltunk, szép volt.
 
Alkalmi barát?, kérdezted.
A kérdőjel időközben ponttá szűkült.

Most izzadva és dideregve egymás vállába kapaszkodva.
 
Párizsban tűzijáték zaja csapódik az ablakokra.
Minél szorosabban és minél közelebb hozzád.
 
Francia lányt nézünk irigykedve, mennyire felszabadult
és mennyire boldog. Látom, hogy felizgat.
 
A sok kihallgatott félmondat súlya alatt kövér és
rosszindulatú esőfelhők úsznak, mint a ragadozóhalak.
 
Idegen kezek szorítását keressük.
A szemek nyitva, de senki sincsen ébren.
 
Távolodunk. Evolválódik a csend.
 
Táncoltunk, szép volt.

 
MIÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ?
 
Messze vagy, valahol a tengereken is túl,
hajókürtbe kiáltom létezésed.
 
Hazugság önmagamnak, hogy
már nem érezlek.
 
Magamban tagadom az éveket, homokba
süppedő vak álmát élem hónapok óta.
 
Hörgőkbe ömlő sós tenger vagyok, táguló
pupillád eseményhorizontjába süllyedek.
 
Végtelen csend, amit utoljára adtál nekem.
Mégis, miért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
 
Miért nem fáradnak el az őrült rohanók?
Felnőtt nő növekvésben az álmaival. 
 
Bele tudnál nézni utoljára ebbe a tekintetbe?
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?
 
A burok szétfoszlik. Más volt, ahogy
a hajadat fésülted akkor és ott. Utoljára. 
 
Nem emlékeztettél már semmire. 
A macska sem nyárvogott többet.

Vissza a tetejére