A kritikaírás fonákja


Kezdjük mindjárt egy alapvetéssel: kritikát törvényszerűen könnyebb olyan könyvről írni, amelyet nem olvastunk. Hiszen nem tréfál meg a szöveg jelentésgazdagsága, nem bántanak a nehezen megválaszolható kérdések, nem zavarja össze gondolatmenetünket maga a mű – ellenben be lehet dobni a már begyakorolt paneleket, sémákat, elméleti futamokat, olyan szépen simuló megállapításokat, amelyek tulajdonképpen tíz másik könyvre hasonlóan kockázatmentesen elmondhatók volnának. Talán sokunk ismeri az érzést, hogy a 348 oldalas könyv 56. oldalán már mindent tudunk, amit meg akarunk írni (mint amikor bejön a vizsgázó, ránézünk, és az érdemjegye csak annyiban különbözik a felelete utánitól, hogy még nincsen beírva). Azonban a szakmai tisztesség végett és persze önvédelemből is muszáj végiglapoznunk, jobb esetben végighasználnunk a könyvet, mégpedig azért, hogy egyfelől ne csak az első 50 oldalból hozzuk a példákat (ezt persze trükkösen is ki lehet cselezni: lapozzunk a 186.-ra, és keressünk valami stilisztikailag kifogásolható mondatot, s idézzük be), másfelől azért, hogy ne fussunk bele botrányosan nagy tévedésbe. Nyugodjunk meg: nem fogunk. Legyünk azért, hogyne, óvatosak. Érveinket az első lapokra alapozzuk, ködös bon-mot-ink érintsék csak a cselekmény, a szerkezet vélt alakulását. A szerzők nagy többsége szerencsére kevés meglepetéssel szolgál: 50 oldal alapján viszonylag jól prognosztizálható egy rossz mű, 90 oldal alapján már egy jó is – ha addig nem bukott bele, olyan nagyot nem fog, hogy tartani kellene attól, hogy véleményünk és tévedésünk bárkinek is feltűnne. Elvégre: ízlések és pofonok. [Az őrületbe tud kergetni ez a mondat; olyan, mint a szerelemre fogni a házasságtörést.]
Ezek a nem-olvastam[-végig]-csak-írok-róla-valamit kritikák arról ismerszenek meg, hogy mire a recenzió végére értünk, viszonylag sok mindent megtudunk egy irodalmi típusról vagy poétikai sémáról, kortárs irányzatról (általában olyasmit, amit már eddig is tudhattunk vagy a szerző korábbi munkáiból, vagy egyéb szakmunkákból), de semmi egyedi és sajátszerű nem derül ki magáról a könyvről. Nem volna teljesen lehetetlen, persze, hogy egy ilyen szöveg ne legyen unalmas – hiszen egy dörzsölt kritikus ugyanolyan szellemes nyitottajtó-berúgással tudhat beszélni egy nem olvasott könyvről, mint egy megrágottról, sőt: itt még a mű sincs ott kontrolltényezőként, hogy pirulásra késztessen elkent nagyotmondásunk miatt. Nem. Ezek a szövegek azért unalmasak, mert szerzőjük legtöbb esetben fáradt, lelkesedését és elhivatottságát vesztett, penzumot teljesítőként dolgozó recenzens. Már annyira belerokkant az írásrobotba, hogy nemhogy a könyvet nincs kedve (rendesen) elolvasni, de saját szövegétől is szabadulna, minden stilizálást ráhagyva a szerkesztőre. De a szerkesztőnek sincs mindig kedve, ideje, lehetősége életet lehelni a rábízott műbe, s ha régi motoros szerzőről van szó, s az első bekezdésekben nem talál hibát, meg is kíméli magát a végigbogarászástól. Valójában ő is unja. „Alapos írás, köszönjük, örömmel hozzuk!” – írja azért postafordultával vissza (épp csak annyi időt várva ki a válasszal, amennyi alatt már végigolvasható az a pár oldal). Szerzőnk azonban valami miatt mégis ír [mégis írunk]: elkap[ta] a gépszíj. Megpróbált nem írni. Nem sikerült. A nem olvasott könyvről szóló kritika azonban akkor lehet érdekes, ha szerzője jól fizető hetilapnál vagy online orgánumnál dolgozik, és fontos, hogy a cikkein sok legyen a kattintás, legyen visszhangja (még ha ez a visszhang nem is több a Facebook-megosztások zörejénél). Ha van ilyen elvárás, akkor megembereli magát, és beadja magának a vitriolt. Más esetben bekapcsolja a kritikagyártó automatát. Szomorú, de van olyan kötet, amely épp egy ilyen recenziót érdemel – legfőképp azok, amelyekről jót (akár jót, mint pozitívat, akár jót, mint mélyet, okosat, érdekeset) nem lehet írni, rosszat pedig nem akarunk. Sem a recenzens, sem a szerkesztő – mert például rokonszenves a szerzője, olyan rendes ember, sosem lesz nagy író, minek bántsuk. Éppen egy felesleges könyvet írt meg. Bocsánatos bűn. 
Figyelmeztetés tehát minden írónak, költőnek: ha bántják önöket, azt jelzi, hogy önök tényezővé váltak, hogy megéri rosszul bánni önökkel. Boldogok, akiket bántanak, mert több felháborodott hozzászólást és dacvásárlást kapnak [még nem halt ki az olvasói mégismorál és a baráti szolidaritás]. Attól féljenek jobban, ha már meg sem akarja önöket gyilkolni senki: akkor nem biztos, hogy a legjobb útra léptek. [Ritka esetben: nagyon is jó úton járnak, ám ez egy hosszabb út. Megbízható mentsvár az utókor.]
 
A legkegyetlenebb dolog: az érvelés. Mindent be lehet tudni a kritikus rosszindulatának, de a jól megérvelt undokság, az aprólékosra morzsolt történetvezetés, a kémcsővel kimutatott pocsék jellemrajz bizony komolyan tud fájni. Egy felfújt vershólyag pontos és határozott mozdulattal történő kidurrantása még sokáig visszhangzik az érzékeny közönség fülében. Kétes megítélésű, ugyanakkor legitim módszer lehet egy mű mondatonkénti ízekre szedése – legitim, mert egyértelműen a szövegből indul ki, abból érkeznek a példák, de kétes, mert egyfelől a szelekció válhat önkényessé, másfelől egy pont után szűkkeblű kötözködésnek tűnhet. Ezért oda kell figyelni arra, hogy a felboncolt szövegrészletek reprezentatívak legyenek, bár tudjuk, hogy a „könyvet véletlenszerűen felütve, találomra kiválasztott” szófordulat leginkább azt jelenti, hogy a kritikus órákat töltött azzal, hogy kiválassza a legérzékletesebb példát véleménye alátámasztására – és miért is ne tenné. Érdemes azonban mérlegelni: valóban annyi rossz mondat és annyi képzavar van a műben, hogy szükséges tűvé tenni értük a jegyzeteinket? Ha már a harmadik teleírt oldalunkat böngésszük, és még mindig nem találtunk elég találóan és látványosan rossz esetet, álljunk meg egy pillanatra, és merengjünk el – lehetséges, hogy első benyomásunk volt túlzóan negatív, és itt az ideje finomabbra hangolni néhány jelzőnket. [Vagy ne hangoljunk semmit, s nézzük csak át újra azokat a jegyzeteket.]
Ugyanakkor ne legyünk tévedésben, látni kell, hogy a kritika funkciója nem áll meg az igazságos szakmai értékelésnél és árnyalt értelmezésnél. A kritikát ugyanis egy tágabban értett társadalmi cselekvési és felelősségi körben is lehetséges érteni és eszközként használni – ez elsősorban azt jelenti, hogy az író a kritikai munkásságában igyekszik kiállni a társadalmi javak elosztásakor hátrányt szenvedő rétegek mellett, illetőleg síkra szállni bizonyos elvi, ideológiai, (tágan értett) politikai, közéleti elköteleződésekért. Utóbbi azonban vezetheti sajátságos tévutakra, mellékvágányokra is a kritikust, s eljárása után nehezen letörölhető bélyeg maradhat a szerzőn. (Érdemes tehát óvatosnak lenni, és nem utolsósorban érzékeny értelmezőnek maradni.) A kritika tehát adott esetben olyan eszköz lehet, mint a tóba hajított kő: célja a provokáció, az állóvíz fölkavarása, vita kezdeményezése. Ilyen esetekben, ilyen funkcióban a sarkított retorika, a leegyszerűsítések, az odamondások, a provokatív fordulatok részei, úgymond, a rendszernek. S ha a dolog igazságossága egy-egy félmondatban csorbát is szenved, a cél szentesítheti az eszközt, s annál rosszabb a tényekre nézve – mondhatnánk maliciózusan.
Balzac Elveszett illúziók című regényében van egy nevezetes passzus, mely kora kritikai életének szarkasztikus leleplezéseként olvasható, a kritika és a piac, a könyvipar összehangolt együttműködését, s benne a kritikusok cinikus, elvtelen hozzáállást mutatva meg. Röviden arról van szó, hogy Lucien, a kezdő és feltörekvő irodalmár gyorsan elsajátított és szájába adott esztétikai érvek alapján meggyőződéssel, ám névtelenül „lehúzza” egy közös író ismerősük, Nathan könyvét. Ezek után jelzik neki barátai, hogy írnia kellene egy dicséretet is szegény jó szerzőről. Lucien előbb értetlenkedik („Valamennyien csodálkoztak, hogy Luciennek lelkiismereti aggodalmai vannak”), ám dörzsölt társai egy másik esztétikai-ideológiai keretrendszert vázolnak föl előtte, amelyben a könyv remekműnek látszik. Ezt a második cikket hősünk már névvel vállalja, s Nathan boldogan öleli magához Lucient. „Csak azzal a föltétellel írtam meg a támadó cikket, hogy magam felelek rá” – mondja Lucien, mindkét írásért fölvéve a honoráriumot.
A szakasznak nyilvánvalóan több tanulsága van – arra, hogy milyen szerepet játszott, játszik a kritika a brandépítésben, milyen módon lehet egy mű körül (mai szóval) hájpot generálni, hogyan asszisztál ehhez könyvkiadó, lapkiadó, szerkesztő, kritikus: ezekre most nem térek ki. Érdemes azonban az eleinte naiv Lucien reakcióit tanulmányozni. Ő ugyanis tulajdonképpen mindkét cikket legjobb meggyőződése szerint írta, s meglepődik, amikor a második esztétikai nézetrendszert ismertetik vele, lényegében azt gondolva új igazságnak. A helyzet sajátossága – s erre tanítványaim figyelmét is fel szoktam hívni, amikor erről beszélgetünk – az, hogy minden erkölcsi és etikai probléma ellenére szakmai hiba az értelmezés részéről feltehetően nem történt. Mindkét kritika egy transzparens esztétikai-ideológiai keretrendszer alapján íródik, nem árulva zsákbamacskát: elmondja az adott lap olvasóközönségének, hogy miért, milyen alapon gondolja a műről azt, amit. Bármennyire is cinikus, a mű egyik szereplőjének véleménye tulajdonképpen megáll: „A mitológia [...] egy kút mélyére helyezte el az Igazságot – vödörre van szükség, hogy felhúzzuk onnét. Te egyszerűen három vödröt adsz a közönség kezébe.” Technikailag nem történik más, mint az, hogy az olvasók többféle érvrendszer felőli olvasat és értékelés közül választhatják ki a számukra leginkább érvényesnek tűnőt. Lehet, hogy még sincs palira véve az olvasó? Nem ez a legdemokratikusabb eljárás? „A kritikának minden oldalról szemügyre kell vennie az irodalmi alkotást.”
Érezzük, természetesen, a helyzet fonákságát, és erkölcsi érzékünk – joggal – tiltakozik az eljárás, a nyerészkedés és köpönyegforgatás ellen. Egy korábbi írásomban amellett tettem hitet, hogy tulajdonképpen a szövegre alapozott és annak jelzéseit követő, átlátható, a saját tisztázott előfeltevései szerint konzekvens szakmai érvelés tulajdonképpen megtisztítja a maga útját, és minden egyéb körülményt másodlagossá tesz. Nos, ezt etikai kontextusban akár újra is lehet gondolni.
 

Vissza a tetejére