Örök Yorick


Újra ássák a régi sírt,
   ha ideje lejárt,
Yorick helyére fektetik
   szegény Oféliát,
így váltja ítéletnapig
   népét a temető,
rég voltam nálad odakinn,
   Cicelle Cormieux.
 
Valami nyikkan a vason,
   talán gyökérhez ért,
odvas koponya mosolyog
   lentről a nap felé,
aki az utcán szembejött,
   és kalapot emelt,
most akár egy üres köcsög,
   kondul alul a fej.
 
Csikorog a borda, ahogy
   lapát csúszik neki,
s jár, mint egy brutális vonó
   a bőgő húrjain,
elképzelni is rettenet,
   most ugyanaz a csont
ijeszt, amely egykor ölelt,
   valaki karja volt.
 
A lassan mélyülő gödör
   már ember méretű,
nem látható azon fölül,
   mi történik belül,
csigolya száll, lapocka hull,
   a rögök sárlanak,
s visszhangzik, mint egy odúban,
   a veremben a dal.
 
Hajdan, amíg ifjú valék,
   tartottam szeretőt,
kényemre már, kedvemre még,
   múlattam az időt,
de meglopott öregkorom,
   maradt a nyomora,
úgy hányt-vetett, azt se tudom,
   ki voltam valaha.
 
A vers szegény bolond Yorick
   emlékétől fanyar,
mondhatná szegény Kormos is,
   s szegény bolond magam,
szenvtelen fújja, aki ás,
   a kuncsaft mit sem ért,
csak koponyája gravitál
   Hamlet lába elé.
 
Amit Shakespeare megrendezett,
   máskor zajlik tovább,
bár nem változik a szerep,
   a szereplője más,
más sírásók és más Yorick,
   a textus mindig egy,
Hamlet, ötödik felvonás,
   temetőjelenet.

Vissza a tetejére