A sípszó előtt


(Kormos István emlékére)
 
De hát az én, az mégis
ki lehet? Szája már
nincs, és kiolvadt régen
a szeme. Agyának
rózsaszín redői, mint
tengerparton a dűnék,
tündöklő eszmék,
vágyak s játékok
szelében fodrozódtak,
míg fútt a szél. És fútt
bizony, egy életen át írta,
törölte ki és írta újra,
mit elszenvedni érdemes.
 
Aztán elfújta az összes
születésnapi gyertyát,
végül elfújta önmagát is,
a szinuszgörbe
kiegyenesedett,
és már késő, hogy tudjam:
a sípszó előtt kellett volna
elmondanom az üzenetet.
 
De kinek lett volna
rá füle? Ki állt volna
meg egy percre, hogy
rám figyeljen?
Azt hitték, csak a
csörgősipkámon
rázom a bojtokat.
 
Olykor nevettek
rajtam, nem tagadom,
ujjal mutattak rám, s
ha garasok röpültek
felém, elkaptam őket,
mint a zsonglőr,
de belül könnyek
homályát próbáltam
törölni szakadatlan.
 
Most tisztán látok,
pedig a szemgödör
színültig tele van.
Aki éhes, most ehet
belőlem, aki meg
szomjas, hát ihat.
Televény lettem
– nem jéghideg homok –,
kire az égből
élő víz csorog.

Vissza a tetejére