Egymásra talál a politikus és a költő (Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg)

Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Kalligram Kiadó, Bp., 2018
 
A 2018-as Bocsáss meg, Ginsberg című kötetéig nem tartottam nagyra Markó Béla költészetét. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem ismertem korai alkotásait, életkoromból fakadóan későn találkoztam az életmű egy-egy darabjával. Másrészt a haikukba és szonettekbe kényszerített gondolatai nem voltak megnyerők. Gondolok itt a következő kötetekre: Fűszál a sziklán (99 haiku), Bookart, Csíkszereda, 2014, Elölnézet (Szonettek), Jelenkor, Pécs, 2014. Unalmasnak találtam ezt a megoldást, a formába zárkózást, mert ma sem Petrarca, sem Shakespeare nem képes arra, hogy egy könyvi szonettel a fotelhez szegezzen. Harmadrészt a környezetemben Markót elsősorban politikusként emlegették, és ez eleve gyanússá tette az ő kulturális működését. Mit akar egy egykori miniszterelnök-helyettes a magyar irodalomtól?
A 2018-as új kötet azonban úgy hatott rám, hogy át kellett értékelnem a viszonyomat Markó Béla költészetéhez és valamelyest a kortárs magyar lírához is. A Bocsáss meg, Ginsberg eloszlatta minden gyanakvásomat, mert Markó olyan erős önkritikát gyakorol, amely egyedülálló a mai magyar valóságban. Emellett olyan kulturális és történelmi problémákat feszeget, amelyeket újra és újra át kell gondolnunk.
            A rendszerváltást követő évtizedek nagy vitakérdése volt, hogy létezik-e határon túli költészet, vagy egy magyar irodalomról érdemes beszélnünk. A Bocsáss meg, Ginsberg erősen beleáll ebbe a polémiába, és ha ezelőtt kétségünk lett volna arról, miben különböznek az erdélyi szerzők a magyaroktól, akkor Markó kötetében sokfelé elindulhatunk a válaszokért. A könyv tükröt tart nekünk, bemutatja, mit gondolhatnak az erdélyiek arról, hogy mit látnak belőlük mások. Nem véletlen, hogy kiemelt helyen, nyitó versként, a ciklusokból mégis száműzve szerepel az Erdélyi dal. Az erdélyiként megszólaló lírai én erősen provokálja az olvasót, élve boncolja azt a romantikus Erdély-képet, amelyet a távoli szemlélő szeret megalkotni magának, és ezzel megadja a kötet alaphangját:
„Nem közelről kell nézni minket,
mert szörnyen ijesztő lehet,
inkább csak azt, mi mozdulatlan,
a hegyeket s a völgyeket.”
            Itt azonban nem kizárólag az olvasó, a távolról jött szemlélő kap egy kis fricskát, hanem önkritika is jellemzi a megszólalót:
„Hát így élünk mi, túl a tükrön,
integetünk a fák közül,
erre fel ők is integetnek,
ám ki-ki magának örül. //
Felkel a nap az erdőn túlról,
s olyankor minden rózsaszín,
bár összeszólalkozunk néha
Petőfi szétszórt csontjain.”
A mi és az ők ellentétének érzékeltetése jelzi, hogy a nem erdélyi nehezen érti az erdélyit, a két világ között gesztusszintű (integetés) a viszony. A magyarországi szemlélő romantizálja az erdőn túliakat. Markó kötetének egyik érdeme, hogy ezt a távolságot megpróbálja felmutatni, körüljárni, majd minimalizálni, miközben tisztában van azzal, hogy a különbségek állandók. Ezt azonban a versek nem egyfajta bezzegerdélyiséggel teszik, hanem a megszólaló egyik fő eszköze az önkritika, saját sorsának feltárása, elemzése. A személyesség ereje azt is feleslegessé teszi, hogy lírai énről beszéljünk, mert a legtöbb versben ott van Markó Béla az ő történelmi, családi tapasztalataival, és világosan látszik, hogy emléket lopni így nem lehet. Így csak emlékezni tud valaki, aki részese volt a történelemnek.
            Az önkritikát Markó főleg saját magával és nemzedékével szemben, az ő nevükben fogalmazza meg. A könyv családi, személyes vonulata mellett hamar kikristályosodik egy közéleti szál is, és gyakran a kettő egymásba játszik. A gyerek- és a felnőttkor azonban nem különül el egymástól, mert megjelenik előttünk az emlékeit rendezgető, hatvan fölötti figura, aki szépséget és nehézséget egyaránt kiemel a múltból. A szembesítés során pedig annak is tanúi lehetünk, hogyan születik meg egy gyermekben az idegenség tapasztalata.
            Az anyaországi magyarok és erdélyiek közti távolság mellett az erdélyi magyarok és a románok közti ellentét is fontos kérdése a friss Markó-lírának. Az olvasó előtt lelepleződik, hogyan nevelték romángyűlöletre, hogyan formálták volna kommunistává a fiatal fiút, de ebbe az ellentétbe belejátszik jelenünk is, a szembesítésben feltűnnek a migránsok. Hiszen most őket kell ellenségnek látni a kormánypropagandának köszönhetően. Markó pedig ennek a gyűlöletigénynek az öröklődésére is erőteljesen reflektál: „A gyűlölet csillapíthatatlan bűze mindenütt. / Az óriásplakátok mögötti üresség.” (Dezodor) Markó lírai énjének ráébredése a könyv első versciklusában igen egyszerű folyamatból táplálkozik: az idős emlékező felidézi a kisgyermek tapasztalatait, amit összevet a jelen hasonló eseményeivel.
            A gyerekkor összefonódott a kommunizmus román változatával, a Ceaușescu-diktatúra mindennapjaival. Az ehhez kötődő dilemmákba is bepillantást enged a Cukorspárga című ciklus. A Világokból többek között megtudjuk, milyen realitása volt az ötvenes években, az új román világban a magyar katonaszökevények ellenállásának, akik nem voltak hajlandók elfogadni a besorozásukat a számukra idegen hadseregbe. Emberközelbe kerülnek olyan döntések is, amikor a gyermekre bízzák, elmenjen-e a május elsejei felvonulásra: „sejtették, hogy mindenképpen rosszul fogok dönteni, / mert nem akartam felvonulni, / de nem mertem otthon maradni sem, / ha jobban belegondolok, / azóta sem változott semmi”. (Döntés) Ez a személyes nézőpont segít árnyaltabban látni olyan történelmi szituációkat, amelyek a tankönyvek lapjain gyakran egyszerűnek és szürkének tűnnek.
            Ebben az első ciklusban kerül elő a túlvilághoz fűződő viszony, amely a kötet későbbi részében egyre nagyobb teret kap. Isten először csak egy furcsa, fekete ruhás alak egy gyerekkori álomban, de az idős lírai én érzi, hogy a jelenben egy vékony cukorspárga köti őt össze a másvilággal, ahol szülei biztosítják az innen és a túl egyensúlyát.
            A felnőtthang veszi át a szerepet az Előjelek ciklusban, a másik oldalon egyre több a halott, akikről a lírai én úgy emlékezik meg, hogy Istent festi le előttünk, amint könyvként lapozgatja a házsongárdi temetőt. Az Úr egyre gyakoribb vendég lesz Markó verseiben (Kezdetben az Isten, Délutáni fohász, Télvégi zsoltár), a fekete ruhás alak egyre képlékenyebbé válik. A Télvégi zsoltárban hajléktalanként látjuk, aki a világ szemete között guberál, és abból alkot csodát. Az utolsó ciklusban megváltozik ez az istenes hang, a Gonosz zsoltár egyenesen provokálja az Urat, hogy próbára tegye mindenhatóságát. A Kérésben már könyörgővé, kétségbeesetté válik a tónus: „Egyre gyorsabban hajtasz, Uram, / egyre veszettebbül nyomod a gázt, / ha szabad ilyet mondanom. / Hova rohanunk? Legalább tudnám, / hogy mi a cél. Vagyis egyáltalán van-e cél?” Mivel ez a könyv záró verse, ezért az Istenhez forduló beszéd gyónásként olvastatja a versek jelentős részét, ez újabb karizmát ad az alanyiságban egyébként is erős kötetnek.
            Markó költészete nemcsak a gyerekkort vizsgálja, hanem a fiatal férfi kor és a közelmúlt eseményeit is. Ez a visszatekintés, értékelés uralja az Előjelek, az Angyalhaj, a Fogyókellék és a Rúzsfoltok ciklusokat. Az önkritikával kevert gyónás frappáns darabja A verseny, ahol egy nagyszalontai Guinness-rekord-kísérlet során találkozunk a versben – konkrétan megnevezve – Markó Béla miniszterelnök-helyettessel, aki Arany János szülőhelyén mindössze az óriás gulyáslevesről nyilatkozott, vagy csak ennyi volt érdekes a sajtó számára. Néhány év távlatából a megszólaló Arany-sorok beszúrásával érzékelteti azt, hogy mennyire háttérbe szorult a 19. századi magyar költő – és a sorok közül az olvasható ki, hogy Markó úgy érzi, ehhez ő is asszisztált. A magát politikusként néző költő önkritikája meglepő, meggyőző, és szükség is van rá, hiszen néhány oldallal később egy egész generációról mond majd ítéletet. A költő önmagával kezdi a számvetést, és ez végtelenül szimpatikus hozzáállás.
            A kiadó a szerző korosztályának szánt üzenetet helyezte középpontba, azokat, akik a lírai Markó-én szerint elárulták korábbi céljaikat, hivatásukat, elveiket. Érdekes, hogy a megszólaló itt nem Istenhez beszél, mint oly sokszor a kötetben, hanem a beatnemzedék költőfejedelméhez, Ginsberghez. Nem a keresztény értékrendhez, hanem éppen a lázadás gesztusához méri „nemzedékem legjobbjait”, akik vagy halálukkal, vagy bukásukkal, vagy éppen felemelkedésükkel fordítottak hátat az egykori „hosszú hajú kamaszok” világmegváltó céljainak. Saját egykori vállalásaikkal szembesíti őket:
„Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is,
Akik végül életben maradtak,
De elfelejtették, hogy mire vártak,
nem szaggatják fáról a cseresznyét,
nem cseresznyéznek egy fáról a madarakkal,
jól érzik magukat a házikabátban,
és ha azt a szót hallják, hogy szabadság,
legelőször a nyári vakációra gondolnak,
hosszan nézegetik a bedekkereket.”
(Bocsáss meg, Ginsberg)
Bár ebben a súlyos, erőteljes versben a lírai én magát nem sorolja saját nemzedékének eltévedt tagjaihoz, sejteni lehet, hogy ő is ezen elvtagadók között van. Mert a Bocsáss meg, Ginsberg gondolatmenetének végkövetkeztetése az, hogy minden generáció törvényszerűen megtagadja korábbi eszményeit, és ennek a folyamatnak a természetessége magában hordozza azt, hogy minden nemzedéknek meg kell bocsátania önmagának. Talán ebben kiemelkedő a lírai én és az egész megszólalás is: előre megbocsát a következő generációnak. Markó ezzel a hozzáállással szembesülésre biztatja saját nemzedékét, és talán fontosabbnak tartja a személyiségükben történt változások felismertetését, a gyónás segítését, mint magának a bűnöknek a felsorolását.
            Ezen a ponton válik fontossá, hogy Markó költészete kapcsolódik számos közéleti-politikai kérdéshez, legyen szó a migrációról, a hatalom működéséről vagy a hajléktalanságról. Mert Markó Béla szavait nemcsak az hitelesíti, hogy kiváló szakmai tudással bánik a szabadverssel és a kötöttebb szerkezetekkel, a metaforával és az allegóriával, hanem az egykori román kormány miniszterelnök-helyettese is ott áll a klaviatúra mögött, és az olvasó nem tudja őt eltüntetni onnan. Markó Béla úgy beszél ezekről a problémákról, hogy egykor formálója, szószólója volt egy részüknek, belülről látta a politika működését, és ebben a kötetben összeolvasztja a két közéleti szerepet, a költőét és az egykori politikusét. Az előbbi leszámol az utóbbival, és ez az önvizsgálat, ez az önkritika tágul ki nemzedéki szintre.
            Markó Béla azonban nem bírja ki, hogy a Z generációnak ne adjon egy-egy fricskát, mintha valamiféle váteszként már előre látná hibáikat. A kötetben többször feltűnik az az attitűd, amely a digitális nemzedék világszemléletét kritizálja, közben mintha biztatná is magát, hogy elfogadja ezt az égi programot, ezt az isteni akaratot:
„Nem tudja könyv nélkül Petőfit,
mert ha kell, úgyis letöltik, //
nem olvas Adyt és Szép Ernőt,
csakis egy érintős képernyőt”
            A Z generáció számára valóban kellenek is a lábjegyzetek, mert a Bocsáss meg, Ginsberg egy verses történelemkönyv is. Jól látszik ez A padlás olvasása során, amelyhez a következő megjegyzést fűzi a könyv: „1990. március 19-én Marosvásárhelyen a feluszított, nagyrészt a Görgény völgyéből autóbuszokkal hozott román tüntetők rátörtek az RMDSZ székházában tanácskozó magyarokra, és a padlásra szorították őket.” Az ehhez hasonló további segítséget mindenkinek saját tapasztalataira és tanulmányaira támaszkodva kell megtalálnia, mert a kötet erősen beágyazódik a 20. század második felének román–magyar történelmébe. Ennek ismerete nélkül a könyv bizonyos rétegei nehezen válnak érthetővé.
            Markó Béla megszólalása igen bátor, mert politikusként és költőként kevesen gyakorolnak önkritikát Magyarországon, a nyilvános gyónások és bocsánatkérések nem árasztják el sem a hazai médiát, sem a magyar szépirodalmat. Markó kiválóan felépített versei egy új attitűdöt képviselnek a friss magyar lírában, a közéleti lírának azt a vonulatát, amely a hibákat számba veszi és megbánja. Ha pedig valakinek olyan történelmi tapasztalatai és olyan tehetsége van, mint Markó Bélának, akkor szinte égi programnak mondható, hogy megossza ezeket velünk. Legalább megtudhatjuk, hogy milyen ginsbergi üvöltésről maradtunk le, és ha szeretnénk, talán erőt gyűjthetünk egy-egy kiáltáshoz is.

Vissza a tetejére