Kedves hazugságok hálózata (Grecsó Krisztián: Vera)

Grecsó Krisztián: Vera. Magvető Kiadó, Bp., 2019

Grecsó Krisztián legújabb, Vera című regénye kellemes és fontos olvasmány. Kellemes, mert a nyelv, a stílus könnyedsége képes közel hozni az olvasókhoz olyan problémákat, amelyekkel nemcsak a főszereplő negyedikes kislány küzd, hanem a magyar emberek egy része is. Ebből adódik fontossága, hiszen egy regény mércéje nem kizárólag maga a szépség, hanem az, hogy mennyire tud kora aktuális kérdéseihez kapcsolódni.
A Vera egyszer meglepő nyíltsággal, máskor rejtetten foglalkozik olyan társadalmi kérdésekkel, mint az örökbefogadás, a család fogalma, az iskolai zaklatás, a nővé válás, az akceleráció (korábban kezdődő kamaszodás), az első szerelem, a barátság, a nemzeti és nemi identitás, a Kádár-korszak mindennapjai és a transzgenerációs traumák. A regény nagyszerűsége éppen abban áll, hogy sok helyre tehetjük a középpontot. Választhatjuk az egyszerű megoldást, így abban is megtalálhatjuk a Vera különlegességét, hogy egy kisiskolás személyes sorsán keresztül pillanthatunk be az 1980-as évekbe, a díszletként használt Szegeddel.
A Vera hatása a nyelven és a stíluson kívül főként attól függ, mennyire tudunk együtt gondolkodni a címszereplővel a fent említett témákról, és talán a megszólalás hitelességét erősíthette volna, ha egyes szám első személyben fogalmazódik a történet. Így ugyanis az lehet az érzésünk, mintha a mindentudó narrátor folyton kukkolná Verát, mintha loholna a lány gondolatai után, akinek legfőbb tevékenysége szintén az, hogy megfigyel másokat, és értelmezi a saját magában zajló folyamatokat. Ez a kettős megfigyelés úgy tünteti fel Verát, mint aki képtelen az érzéseiről beszámolni, miközben a regény éppen Vera érzelmi, szellemi és biológiai éréséről szól. Egy okos lányról van szó, akinek lennének szavai az önkifejezéshez. Így csak sajnálni lehet, hogy Grecsó Krisztián nem vállalta azt a kockázatot, hogy végig Verát beszéltesse, hiszen ebben az esetben az olvasó mediátor nélkül azonosulhatott volna a lánnyal. Érdemes ebből a szempontból összevetni a Verát Dragomán György Máglya című regényével, amelynek hitelességét és ebből adódó népszerűségét talán az is befolyásolta, hogy a főszereplő lány saját maga mondja el a történetét.
Vera lépésenként ébred rá a saját és családja múltjában lappangó titkokra. A Grecsó-regény nem feltétlenül ezt a nyomozást állítja a középpontba – hiszen az olvasó hamarabb rájöhet az összefüggésekre, mint maga a gyereklány –, hanem az ezek hatására a kislányban és környezetében kialakuló változásokat. Ezeknek két gyújtópontja van a történetben: az első szerelem és a családtörténet.
A szerelmi szál elég kidolgozott, Józef Lehocki és Tátrai Vera közeledése ismerős lehet azoknak, akik akár megfigyelőként is láttak kialakulni ismeretségi körükben hasonló kapcsolatot. Ez az a könnyed szál, ami átrendezi Vera viszonyát a világhoz. Eminensből renitens diák lesz, eltávolodik legjobb barátnőjétől, Sáritól, kitúrja a plüssöket az ágyából, ellenkezik szüleivel, az edzőjével, szociálisan érzékenyebb lesz, furcsa érzések kerítik hatalmukba. Talán emiatt is kezelheti az eddig megjelent kritikák és olvasói hozzászólások jelentős része ifjúsági regényként a Verát, aminek az Abigélből és A Pál utcai fiúkból származó mottók is megágyaznak.  Ez azonban csak egy elég felületes olvasata a könyvnek.
Nehéz eldönteni, hogy az első szerelem furcsaságaival a regény a kapcsolat devianciáját hangsúlyozza (túl fiatal még egy ilyen viszonyhoz a címszereplő), vagy pedig Vera jellemábrázolásába kerültek apróbb hibák. Verának ugyanis vannak még óvodásokra jellemző megnyilvánulásai, például amikor olyannak tűnik neki barátnője ruhája, „mint a gonosz lányok báli hacukája a Hamupipőkében”. Emellett plüssökkel alszik, és jólesik neki, ha anyukája esti mesét olvas, kakaóval és karamellás tejjel kecsegteti. A túl hamar jött szerelem érzékeltetésére szánt eszközök olyanná teszik a kislány személyét, mint aki negyedik osztályosként kissé bennragadt az óvodában, de egyik napról a másikra elkezd kamaszodni, bizsergető melegséget érezni a testében. Ez az elbizonytalanító infantilizmus erős feszültségbe kerül azzal a Verára jellemző szellemi érettséggel, amit a narrátor nem győz elégszer hangsúlyozni.
A Józef lengyel származásával, kettős (magyar–lengyel) identitásával foglalkozó részek sokat nem adnak hozzá a történethez, annak ellenére, hogy már a könyv nyitánya is felhívja erre a figyelmet, és sokszor előkerül ez a probléma az utalás szintjén. Talán kivételt képeznek azok a részek, amikor Józef azért válik erőszakossá, mert osztálytársai nincsenek tekintettel lengyel származására, vagy amikor a fiú csak az anyanyelvén, lengyelül képes anyja haláláról és betegségéről beszélni. Ezek azonban elsikkadnak a történetben, és felvetik azt a lehetőséget, hogy a cselekménynek csak Józef hazautazása végett volt szüksége egy távoli, de mégis szocialista országra, így a fiatal szerelmesek között az élet rendezhette az elválás drámáját.
A változást okozó események Vera családjához kötődnek, és ezek általában valamilyen hazugságra épülő traumák. Kik a valódi szülei Verának? Ki lehet az az idős pár, amely meghatódva hívta be a kislányt a házába, amikor elkapta őt az eső? Mit jelent egyáltalán a család fogalma? Milyen sérelmek idegenítették el egymástól a családtagokat? Sikerül-e rendezni a konfliktusokat? Néhány azon kérdések közül, amelyek ehhez a problémakörhöz sorolhatók.
A család fogalmával kapcsolatban a regény többször érzékelteti, hogy nem egy vérségi kapcsolaton alapuló közösséget ért alatta, hanem érzelmi alapon szerveződő csoportot: sorsközösséget. A könyv a végére így talán az olvasót is meggyőzheti annak a kérdésnek a lényegtelenségéről, hogy kik Vera vér szerinti szülei, hiszen valódi apja és anyja az, aki felnevelte őt. Ezt azonban segít megválaszolni maga a cselekmény is, hiszen Vera apjáról és annak testvéréről kiderül, azért kerülhették el a deportálást, a holokausztot, mert egy házaspár bújtatta őket, miközben szüleik a lágerben vesztették életüket. Ez a helyzet mintaként szolgálhat Verának is saját és szülei szerepének tisztázásához.
 A Vera életét átszövő hazugságok valójában a magyar társadalom tabutémái is voltak a Kádár-korszakban, és ezek az elhallgatások számos család életét tették titkokkal, ezáltal traumákkal telivé. Talán éppen ettől, az ehhez kapcsolódó transzgenerációs szorongástól vegyülhet Vera jellemébe az a „szomorú-izgulás”, amit a regény többször is hangsúlyoz. (Ne feledjük, hogy Vera így apján és annak szülein keresztül harmadik generációs holokauszttúlélő.) Ez a jellemvonás és az állandó merengés az, ami miatt a kislány másként látja a világot, és talán emiatt mi is másként tekintünk a puha diktatúra utolsó évtizedének vidéki mindennapjaira. Mert amiben kiemelkedően jó a Vera, az a korfestés, ami a szerzővel egy generációhoz tartozóknak a ráismerés, a fiatalabbaknak pedig a rácsodálkozás élményét nyújthatja. Emellett a kádári és az annak vonásait erőteljesen továbbörökítő mai iskola világáról is sokat megtudhatunk, például azzal szembesülhetünk, hogy a bullying bele van kódolva a diákok közti kapcsolatba. Vera segítségével talán rájöhetünk arra, hogy a zaklatás határai milyen képlékenyek. A könyv végére az is kétségessé válik, hogy mi pontosan a hazugság. Ehhez Grecsó olyan megoldást választ, amely elbizonytalanítja a befejezést. Vera lázálmából ébredve felteszi a zárlat kulcskérdését: „Mióta alszom?” Az erre adott válasz megkérdőjelezi az elbeszélés szavahihetőségét, hiszen visszamenőleg egy időhurkot képez egészen addig, amíg először fel nem fedezik, hogy Vera lázas.
Mi az, ami tényleg megtörtént az olvasottakból? Hiszen például Vera álmában látta, amikor apjával közölték az ő apjának (Vera nagyapjának) halálhírét. Ébredés után viszont arról értesülünk Vera anyjától, hogy a nagyapa jól van. Valóban álmodta-e Vera a korábban olvasott események egy részét, vagy egyszerűen hazudik neki az anyja, hogy megkímélje őt egy újabb traumától? Ennek megválaszolásában nem segít a narrátor, így a lezárást a bizonytalanság uralja, és döntés elé állítja az olvasót annak kapcsán, mit tekint hazugságnak.
Azonban mégsem ez a regény legbravúrosabb játéka a hazugsággal. Ami egykori szegediként számomra a legzavaróbb a Verában, annak jelentős részevalójában a könyvön kívül van, de mégis szorosan tapad hozzá. A marketing túlhangsúlyozta Szeged szerepét a cselekményben, erre építette a borítót, miközben a város csak vázlatosan kidolgozott díszletként van jelen az eseménysorban. A helyszínhez kötődő történetek – amelyeket maga Grecsó Krisztián hiányolt 2011-es A szegedi beszéd című megszólalásában – nem válnak elevenné, mert a szegedi olvasó legfeljebb ráismer ezekre, de a nagyáruház épülésén kívül a város színterei csak a nevükkel vannak jelen ebben az ál-Szeged-regényben. A Vera sok témáról kiválóan beszél, de Szegedről éppen nem.
A Vera minden bizonytalanságát figyelembe véve is a Grecsó-életmű (akár a Jelmezbál előzményeként is olvasható) és a kortárs próza meghatározó darabja. Lehet könnyed lány- vagy ifjúsági regényként, fejlődéstörténetként tekinteni rá, de fent bemutatott rétegei is azt bizonyítják, hogy érdemes benézni az olvasót rabul ejtő, szerethető máz alá. Beilleszthetjük azon könyvek csoportjába is, amelyek a szocializmusban felnövekvő generáció problémáira koncentrálnak, mint a Kemény István-féle Kedves Ismeretlen vagy a komoly szakmai dicséretet bezsebelő Krusovszky-könyv (Akik már nem leszünk sosem), devalójában a Vera fontosságát szerzője népszerűségének tükrében nyeri el. Mert amiről Grecsó Krisztián beszél, az fontossá válik a körülbelül tizenötezer olvasó és gondolkodó magyar ember számára, akik valószínűleg már elkapkodták az első kiadás kilencezer példányát. Grecsónak lenni tehát felelősség, és ezzel az író láthatóan tisztában van.

Vissza a tetejére