Miért szomorú a költő? (Háy János: Kik vagytok ti?)

Háy János: Kik vagytok ti? Európa Kiadó, Bp., 2019
 
Szép nagy, vaskos kötet Háy János legújabb könyve, 700 oldal, és olyan nehéz, hogy csak úgy kézben tartani és olvasgatni csuklópróbáló feladat – így aztán, bár lehet, hogy ez teljesen a véletlen műve, előírja, hogy milyen módon lehet egyáltalán olvasni: hát csak úgy, mintha könyvtárban volnál, ülve, a könyvet az olvasópultra helyezve és fölé hajolva sajgó derékkal, pedig a mű ismeretében az is állítható, hogy aligha volt ez szerzői szándék, sőt. Mégis, mintha azt akarná ez a monstrum üzenni neked, hogy a következőkben itt nagyon komoly dolgokról lesz szó, miközben majdan az egész kötet ismerete után levonható az a konzekvencia is, hogy nem, éppen a komolykodás ellenében igyekszik a szerző eljárni. A komor/komoly látszatot hangsúlyozza a kötet borítója, amely gyászfeketébe, vagy írhatnám, fekete halotti lepelbe öltözött, bár nem teljesen, hiszen a címsort e „lepelből” kivágták, s így alóla viszont igencsak pompás színek kandikálnak ki. S igen, ez a színes valami, mint Háy könyveinél oly gyakran, a szerzőnek egy festménye (A mindenség túlvilági vándorokkal), azaz egy részlete, amely a kötetet közrefogó kemény táblákat díszíti. Tehát van egy halott külső, de mögüle, alóla mégiscsak mintha az élet vagy hát jelen esetben inkább az irodalom sokszínűsége, tarkasága törne föl. A címoldal aztán meg is erősíti mindezt az előzetes sejtelmünket: Kötelező magyar irodalom (így az alcím), míg a borító jobb sarkában ott szerénykedik a másik alcím (vagy tán műfaji meghatározás?): Újraélesztő könyv, ráadásul alatta láthatunk egy kardiológiai piktogramot a szívverésről. Ha az előző felsorolások közös jelentésmezőjét próbálnám meg értelmezni, akkor a következőket hámozhatnám ki belőle: van itt egy halott vagy mondjuk, tetszhalott magyar irodalom (ami más oldalról egyébként kötelező), de a kezünkkel erősen markolt könyv föl fogja támasztani, újraéleszti, életet lehel belé. Merész, hősi vállalkozásnak tűnik első pillantásra, amelyben benne van a bukás lehetősége is, méghozzá számtalan ponton. Röviden igyekszem körülírni a buktatókat, és rámutatni a könyv némely erényére is, mert minden szóbeszéd ellenére olyan is van neki.
Harminchat írás szerepel Háy könyvében, de egy semmiképpen nem az irodalomról szól, hogy a kakukktojás – Zala György szobrász, többek közt a pesti Hősök tere központi szobrai közül jó párnak az alkotója – miként került ide, elsőre nem világos, de mégis magyarázható: a félreértett patriotizmusnak, a súlyos és harcos nacionalizmusnak (megspékelve egy hazug historizáló legendagyártással) és a modernség mindenestül való elvetésének a negatív példája, amely gondolat tulajdonképpen az egész könyv eszmei vezérfonala (kitűnő és szórakoztató a maga módján – hiszen valójában mégsem ide tartozik). A Víg Mihály dalszerzőről festett portré úgyszintén „kilóg” a sorból, de több joggal kap helyet itt, mint Zala, mivel Háynak a legkülönfélébb megnyilatkozásaiból is tudható, hogy a magas irodalom és a populáris művészetek eredményei véleménye szerint mennyire szorosan is összekapcsolhatók, s ez az avantgárd irányzatokból és a posztmodern szemléletből is bőven eredeztethető. Tehát konkrétan és szűkebben/tágabban a magyar irodalommal elvileg 34 írás foglalkozik, valamint A morzsamagyarok hazája című bevezető szöveg. Ez utóbbi azonban nem elsősorban konkrét irodalmi kérdésekkel foglalkozik, sokkal inkább politikai szatíra a mai kettészakadt Magyarországról, olyan, mintha egy Háy-novellát olvasnánk, mely aztán szinte egy ódaszerű szövegbe torkollik az irodalom demokráciájáról (a „mindenségről”), arról, hogy minden mű segít valamiképpen abban, hogy „tényleg jobban tudjunk élni” (9.). Nem is nagyon lehet ezzel vitatkozni, pláne, hogy vicces lenne egy szépprózai jellegű szöveg „állításaival” ezt tenni, de azért arra felhívnám a figyelmet, hogy már itt szembeszökő az az alapállása a szerzői magatartásnak, s ami majd többszörösen fog visszaköszönni a már konkrét irodalmi esszékben, tudniillik, hogy az irodalom akkor jó, akkor kompetens, ha éltető erővel bír – „ahonnét a magyar költészet létereje fakad” (48.) –, ha nagymértékű a referencialitása, valóságtapasztalatokat közvetít, ahogy nem oly régen konzervatívabb irodalomtörténészek nevezték: „életes”. Mindennek akkor lesz jelentősége, amikor Háy – szinte minden esszéjében visszatérően – tagadja, sőt az irodalmi szöveg felépítésében kifejezetten károsnak minősíti a morális szempontok érvényesítését, s például (más egyéb mellett) ilyen okból is dobja ki az ablakon Babits költészetét. Valószínűleg összekeveri a műben rejlő moralitást a didakszissal, a példaállítással, a tanmesével, melyeket valóban rá lehet erőltetni az alkotásra mintegy kívülről (de még ez sem feltétlen vezet kudarchoz), s amelyek elválnak a mű bensőségétől, ám minden igazán jó szöveg tartalmazza a mélystruktúrájában az etikai „elemzést” is.
Aligha képzelhető el mű referencialitás nélkül, de azzal meg mindenképp vele jár az etikai szempont is.
A másik, ami feltűnik már e bevezetőben, s aztán sajnálatosan több írásban is visszaköszön, az a már-már nyegléskedésbe vitt szójátékgyártás, humorizálgatás, itt például így: (az irodalom) „Mindig is a tiétek volt, soha nem bitorolták hivatalok, ahol rossz alkimisták ügyködnek, olyanok, akik aranyat kevernek acéllal, vasat a Wass-sal, Józsefet Attilával.” (9.) Nem részletezem, nyilván volna megoldás az aczél és az arany kapcsolatra is. József Attila máshol is pórul jár: (az orvosok szerint) „a beteg költő kerüljön le a testvéreihez Balatonszárszóra. Családi kör. Este van, este van, Kiki és Attila is nyugalomban.” (545.) Csak még egy hasonlót idéznék e típusból, a Kosztolányi-esszéből: „A feleség, Harmos Ilona, írói nevén Görög Ilona (hogy legyen egy török, Török Sophie mellett egy görög is)…” (435.) Ezekben és még számtalan más esetben a humorizálás, a jópofáskodás, a lazáskodás túlfeszítése azért nagy kár, mert az egyébként valóban többnyire szellemes, sokszor valóban humoros, ironikus, a Háytól megszokott oly természetes élőbeszédszerű narratíva hatékonyságát rombolja, noha ennek a könyvnek, ha van valamiféle szerzői szándéka, előre megfontolt teleológiája, akkor feltehetően az, hogy úgy leheljen életet újra néhány irodalomtörténeti alakba, hogy mintegy az elbeszélés természetessége által is közelebb hozza, tapinthatóbbá tegye őket kevésbé tájékozott és művelt olvasók számára. S csak még egy példa a nem is vicces, sőt inkább nyegle/laza fogalmazásra, mely aligha éri el az előbb említett célt, s inkább kelt viszolygást: „Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz.” (282.)
Mindezek után csak érdemes felvetni azt a kérdést, hogy mi is ez a könyv, és milyen szándékok által vezérelt (már ha persze szándékokról egyáltalán lehet bármit is tudni). Említettem, hogy irodalmi portrék sorozatáról beszélhetünk, melyek egymáshoz vagy egyáltalán nem kapcsolódnak, vagy legfeljebb a szerző bizonyos elképzelései az irodalomról fűzik össze őket nagyon lazán, vagy inkább sehogy. E tekintetben tehát biztos nem irodalomtörténeti mű, melyben azért mindenképpen látszani kellene irodalmi (sőt irodalmi intézményes) folyamatoknak is, hiszen az írók, költők nem a semmiből tűnnek elő, aztán tűnnek el, legalábbis Háy szerint. Jól mutatja ezt, hogy Reviczky Gyula, majd Bródy Sándor mellett – ha Háyt az irodalom története is érdekelné – a századforduló iszonyatosan gazdag kisepikusi kísérletezéseiből egy különálló esszét fabrikálhatott volna, így csak éppen megemlíti a nevüket Ambrus Zoltántól Cholnoky Viktorig, Csáthról meg azért nem szól (mint az egy interjúból megtudható), mert a szenvedélybetegségek természetrajzáról eleget írt Hajnóczy Péter kapcsán. Rámutat ez a szemlélet arra a problémára, hogy mintha Háy számára az írói életrajz mindennél fontosabb lenne, sokszor van olyan érzésem, hogy az életrajz felől igyekszik megérteni és bemutatni az alkotót és főleg művét, ami nem biztos, hogy mindig célravezető. Magam részéről persze megértem valamelyest ezt a törekvést, hiszen a kilencvenes, kétezres években születtek olyan monográfiák, melyekből jószerével azt sem lehetett megtudni, hogy a tárgyalt szerző mikor született. A posztmodern törekvések idejében pedig valóban háttérbe szorult egyfelől a szerzői életrajz mint egy a lehetséges értelmezési szempontok közül, másfelől, bár ez most nem annyira érdekes itt, a történetmesélés (ami mégiscsak összefüggésbe hozható persze olykor a szerzők legendásított életrészleteivel, hogy ne mondjam, anekdotikus elemeivel). Azt, hogy mennyire életrajzközpontúak az egyes esszék, az is jelzi, hogy a szövegekben csak elvétve találkozunk műelemzéssel, részletekbe menően eggyel sem, noha józan paraszti ésszel azt gondolnám, a műveknél nincs fontosabb, annak minden alárendelődik. Extrém példa erre a Szabó Magdáról írott – hát inkább mesének mondanám – szöveg, melyben aztán még az életrajzból se sokat tudunk meg, az író műveiről meg semmit, még cím szerint is csak a Für Elise-t említi. Ehhez képest – összegezve az eddigieket – merész dolog volt Szerb Antal és az ő Magyar irodalomtörténetét Háy könyvével kapcsolatban emlegetni – nem tudni, hogy ez csak a kiadó vagy a kiadó és Háy közös nagy hibája. Szerb szellemtörténeti műve ugyanis egy erősen végiggondolt, mára persze sok tekintetben elavult, koncepciózus nagy munka, mely az akkori kor felfogása és a tudomány állása szerint egyaránt eleget tett a tudományos és a populárisabb (ismeretterjesztő) igényeknek is.
A kiadó innen aztán már jóformán csak hibázni tudott: az esszék köré kerített egy olyan formai tudományos álcát, mint a terjedelmes névmutató, s ami tényleg nevetséges, kétszer is felsorolta a tárgyalt szerzőket, egyszer névsor szerint, egyszer születési évük rendjében. Mind a névmutató, mind ez utóbbi teljesen felesleges (a születési év szerinti felsorolás annál is inkább, mert Háy szinte rigorózusan alakított ki egy esszéformát, melyben az elején megtudhatjuk, mikor született a szerző, a végén pedig, hogy mikor halt meg; idetoldom azt is, hogy a könyvben ez a „kötött” forma elég unalmassá válik egy idő után, s rávilágít kicsit arra is, hogy milyen módszerrel, milyen munkarendben készülhettek a szövegek, s hogy a folyóiratközlések egyszerisége mennyivel üdítőbb volt). De legyünk engedékenyek: a kiadó ezzel az eljárással próbálta bizonygatni (miért, az rejtély), hogy egy komoly, sőt tudományos munkáról van szó, tehát hiteles, mértékadó. Miközben maga Háy, illetve az ő szövegei éppen ellentétes irányban mozognak: külsőleg semmi nyoma a tudományosságnak, nincsenek lábjegyzetek, azaz hivatkozások például mások munkáira, hogy abból mit használt fel, stb., stb., devalójában ezen túlmenően sem jelzi, hogy igényt tartana a minősítésre, sőt, nekem van egy olyan gyanúm, hogy a szövegek hátterében éppen tudományellenes erők/elgondolások is hatnak. Ezt erősíti az is, hogy a könyv elkészültéről tudható, egy-egy esszére Háy átlag három hónapot vesztegetett, ami 34 esszével számolva tetemes időmennyiség, de például Jókai vagy Mikszáth vagy Móricz terjedelmében is hatalmas életművének feldolgozására – még esszéként is – kevésnek tűnik.
A könyvet a kiadó részéről Papp Sándor Zsigmond szerkesztette, maga is tehetséges, jó prózaíró, a Háynál egy fél nemzedékkel fiatalabb alkotók közé tartozik, de nem biztos, hogy helyes választás volt, hiszen ahogy Háy is, gondolom, ő is epikusi szemmel és nem a filológus ridegségével tekintett a Kik vagytok ti?-re. Rengeteg a hiba a kötetben, ráadásul nagyon sokfélék is, hozok pár példát. A legegyszerűbb típus, amikor senki nem vesz észre egy elütést: Báthory István nem 1676-ban írt levelet a török nagyvezírnek Balassiról, hanem természetesen 1576-ban; már nem biztos, hogy idetartozó elütés, inkább bizonytalankodás, hogy Krúdy Gyula vajon mikor halt meg: a 207. oldalon 1932-ben, a 334. oldalon 1933-ban (utóbbi a helyes). Krúdy amúgy sem jár jól: Háy arcképcsarnokában nem kapott helyet a XX. századi magyar próza kiemelkedő figurája, de a szerzőnek gyakorlatilag semmi mondanivalója nincs róla azon kívül, hogy Ady ivócimborája volt (264.), és „álmatag elbeszéléseket” írt (214.), amit Háy azzal is megtámasztott, hogy a Zala Györgyről szóló esszében stilárisan rájátszott erre az „álmatagon” mesélő Krúdyra; a névmutató is kiszúr a szegény íróval, mert a 256. oldalon nem szerepel, ellenben a 257.-en mindenképp – kicsit szürreális az egész. A másik ordító hiány Tersánszky Józsi Jenő (egyetlenegyszer említi, amikor Móriczról írt sorait idézi), nem is értem, hogy nem került figyelme fókuszába az az elbeszélő, aki szerintem Háy narratívájához amúgy is elég közel áll, s ha a morális példázatszerűséget, az ideologikusságot ostorozzuk, akkor Tersánszky ekként is igencsak pozitív példaként állhatna az olvasó elé. Az, hogy a kortárs irodalomból, közelebbről a költészetből Nagy László és Juhász Ferenc nincs itt, nem meglepő (sokan mások sem, s nemcsak a kortárs irodalomból, de hiánylistákat egyszerűen nem érdemes összeállítgatni, Háy nyilván nem törekedett teljességre), sőt indokolható is több irányból, de az nem, hogy ha már egyszer leírta a nevüket (vitatható kommentárral és szövegkörnyezetben), akkor illene abban a büszke névmutatóban is szerepelniük, de persze onnét hiányoznak.
Más típusú talán a következő hiba. Furcsa, hogy Trianonhoz, azaz Magyarország széthullásához az 1921. évet társítja a szöveg (205.), noha tradicionálisan az 1920-ast szoktuk meg (az előbbi évszám annyiban jogos csak, hogy az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés, mely feldarabolta az ország területének nagyobb részét, valóban 1921. július 31-én lépett életbe/hatályba, de idestova száz éve nincs olyan megemlékezés, mely erre a dátumra hivatkozna).
Míg az eddig említett hibatípusok viszonylag magyarázhatók a figyelem szétszórtságával, hogy Papp Zsigmond Sándor szerkesztő és Háy János közösen elszunyókált jó Homéroszként, az már teljességgel érthetetlen, hogy lehetett Móricz (egyébként a könyv egyik legfontosabb esszéje) szülőfalujaként Tiszacsécse helyett Tiszakécskét írni (286.), az pedig végképp az abszurditás világába tartozik, hogy „a Csongor és Tünde (1930), az epikus művek legszebbike”. Az ugyan szinte legyintésre se érdemes, hogy természetesen az évszám 1830, de hogy Háy hogyan tudta leírni a fenti meghatározást (a verses dráma vagy a drámai költemény helyett), arról elképzelésem sincs. Baj ez, mert így a szövegek hitelessége kérdőjeleződhet meg, s ha ez a szavatosság megbillen, akkor mi fogja egyben tartani az egyes esszét és az egész könyvet is. Ha a szerző az olvasót olyan találkozásra hívja, melyről azt állítja, hogy most aztán kényszerektől, hivatali tekintélytől, egyszóval minden külső ráhatás nélkül bemutatja az igazi, emberi Balassit vagy a valóságos Babitsot, akkor nagyon disszonáns tud lenni, hogy ja, bocs, ez itt mégse így van, pardon, ott egy kicsit tévedtem. A hátsó borítón Szerb Antalra és az irodalomtörténetrevaló utalás mellett céloznak a tankönyvre is mint lehetséges formára, de egy pontatlan, megbízhatatlan szöveg erre nyilván nem alkalmas. Arról nem beszélve, de persze ez már egy más szempont, hogy hogyan lehetne megkedveltetni Babitsot bárkivel is, ha előtte elmondtuk, hogy semmi zenei hallása, csikorognak a szövegei, pocsékok a rímei, prózát nem tud írni, a Jónás könyve meg belefullad a moralizálásba, egyszóval „csak a létre alapozott művészet válhat autentikussá, a műveltség, a tanultság, a gyakorlottság magánügy” (400.). A nép egyszerű, ám az irodalom iránt mérsékelten érdeklődő fia mondaná erre, hogy hát akkor, tesókám, fűzfa (copyright by Esterházy), górjuk be a sarokba ezt a Mihályt. A létre, a valóságtapasztalatra, a valóságra való apellálás amúgy is gyakori az esszékben: „az irodalmi mű alapvetően mindig valóságkérdés” (109.), „de amikor az életet és a költészetet egybeolvassuk, talán irodalmiatlan, mégis tekintsük e kettőt egyben a műnek” (119.), „honnan máshonnan lehetne hozni eleven élettapasztalatot, zsigeri életérzékelést, csakis kicsi házakból, mert itt aztán nem fedik el szeretgetések és párnák-paplanok, hogy mit jelent” (193.). Ez utóbbit Mikszáth kapcsán írja le, s a probléma összetettebb: nemcsak azt állítja látensen, hogy a valószerű irodalom az igazi, de azt is, hogy tulajdonképpen ennek elérésére csak a mélyről jövő, az élet minden nehézségét megtapasztaló alkotó képes.
Összefoglalva: a Kik vagytok ti? se nem irodalomtörténet (noha lehettek a szerzőnek ilyen ambíciói is), se nem tankönyv (pedig, ugye, az alcím frivolan eljátszik a gimnáziumi hátborzongató „kötelező olvasmányok” itt és most virtuális listájával is), és még az ismeretterjesztő, irodalmi kedvcsináló jellege is kétségbevonható, hiszen kinek volna kedve kézbe venni azokat a könyveket, melyeket a Háy-féle Babits írt, és ha Háy indoklás nélkül azt állítja, hogy Arany Őszikékje mint cím „nagyon nehezen megszerethető” (146.), akkor nem biztos, hogy majd egy fiatalember kínzó vágyat érez, hogy az egészet elolvassa. Egy valamiben azonban ez a könyv verhetetlen. Ha nem foglalkozunk semmi mással, csak arra figyelünk, hogyan árad a mese a magyar irodalom fura vagy kevésbé fura alakjairól, akkor egy más dimenzió is feltárulhat előttünk. Ez a mesélés, a történetalakítás, olykor az anekdotizálás ereje mindenekfelett. Kétségtelen, hogy ebben aztán van messzebbre mutató elem is, hogy tudniillik ez az áradó, az élőbeszéd pongyolaságait is magában foglaló narráció arra is rámutat, hogy az egykoron csak megszeppent tisztelettel megközelíthető figurákról, művekről és eseményekről lehet könnyedébben is beszélni. De a pontosság kedvéért hozzáteszem: Háy talán nem vette észre, hogy ez az ájult viszony a nagy emberekhez és a művészetekhez, sőt a tudományhoz, már jó ideje erősen változóban/átalakulóban van. A könyv így egy nagytörténet valamiről, amit irodalomnak hívunk, van sodrása, van sok olyan része, mely elkápráztat, néha elandalít – egyszóval van benne valami kicsit régimódi mégis, szerintem, korszerű is a tekintetben, hogy mindannyian vágyunk ilyen történetekre, s nem érdekel, hogy „that’s a true story”, vagy nem is történt meg. A könyv számtalan pontján konkrétan is szemlélhető, hogy Háy a tőle megszokott szépprózai eszközökkel él, szellemes, ironikus hangvétel, humor, plasztikus alakformálás, novellisztikus betétek, szerethető narráció – rettentő olvasmányos és szórakoztató, és akkor már talán nem is az az érdekes, hogy ez irodalomelméleti, pláne történeti szempontból igazolható, alátámasztható vagy totális melléfogás, hanem pusztán az, hogy képesek vagyunk belefeledkezni abba a történetbe, mely most épp a Móriczgyerekről szól, a másik meg a Bandifiúról, aki sajnos sokat iszik, két végén égeti a gyertyát, szegény édesanyja nagyon aggódik, és várja haza. A mese felől tekintve erre a kövér könyvre, nincs vele semmi probléma. Persze nem szabad még így se elejétől a végéig olvasni, mert úgy azért repetitív és fárasztó, de ha csak úgy találomra felütjük, akkor egy darabig letehetetlen lesz: mutatja azt a fantasztikus mesélőt, akit már számtalan novellából, regényből ismerünk, én meg konkrétan kifejezetten szeretek (többször és többféle módon adtam ennek visszakövethető tanújelét).
És hogy miért szomorú a költő? Ezt a kérdést tette föl kínjában nemzedékem egyik legtehetségesebb irodalmára (Roland Barthes, Derrida kiváló ismerője) a 70-es évek közepén, egyetemistaként az ELTE valamelyik gyakorlógimnáziumában, irodalomórán, miután már fél órát szenvedett azzal, hogy valahogy felkeltse az érdeklődést talán, már nem emlékszem jól, Tóth Árpád valamelyik verse iránt. Amire aztán végre volt valami reakció a padsor végéből, miszerint: Hát minek örüljön!? Mindenki fetrengve röhögött, az órának annyi lett, Tóth Árpádra vagy kire meg már senki nem emlékszik. Sajnos.
 

Vissza a tetejére