Száraz Miklós György

Róza vére

Képzeljék el a falut. Régen, még a történelmi idők előtt. Tizenkét éves vagyok, és örökké süt a nap. Képzeljék el a kálváriadombot. Nem kell aprólékosan, éppen csak tudjanak róla. A kórház öntöttvas rácskerítésén mászok át, ki a főutcára. Viharsebesen, mert hol a szerelők, hol a kazánosok, hol a sofőrök szólnak rám, hogy egyszer majd le fogok zuhanni. Nem fogok. Ezer éve kialakult rendje van, ballal fel a falra, jobbal a rács alsó vasára… Vaksötétben sem vétem el. Már fent vagyok a tetején, átemelem a lábam, visszapillantok a mosodák, a kazánház felé, a vörös téglakémény mögött sötétlő erdőre, megkönnyebbülten látom, hogy sehol senki, leugrok az utcán a járdára. Valaki megfogja a vállam, és már hallom is a búgó, doromboló hangot.
– Gyere velem, mutatok valamit.
Ő az. Vékony, barna kezével éppen csak hozzám ér, mégsem tudok mozdulni. Kiszárad a szám, egy szót sem tudok kinyögni. Mosolyog, úgy tesz, mint aki észre sem veszi, hogy az érintése milyen delejes hatással van rám. A szeme zöld. Zöldesbarna, benne világos, mézszínű cirmok. Gyönyörű, fénylő szem. Nem ereszt. Pedig vigyáz, nem néz a szemembe, mert akkor összerogynék, sisteregve elpárolognék, és ő tudja ezt, így hát inkább a halántékom körül jár a tekintete.
– Szép a hajad – mondja, keze felrebben a vállamról, két ujja a fülem mögött csikland. – Szép szőke. Ó, ha nekem ilyen lenne.
Képzeljék el őt miniszoknyában, saruban, fekete haja fiúsan rövid, a felsőtestén falatnyi bőrmellény, a bordáit sem takarja. Elöl nyitott, alatta semmi, csak a pucér teste. A tenyérnyi széles hasíték ellenállhatatlanul vonzza a szememet. Megdöbbent a takarás felelőtlen könnyedsége, a barna és piszkos test szépsége. Az elérhetősége.
– Ne félj – mondja, keze lehanyatlik, és ahogy a szemembe néz, a tekintete megenyhül. – Gyere. Nem bántalak.
Megfogja a kezemet, elindul. Nem mozdulok, a kezem visszahull. Kettőt lép még, megáll, visszafordul.
– Gyere már.
– Hová? – nyögöm ki valahogy.
Nevet. Tudja, hogy menni fogok. Fejével a kálvária felé int, mutatja is, és ahogy a karja mozdul, a mellény izgatóan szélesebbre nyílik.
– A kálváriára.
– Minek?
– Meglátod, ha ott leszünk.
– De minek?
– Mutatok valamit.
– Mit?
– Majd ott megmutatom.
– Nem megyek.
Nevet. Megfordul, elindul. Elindulok én is. Szemben, két épület közt nyílik a kálvária felé vezető út. Öt lépéssel előttem megy a házak tűzfala közt vezető keskeny ösvényen. Úgy vonaglik, hullámzik a lépte, mintha sekély vízben gázolna. Egész testével mozog, válla, karja, csípője is benne minden lépésében. Egyszer sem néz vissza. Bokája, vékony, izmos vádlija szürke a portól. Bizonytalanul somfordálok utána. El sem tudom képzelni, mit akar. A kálvária meredek dombja a falu közepén magasodik, körbenőve bozóttal. Megy fölfelé a stációk közti széles és egyenes nyiladékon. Odafent, a domb kopasz tetején leül az egyik lator keresztjének lábánál a fehérre meszelt kőre.
– Ülj le – mondja, és a tenyerével megpaskolja maga mellett a követ.
– Nem ülök.
– Szép vagyok?
Nem felelek. Nem tudom, hogy szép vagy nem szép. Ez valami más. Nem szépség. A füvet kapálom a tornacipőm orrával. Jó lenne elnézni valamerre. Ismerem a látványt, szemben szinte karnyújtásra a régi apácakolostor cserépteteje fölötti gyümölcsösök, jobbra messze a Csíki-hegy fehér sziklái, hátam mögött a falu házai, a távolban, túl a Valla-villa romos, komor épületén a főváros, tiszta időben a Gellért-hegy halvány körvonala is látszik.
– Mi van? Kuka vagy?
Odasandítok. Hátával a kereszt tövének dűl. Hosszú lába kinyújtva, egymáson keresztbe vetve. Szemhéja leeresztve, de azért figyel, mert amikor újra a füvet kapálnám, rám szól.
– Rám nézz.
Derekát kiegyenesíti, kezét összekulcsolja, kifordítva a feje fölé emeli. Ahogy lehunyt szemmel nyújtózkodik, a mellény két szárnya megemelkedik.
– Szép vagyok?
Szeme lehunyva, barna hasa lapos, feszes, mint a dob, és ahol a kurta szoknya az egymáshoz simuló combok vonalát metszi, ott valamit sejtek, amiből semmit nem látok, a szemem mégsem tudom levenni róla. A szám megint száraz, egy szót sem tudok kinyögni.
– Nézz rám, te szőke.
Ha akarnék, sem tudnék máshová nézni, ő pedig hagyja, hogy feje fölött az ujjai kicsússzanak egymásból, aztán leengedi a kezeit, megfogja a mellény két szárnyát, és döbbent tekintetem elé tárja a melleit. Moccanni sem bírok, csak bámulom a két serdülőmellet, melyen a bőr haloványbarna, és a gömbölyödő felületek selymes fénye szinte megvakít.
– Szép vagyok?
– Szép vagy – mondom engedelmesen és vakon, aztán egy pillanatra elszakad a tekintetem a selymes derengésről, és észreveszem, hogy ő is néz, a szememen át egyenesen az agyamba néz kifejezéstelen tekintettel. Aztán megint megenyhül, a mellény két szárnya visszahull.
– Ülj le.
Mintha ólomból lenne a lábam. Leülök.
– Mellém.
Nem mozdulok, mire ő csúszik közelebb, a vállunk összeér, a véremben hangyák nyüzsögnek, a szívem kalapál, de a kezem béna. Hozzám hajol, lehelete vaníliaillatú, és csiklandoz, ahogy a fülembe súgja: „Jövőre megbaszhatsz, kis szőke.” Hátradől, hallgat, hallgatok én is. Elkábít a nyers szó és az ígéret. Nem mozdul, halkan, egyenletesen szuszog. A bokrok közt száraz, karcos zörej. Madár, tudom jól, mégis megijedek. Rózára sandítok, azt gondolom, talán elaludt. Tévedek. Vagy a moccanásomra riad. Nagy levegőt vesz, kifújja. Nem pillant rám, a szemét sem nyitja ki, úgy kérdezi.
– Van pénzed?
A hangja se nem búg, se nem dorombol, inkább fáradt, mint aki nagyon messziről érkezett haza meghalni. Leforrázva hallgatok. Bámulom a füvet, a tornacipőm lyukas orrát.
– Nincs, ugye? Honnan lenne!
Hallgat. Megint rásandítok. Megérzi, kinyitja a szemét, fejét a kövön görgetve felém fordítja az arcát. A szeme most sárga és szelíd, nagy álmosbarna pöttyökkel.
– Legalább egy szál cigit szerezzél nekem.
Ez után két évig nem találkoztam vele. Iskolába rég nem járt, kicsapták vagy elmaradt a suliból. Nem láttam őt az utcán sem, mégsem telt úgy hét, hogy ne jutott volna eszembe. Időnként hallottam is róla. Csupa fröcsögést, ocsmányságokat, amiből egyetlen szót sem hittem el. Például hogy miután az apja felcsinálta, összefeküdt a bátyjaival. Vagy hogy az apja nem is a vér szerinti apja, és a bátyjairól sem lehet tudni, hogy miféle elátkozott almokban jöttek a világra, mert azon a büdös nyomortanyán, akár egy vadnyugati csehó lengőajtaja, állandóan nyiszorog a bejárat, jönnek-mennek a férfiak, akik olykor gyerekkel érkeznek, aztán elnyeli őket a börtön, megkéselik őket, és elpatkolnak, vagy egyszerűen nyomuk vész, a kölykeiket meg ottfelejtik szépen, így aztán a Róza anyja azt sem tudja, melyik a saját porontya, arról meg végképp lövése sincs, hogy melyiknek ki az apja. Ha anyám cigarettáért küldött a trafikba, apámnak fröccsborért a Törökék kocsmájába, olykor ilyesféle mondatokat csíptem el: „Tizenöt éves, és nagyobb lotyó, mint az anyja.” Mondom, egy árva szót sem hittem el ezekből a kígyóméregben fürdetett, a rosszmájúság keserű levétől csöpögő mondatokból. Amikor kiszálltak hozzájuk a rendőrök, és az iskolában is szóba került a családja, aggodalom fonta be sűrű hálójával a szívemet. Mint aki világtalan és mellé süket is, úgy éltem a belső világomban, mert én voltam a faluban az egyetlen, aki semmiről sem értesült. Goromba pofonként ért, amikor az osztályfőnökünk a következő rövid szöveget íratta be velünk az ellenőrzőnk üzenőoldalára: „Kedves Szülő! Kérjük, ha módjában áll, járuljon hozzá adományával a – itt Róza vezetékneve szerepelt – család megsegítéséhez. Nincs olyan csekély összeg, aminek ne örvendenénk. Köszönettel, gyermeke osztályfőnöke”
Hogy mi történt, azt a következő napokban töredékekből rakosgattam össze. Rózáéknál csúnya patália zajlott hetek óta. Valaki, nem tudom, ki, kiszabadult a börtönből, s hazatérvén valakinek az ágyában talált valakit, akinek nem ott lett volna a helye. Ezután valaki elpucolt, de nem inalt messze, megbújt a közelben, és éjszakánként ott kujtorgott, kurjongatott, fenyegetőzött a ház körül. Közben mindenki ivott, mint a kefekötő, egyik örömében, másik bánatában, ami mindegy, mert abban a házban mindenki mindig örül vagy bánatos, és mindenki állandóan vedel. Néhányan ragasztót is szívtak. Egy szürke hajnalon aztán valakit agyoncsaptak egy szőlőkaróval, a testét pedig bedobták a kútba. Bosszúból valaki torkon szúrt valakit, mint egy disznót. Hogy ki kicsodát, azt már akkor sem tudtam követni. Aztán a leszúrt valakije, de az is lehet, hogy maga a szurkáló, petróleummal végiglocsolta a konyhát, a padlót, a padlást, végül a részegen hortyogókra gyújtotta a házat. Az említetteken kívül még valaki meghalt, ketten megégtek, öten füstmérgezést kaptak, de az amúgy is roskadozó ház felét valahogy megmentették a tűzoltók.
Mondanom kell, hogy kiért dübörgött lázas aggodalomban a szívem? Hogy feltűnés nélkül tájékozódhassak, kitaláltam, hogy megírom az iskolai újságba a szomorú és tanulságos történetet. „Miféle iskolai újságba? – nézett rám felvont szemöldökkel az osztályfőnökünk. – Megmondanád nekem, miféle iskolai újságba?” Természetesen készültem a válasszal. Osztályfőnökünk gyakran mondogatta, hogy abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy a megye legnagyobb, egyben legmocskosabb általános iskolájába járhatunk. Mindig úgy éreztem, van abban valami élvezet, ahogy ezt mondja, valami alig titkolt büszkeség. „Becsüljék meg magukat, mert ilyen disznóól talán az országban sincs még egy. Augiász istállója ehhez képest takaros porta. Herkules zokogva menekülne innen. Ha ugyan mond maguknak valamit Élisz királyának és az argonauták hősének a neve.” Osztályfőnökünk irodalmat tanított, és mivel imádta, jól is tanította. Szinte semmit nem kért számon, órái a meséről, a kalandról és a nagy emberi megpróbáltatásokról szóltak. Hajdanán ő maga is oda járt a mi iskolánkba, és nekem a könyvtár valamelyik hátsó, eldugott polcán kotozva a kezembe került egyszer néhány írógéppel pötyögött, lila indigóval sokszorosított füzetecske, a Suli-Nyúz három-négy rongyos példánya, melynek belső címoldalán főszerkesztőként, tördelőként, fotóriporterként, szerkesztőségi titkárként, valamint a gyászrovat szerkesztőjeként is az ő neve volt feltüntetve. Amúgy a rovatban nem halálesetekről, hanem dolgozatírásról, pótvizsgákról, állami ünnepségekről és más hasonló, valóban gyászos eseményekről tudósított.
– Csak kíméletesen – pislogott rám aggodalmasan, miután megosztottam vele terveim megosztásra alkalmasnak ítélt csekély hányadát. – Kényes ügy. Mit lehet ebből megírni? Talán inkább hagyni kéne az egészet.
Nem hagytam. És miközben tájékozódtam, olyasmiről is tudomást szereztem, amiről nem szerettem volna tudomást szerezni. Például hogy ha az anyjuk elkószál vagy eszméletlenül hever az ágyon, a legkisebb porontyok kieszik a szomszéd kutyáinak a táljából a maradékot. Hogy Róza bátyjai előbb kiszúrták a szomszéd macskájának a szemét, aztán leöntötték benzinnel és meggyújtották. Hogy kislány korában, ha Róza sírt, bezárták az éhségtől sivalkodó, zörgő csontú disznók közé az ólba. Hogy az anyjuk züllött pasijai mind végigmentek rajta. „De ne gondolj erőszakra. Az a kis lotyó már tízéves korában is élvezte. Láttam én, ahogy behemót férfi vinnyog a kíntól a két szöcskelába közt, mert úgy marokra kapta a mogyoróit, miközben azt hörögte: Még! Bassz még! Keményebben basszál!” Az egyik vénember szinte elismerően mondta: „Tűz van annak a picsájában. Felkínálkozott nekem is, pedig a nyolcvanhoz közelítek. Terpeszbe állt, felcsapta a farára a szoknyát, lehajolt, megmutatta a csurdéját, és fejjel lefelé, a lába közül mondta: Bedughatja, ha nekem adja az óráját.”
Az utolsó, akit felkerestem, az egykori tanítónője volt. Amikor meglátogattam, egy vén kaszával ügyetlenkedett a fűvel felvert hátsó udvarban.
– Az erényes Róza? – nézett el mellettem a semmibe. – Így gúnyolták az osztálytársai. Meg máshogy is. A gyerekek kegyetlenebbek, mint a felnőttek. Ez pszichológiai közhely. Szegény Rózácska? Neki a felnőttekből is kijutott. Mit akarsz tőle?
Idős asszony volt, magányos, alacsony és törékeny, a fején fonott kalácshoz hasonló, hatalmas konttyal, a szeme sarkában napsugarasan szertefutó nevetőráncokkal. Miközben fontoskodva előadtam a fedőtörténetemet, úgy éreztem, gunyorosan néz rám a pápaszeme fölött.
– Szívesen tunikán billentenélek, fiam – mondta, amikor befejeztem. – Nincs neked itt semmi keresnivalód. Menj szépen haza, és tedd össze a két kezed, hogy oda születtél, ahová születtél.
Azt hittem, ezzel le is zárta, átlátott rajtam, leleplezett, már nem érdeklem, ám váratlan fordulattal azt kérdezte: – Tudsz te kaszálni? – Nem is tőlem kérdezte, hanem a rozsdás, fenetlen kaszától, a pimasz fűtől, az öreg gyümölcsfáktól, a szürke felhőktől.
– Tudok.
Meglepetten kapta rám kék szemét.
– Aztán honnan tudsz?
– A nagyapámtól.
– Aha – nyugtázta a választ. – A nagyapádtól. És mégis melyiktől? Az embernek általában két nagyapja van. Te melyiktől tanultál kaszálni?
– Anyám apjától.
– Anyád apjától. Akkor hát anyád is van. Meg anyai nagyapád, aki megtanított kaszálni.
Nem szóltam, mert amit mondhattam volna, azt nem tudtam volna elmondani, de nem is volt rá szükség, mert kiolvasta a kétségbeesett tekintetemből.
– Ne szívd mellre, amit mondok – nézett a szemembe. – Az a kislány elveszett rég. Nem azért, mert rossz a vére. Rossz vér van. Hisztizzenek csak a széplelkek, rossz vér létezik. Én aztán tudom. Igaz, lotyó az anyja meg a nagyanyja is. De ő azért veszett el, mert cserben hagytuk. Borzasztó, de vannak dolgok, amik nem helyrehozhatók. Ez most már így marad, amíg csak él. Ez a sors, ez az élet az övé.
A tudósítást nem írtam meg, és az iskolai újságot sem indítottam újra. És persze nem hittem el, hogy vannak veszett ügyek, amiken nem tudunk segíteni.
Néhány hónappal később ismét találkoztam vele. Nyár volt, búcsúztam a falutól, mert ősztől a fővárosba jártam középiskolába. Tartottam a nagyvárostól. Azon az utolsó nyáron sokat tekeregtem a régi helyeken, a kórház erdeiben, az elhagyott homokbányákban, a halastavaknál. Még mindig a kerítéseken mászva közlekedtem, de már nem törődtem vele, hogy ki lát, ki nem lát. Másként érdekeltek a lányok is, túl voltam az első csókokon, és a melankólia ráérős hónapjaiban rászoktam a cigarettára. Nem szívtam sokat, azt is általában olyankor, amikor a jegenyék árnyéka már hosszan húzódott végig a főutcán és a háztetőkön, és az ablakokon sápadt, égi fények gyúltak. Nyakamba kerítettem Kormos pórázát, és felballagtunk az erdőbe, vagy a kórházkert római sírköveihez, a templomdombra, a Xavéri Szent Ferencről elnevezett kis kápolnához, ahol néhány évvel korábban, régészhevületemben emberi koponyákat és lábszárcsontokat kapartam ki a földből. Leggyakrabban a kálváriahegyre mentem, mert közel volt, és mert pilises tetejéről, a keresztek lábától nemcsak a falura lehetett rálátni, de a tekintet befogta a szélesebb tájat is.
Augusztus eleje volt, darazsak döngtek, nehézkes rózsabogarak zúgtak a langyos levegőben, és már messziről kiszúrtam, hogy valaki bitorolja a helyemet. Éppen mert becsben tartottam a magány ezen alkony előtti nyugodt perceit, csak azért is elindultam fölfelé, hátha a megjelenésemmel el tudom üldözni, bárki legyen is az. Ő volt. Hátát a meszelt kőnek vetve lehunyt szemmel ült Jézus porladozó cementlábai alatt. Falatnyi farmerszoknyát és feltűrt ujjú, elöl megcsomózott kockás inget viselt. Kezei ernyedten feküdtek az ölében. Nem sokat változott, de ha lehet, a haja még tüskésebben meredezett. Hosszú, pucér lába most is barna volt. Sárga tornacipőit lerúgta, ott hevertek mellette a fűben. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor megálltam előtte. Felpillantott, hunyorgott. A tekintete fáradt volt, vagy inkább zavaros, a szeme véres, mint aki napok óta nem aludt. Nem mutatta, hogy megismert volna. Köszöntem. Nem köszönt. Szemét lehunyta, feje kisvártatva ismét a vállára billent. A karja meg-megrándult. Bepiált vagy betépett, gondoltam, és leültem én is. Nem mellé, de közel. Kormos a bokrok oldalában zörömbölt, emelgette a lábát, aztán gondos válogatás után, ínyét felhúzva megrágott egy hosszú fűszálat, végül közelebb somfordált hozzá. Megszagolta az egyik cipőjét, aztán a másikat, majd óvatosan az egyik lábfejét. Ahogy nedves orra a talpához ért, Róza lagymatagon megmozgatta a lábfejét, mire a kutya lelkesen végignyalta a talpát.
– Cukorfalat… hagyjál… – suttogta rekedten – …most nem lehet… Húzz a picsába…
Kormos lefeküdt a fűbe, én pedig előkotortam az ingem zsebéből a cigarettásdobozt, és kipöcköltem egy szálat. Odalent, majdnem szemben, a főutca akácfáinak sötétlő gömbjei fölött, második emeleti kórházi lakásunk ablakában apró alak mozdult. Anyám vagy nagyanyám lehetett: apám aznap a fővárosban, a színházban éjszakázott. Mint sárga borostyánlánc ragyogó szemei, a völgyben felgyúltak az utcai lámpák. A mélyben már homály derengett, a domb lábánál a bokrok és stációk árnyai lassan fekete kontúrrá olvadtak össze, de itt fent még rózsaszín fénnyel hintett be minket a felhős ég vízszintes, lángoló nyiladéka. A gyufa sercenésére megmozdult.
– Aranyvirág, gyújts nekem is.
Majdnem a régi, doromboló hang volt. Előhalásztam, meggyújtottam. Ahogy felé nyújtottam, kinyitotta a szemét. Nem nyúlt a cigiért, a füst felszálló zsinórzatán át az arcomat fürkészte, aztán erőtlenül elmosolyodott.
– Te vagy, kis szőke?
Bólintottam. Behunyta a szemét, aztán kinyitotta. A cigiről megfeledkezett. A hosszú, vörös nyiladék lassan bezárult az égen, a fejünk fölött denevérek cikáztak.
– Fázom – mondta. – Mi lesz velem?
A hangja tárgyilagos volt, olyan tanácstalan és olyan árva, mint aki tudja, hogy nincs senkije, akire számíthatna. Közelebb húzódtam, szorosan mellé, és akkor megfogta a kezem. Erőtlenül markolta az ujjaimat, a cigaretta eltört, szétmorzsolódott, a parázs lehullott, de észre sem vette. A keze száraz volt és forró, a homloka perzselt, a teste pedig reszketett, és úgy ontotta a meleget, mint egy túlfűtött kazán.
– Most aztán bekaptam, kis szőke – motyogta. – Megtudom, mi az a büdös nagy titok. Pedig még nem akarom.
Azt hittem, félrebeszél. Azon törtem a fejem, hogy mit csináljak, hazavágtassak-e pokrócért, hálózsákért, gyógyszerért, de akkor elengedte a kezem, a lába közt matatott, majd miután a szeméhez emelte az ujjait, síri hangon megkérdezte tőlem: – Ez vér? Aranyvirág, megteszed, hogy a lábam közé nyúlsz?
Vér volt. Sok vér. És én attól a sok vértől úgy megijedtem, hogy minden érzékszervem tótágast állt, egyszerre rám szakadt a mindenség, a kálváriadomb a málló Krisztussal és a latrokkal, a sűrűsödő alkony, a földig bókoló bokrok, a csöndesen nyüszítő, idegesen toporgó kutya, a sárga lámpák, a hunyorgó csillagok. Láttam a távoli halastavak hideg tükrét, a sötét égen feketén villámló denevéreket, a házat az erdőszélen, ahol néhány éve két csavargó halálra kínzott egy várandós asszonyt, láttam a főváros fényeinek távoli derengését, láttam anyámat az ügyeleti szobában, ahol a sötétvörös polcokon formalinnal teli üvegekben embriók áznak, és láttam a karomban haldokló Rózát, a tenyeremet megfestő vért. A mindentudás szédítő volt, ugyanakkor kijózanító.
– Nem halsz meg, Rózácska – suttogtam, és elszántan beletöröltem a fűbe a vért. Aztán felnyaláboltam, majd rögtön le is tettem őt. Az ernyedt test megdöbbentően, kétségbeejtően súlyos volt.
– Istenem, soha többé nem leszek irigy – fohászkodtam a Mindenhatóhoz, akiben, mivel erősen hitetlen korszakomat éltem, nem is hittem. – Soha többé nem forralok bosszút a szeretteim ellen, csak most segíts.
Néhány hónappal korábban, bizonyos emberbaráti eszméktől vezérelve, kölyökcimborámmal meglovasítottunk a kórházi kazánház oldalából egy húsz bordából álló öntöttvas radiátort. A vasszörnyeteget előbb felvonszoltuk a hullaház mögötti bokros-szakadékos meredélyen, odafönt aztán le nem írható erőfeszítések árán átkínlódtuk a betonelemekből álló, két méter magas falon, majd egy roskatag, nyikorgó taligán, sáros erdei ösvényeken elfuvaroztuk a célállomásra. Mindez játékos fogócska volt ahhoz képest, ahogy Rózával lekecmeregtem a sötét kálváriáról.
Anyám szegény úgy nézett ránk, amikor lezöttyentettem az ügyeletesszoba vörös bársonyhuzatú kanapéjára, mint aki lidércet lát. Róza addigra elájult, barna bőre szürke volt és élettelen, mint a pala. Én mégis szépnek láttam, a legszebb lánynak, akiről valaha álmodtam. Úgy hevert a hajdani kastélyból lett kórházépület kerek sarokszobájában, mint egy elátkozott hercegnő. Akkoriban éber álmok kísértettek létező és nem létező lányokkal, akiket tűzből, harcból, áradó folyóból menekítek. Az ügyeletesszobában sosem égett a csillár, éjszaka is csak az asztali lámpa és néhány öreg állólámpa virrasztott önnön otthonos, meleg fényében. És a parkettől a mennyezetig érő üvegezett könyvespolcokon a pulmonológia kódexnyi szakkönyvei közt, egy pattogzó festésű, rózsaszín tüdőmakett, egy emberi koponya, két-három trombitacsiga és néhány őskövület társaságában ott pompáztak azok a hatalmas üvegek is, melyekben rettentő mementóként, a születés és halál közt megrekedt életek gúnyos és morbid karikatúráiként áztak az embriók. Nem tudhattam biztosan, mégsem volt kétségem afelől, hogy Róza vére és a polcokon sorakozó üvegek tartalma ugyanannak a drámának a kellékei.
Képzeljék el az örökké félhomályban úszó, félköríves toronyszobát. Ablakai közül kettő csukva, üvegükre hatalmas tenyerekként tapadnak a gesztenyelevelek. A harmadik tárva, és az előtte lógó könnyű függönyt a beáramló augusztusi levegő olyan gömbölyűre dagasztja, amilyen a bogár háta. Képzeljék el anyámat, ahogy betámolygok karomban az ájult lánnyal. Már nemcsak a kezem véres, véres a karom és az arcom, véres verejték csorog a halántékomon. Anyám arcára kiül a rettenet. Én is félek, nem tudom, mitől, de azt tudom, hogy nem attól, amitől ő.
– Ne félj, anya – igyekszem megnyugtatni. – Senki sem látott meg.
Ettől láthatóan nem nyugszik meg, így hát hozzáteszem.
– Találtam. A kálvárián.
Orvosnő. Nem újdonság neki a szenvedés, a vér, a halál. Ennyi idő elég is, hogy magához térjen. A félelemnek már nyoma sincs, arcán ismeretlen szigorúság. Őt is, engem is megnyugtat a határozottság, amivel intézkedik. Kinyitja az ajtót.
– Zsófia!
Egy percbe sem telik, belép az éjszakás főnővér. Szőke, lompos tehén, olyan drámai baritonnal, amitől a legmegátalkodottabb betegek is megjuhászodnak, és amivel egy matrózkocsmát is elirányíthatna. Örökké mosolyog. Anyám szereti, mert jó munkaerő, és a betegek is imádják, mert emberként bánik velük. Amúgy egy barátom anyja. Rám néz, elkerekedik a szeme, tátaná a száját, amikor megpillantja a kanapén heverő Rózát.
– Ó, báránykám – dörmögi, és már lódul is. Anyámnak szólnia sem kéne, anélkül is tudná a dolgát. De azért anyám szól, mert ő is tudja a dolgát, és mert a határozott hang is a munka része.
– A vizsgálóba – mondja. – Aztán a hetesbe. Vagy inkább a kétágyasba. Rögtön megyek én is.
Felém fordul. Újra ő az, az ismerős anyám. A szoba sarkában lévő, vörös függöny mögé rejtett mosdókagyló felé int.
– Mosakodj meg. Úgy nézel ki, mint egy tömeggyilkos. Mennem kell. Te meg tűnj el innen. Majd reggel beszélgetünk.
Elmegy, aztán a fényes, gesztenyebarna lengőajtó szinte azonnal újra megnyikordul. Nem jön vissza, csak a fejét dugja be. Szőke ő is. Szép és fiatal. Fehér köpenye szinte ropog, nyakában piros gumicsöves fonendoszkóp, amit időnként fonendoszpóknak mond. A zöld posztóval borított óriási íróasztal, a „rinocérosz” felé mutat.
– Az ételhordóban a vacsorám. A kedvenced. Sült virsli krumplival. Vidd el, edd meg. Nekem nem kell.
Az ajtó úgy nyisszan, mint a kutya, ha a lábára lépnek. Egyedül maradok. Bámulom az egyre csöndesebben moccanó lengőajtót, a metszett üveget, melyen sokszor ámultam kiskoromban, ha anyám olykor felhozott ide, a gyerekeknek tiltott területre, a grófok egykori dolgozószobájába, bámulom a hosszú farktollú pávákat, a trópusi növények tekergő indáit. Leülök az íróasztal mögé. Farkaséhes vagyok. Az asztal sarkáról a zöld ernyőjű lámpa fénykörébe húzom az alumíniumlábost. Leveszem a fedelét. Evőeszközöm nincs, két ujjal kiemelem a virslit, beleharapok. Bámulom a polcon a rózsaszín tüdőt, a csápokként nyújtózó vörös és kék ereket, az ízelt, sárga gégecsövet, rágom a húst, két ujjal kiemelek egy krumplit, bámulom a vicsorgó koponyát, az ablakon óriások mancsai kaparásznak, a függönyt megdagasztja az erdő felől áramló levegő, aztán a könnyű anyag meglebben, hullámot vet, kifordul és ernyedten visszahull, odakünn bagoly huhog, a lámpa ernyője alatt csapdosó fekete halál, bolyhos éjjeli lepke zörömböl, harapok, a számba tömök egy krumplit, aztán még egyet, rágok, tekintetem a könyvek gerincén, a koponyán, a böhöm csigákon vándorol, gondosan kerüli a magasabb polcokon sorakozó rettenetes üvegeket, forróság önt el, mintha lázas lennék, leragad a szemem, nem megyek haza, az asztalra borulva nyom el az álom, valahol óra ketyeg, olyan testetlenül, mint a semmibe hulló vízcseppek, hallom az ablakon beszűrődő halk zajokat, egy macska távoli, kísérteties sírását, a rezesbanda-csörömpölést valahonnan lentről, talán a konyhán mosogatnak, és érzem Rózácska orgonaillatú, csiklandós leheletét…
Egy hónap múlva elkezdődött a középiskola. Minden reggel korán keltem, bebuszoztam a fővárosi gimnáziumba, amit olyan erőbedobással gyűlöltem, hogy ha annak csak a negyedét fordítom tanulásra, kitűnő lehettem volna. Néhány év múlva anyámnak felmondtak a kórházban, szemet vetett az állására valamelyik megyei potentát orvos végzettségű gyermeke, és elköltöztünk a faluból. Rózácskát soha többé nem láttam, de míg meg nem talált a valóságos, igazi szerelem, elalvás előtt sokáig kísértett a suttogása.
 

Vissza a tetejére