Flight shame; Az ember gerince nyolcvan év múlva


Flight shame
 
Terjed a nyugati világban a repülés okozta szégyenérzet,
ami akkor tölti el a környezettudatos utazót, ha gépen száll   
fölébe, roppant szén-dioxid- és vízgőzfelhőket pumpálva szét.
A jóléti államok tudatos polgárai immár egyre kevesebbet
repülnek, de legalábbis igyekeznek odafigyelni, hogy csak
akkor utazzanak gépmadáron, ha muszáj, és válasszanak
alternatív közlekedési módszert, ha erre módjuk nyílik.
Nem az üzleti utak miatt nőtt drasztikusan a légi forgalom,
hanem a fapadosokkal a világra zúduló tömegturizmus miatt.
Flight shame, mondja az amerikai (csakugyan Amerikában
szégyellik legtöbben a repülést). Ennyi erővel egyébként
jogos lehet a meat shame, a plastic shame és végső soron a
life shame, szégyellhetjük magunk, valljuk, hogy élünk.
Minden ötödik európai röstelli, ha repülőre száll, ez jó jel.
Persze, kérdés, mire elég a röstelkedés, de azt mondják,
a szándék a fontos. A magam részéről úgy harminc éve
nem tervezem; már kezdtem avíttnak érezni békalétformám,
most viszont éppen kapóra jön, hogy repülni ciki lett.
 
 
Az ember gerince nyolcvan év múlva
 
Az ember gerince nyolcvan év múlva egy kutatás szerint
meghajlik majd a számítógépnél görnyedő életmód
s a telefonok szakadatlan nyomkodása miatt, a mellkas
behorpad, a váll előregörnyed, a fej ferdén előreáll,
mint a gyöngytyúké, jó hülyén fogunk kinézni, annyi szent.
Persze kellő számú jógaórával és úszással a deformitás
kivédhető, a test esztétikus maradhat, amennyiben
odafigyelünk magunkra rendesen. De gerincünk épsége
valójában már most is a múlté. Tartása megtörve rég,
rugalmassága oda. Hajdani gyerekkoromban, emlékszem,
az Órarugó-gerincű Felpattanót adták a tévében, ma
egy rakás Takonygerincű Lepattantat látok. Nyolcvan év
múlva az ember fizikuma csak hozzáidomul jelleméhez.

Vissza a tetejére