H. úr elveszett monológja; H. úr vallomása Opheliának


H. ÚR ELVESZETT MONOLÓGJA
 
Padlóra kerültem. Tényleg. Nem vitás.
Nem is értem magam, e furcsa entitást.
Kit mar még a múlt, ahogy kicsap e jelen,
mint bőrön a só egy sekély tengeren.
 
Úgy vagyok a vanban, mint ki nincs is ott,
nemlétem a létben ingó, kis titok.
Ami bennem én volt, az most furcsa máz,
le is olvad rólam, illan a varázs.
 
Nem marad utánam, csak csend és hideg,
mikor összevérzek égi prériket.
Leszek Tejúton vágtató indián,
s elrejti nyomom a sugárzó hiány.
 
 
H. ÚR VALLOMÁSA OPHELIÁNAK
 
Szerelmünk távoli, hideg bolygó,
alig éri fagyott felszínét a fény,
jégburka alatt csak halott óceánok forró
gejzíreinél mozog még néhány furcsa lény.
 
Egykor lakható, élő égitest volt,
zöldellő szirtfokkal, tengermélyi vággyal,
egyensúlyban tartotta a hűséges hold,
míg bírta gyengülő tömegvonzással.
 
Sodródik azóta a messzi űrben,
egyre gyorsabban és egyre távolabb,
mintha elbujdosni akarna a hűtlen,
lerázni a gravitáció keltette hullámokat.
 
Kisbolygó-emlékek is elkerülik már,
üstökös-remény se mellette lobban,
a mélyülő sötét elnyeli a titkát,
s összesűrűsödik egy fekete pontban.
 

Vissza a tetejére