Reneszánsz szerelmesek; Pereg a film; Az álom megkávézik a verandán; Az idő és a szép; Veréb


reneszánsz szerelmesek
 
esik,
opálos fényben nyújtóznak a fák,
a víz kibérli ezt a hosszú sétát.
a szürke égről férfija jut eszébe.
egy repülőtéren várt rá. január volt.
olaszos tél csiklandozta orrát.
csók mézétől mosolyog,
derékon felejtett ölelésre gondol,
a kezekre, a lábakra,
a hátra, a hasra, a vállra,
a gyönyör domborműveire.
Michelangelónak képzeli magát,
reneszánsz aktot fest.
 
 
pereg a film
 
egyre távolodik
az érintéstől.
pereg a film.
már nem sír.
és esténként nem
nyit ki bort.
csak néz mereven.
lehull a hamu cigarettájáról.
be a dekoltázsába.
figyeli a tarka fákat.
az őszi verőfény
megnyugtatja.
leveleket gyűjt és vadgesztenyét.
becsomagolja az álmos tájat.
a szűk utcák is a férfira emlékeztetik.
de nem mondja el neki
már, mire gondol.
legutóbb ráparancsoltak,
hogy ne mondja azt se,
mennyire kívánja.
bírja ki.
viselje el.
a magány kényelmes kabát,
hozzásimul a hátához.
kettészakadnak
hegyek és tengerek.
az év leghosszabb napja van.
egymásba ragadó
rövid nappalok,
hosszú éjszakák,
tél, tél, tél, tél,
hosszú fehér tél.
 
 
az álom megkávézik a verandán
 
négy negyvennégy.
a rigók már felébredtek.
hűvös hajnal hasal a fűben.
lépcsőn ücsörög egy álom,
nagykabátot vesz,
rágyújt, kávét kortyol,
sétál fel-alá a verandán,
kimegy a huzatos tavaszba,
nem fázik, és nem fél semmitől,
sokat nevet.
 
 
az idő és a szép
 
ha az üde bőr a csontra szárad,
úsznak pillád alatt a szarkalábak,
mondd, kinek kívánságát csigázod fel?
nem méltósággal,
szépen kell megöregedni.
 
 
veréb
 
az emlékezet virágba
borult cseresznyefáin
apró madár tollászkodik.
szürke, jelentéktelen,
nem énekesmadár
és nem is ragadozó.
szárnya törékeny, teste sebezhető,
egy kölyökmacska is könnyen legyőzi, 
a fecskék nem törődnek vele,
a boldog gólyák fiókáikat etetik,
senkinek sem tűnik fel, hogy
mondanivalója van a világról.

Vissza a tetejére