Erzsi megtalálása


regényrészlet
 
Sokáig nem tudta volna megmondani, mitől lesz más az emberi élet kioltásának ilyen vagy amolyan módja. Nem is az erőszakos vagy a természetes vég között látta az igazi határvonalat. Ha valamelyik kocsma előtt, amire volt példa mindig, mert az emberek beisznak, valami semmiségen megbolondulnak, és megbicskázzák egymást, természetesen nincs rendben, persze, de másképpen gyűri meg lelkét a fölháborodás, mint amikor akasztanak vagy nyilvánosan lelőnek. Megrendül inkább, tanácstalan lesz. Fekszik a porban a földműves, alvad a vére, a gyilkosa a homlokát törölgeti, lassan rájön, mit tett, hebeg és habog. Annak meg ennyi volt. Fejbe vernek valakit, hogy nyomban vége. Ennyi volt. A kivégzés azonban egészen más. Erőszak az is. Erőszak szép ruhában, nem? Valamiféle ünnep is, komor ünnep, igaz. A kivégzésben is van valami olyan hangulat, mint amit többnyire a templomban érzett istentiszteletek alkalmával, köszönjük meg, legyünk hálásak, hogy hihetünk az Istenben és a gondviselés kegyelmében, ennek így kell lennie, ez az élet igazi értelme és elkerülhetetlensége, és akkor az olyan, mint a kivégzés. Aki ártatlanul áll a komor és szótlan osztag elé, és ránéz a puskacsövekre, látja, hogy elkerülhetetlen, ami jön. Bizonyos volt abban, hogy a halál a dolgok legvége, így is, és úgy is, ezért azzal sem sokat, se keveset nem kell törődni. Volt olyan, hogy az elítélt, amikor vitték, ordítani kezdett. Torkaszakadtából kiabált, és nem lehetett eldönteni, hogy átkozódik vagy rimánkodik. Nem hagyta abba. Akkor is üvöltött, amikor akasztották. Bugyborékolva fejezte be, hörögve, rángatózva.
Igyekezett nem törődni azzal, hogy az ítélet-végrehajtáshoz osztották be.
Mélyen, megátalkodottan szégyenlős volt. Ha csak tehette, egyedül fürdött. Korábban otthon, a konyhában, a lavór fölött még félmeztelenül sem tette. Az anyja nevette, te, te, Sanyikám. Csapkodta a hátát, ő meg a kamrába bújt, vitte a lavórt, lötyögtetett. Aztán arra gondolt, hogy a halál mindenekelőtt és leginkább szégyentelen, olyan arcát mutatja az embernek, ami már nem is ő.
Le kellett vennie az udvaron egy akasztott embert. Fölpakolni rendesen a kis kocsira, összekötözte a csuklóit, ne essenek oldalra a karok. A társa fiatalabb volt, mint ő, óvatosan fogták, mert amikor meghalt a tag, becsinált. Különben szokták ezt. Akárhonnan kiszalad az anyag, a mindenféle anyag az emberből, amikor a halállal találkozik. 
– Nem értem – mondta egyszerre.
– Mit nem értesz?
– Nem tudom – megálltak a holttesttel, lassan csöpögött belőle a lé. – Nem tudom, mit nem értek.
– Csináljad már, bazmeg!
Aztán ennek is vége lett. Hamarosan egy vidám, hangulatos században találta magát, ami a visszafoglalt Délvidék felé masírozott, daloltak a fiúk nagy hangon. Jött aztán a hír, onnan tudták meg, hogy a tiszti szálláson ordítozás támadt, egymásnak estek az elöljárók. De inkább értetlenkedés fogadta, mint értés. Hogy Teleki Pál miniszterelnök, aki nem sokkal korábban örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, a német beavatkozás magyar támogatása miatt főbe lőtte magát. Aljasság, nem aljasság. Ordítoznak a tisztek. Neki meg mintha valami búra lenne a fején. Minden távoli, minden tompa. Megtorlások, atrocitások kezdődtek a visszafoglalt országrészben, és ha a halál, az emberi pusztulás eseményeit eddig szemérmetlennek és pőrének látta, akkor most lenne ideje hozzászokni, mert ezekben a szeszélyes áprilisi napokban meg aztán májusban és a nyári hónapokban is bőséges tapasztalatot szerez, lát a Dunában sodródó szerb tetemeket éppúgy, mint fölrobbantott, leszakadt altestű magyar katonapostást vagy szuronnyal ledöfött szerb öregasszonyt, aki kapával támadt rájuk, és levágta az őrvezető ujját.
Ne rugdosd már a tetemet, te hülye.
És még nincs is tél, amikor befagy a folyó.
A Délvidék visszakerült az anyaföldhöz, s aztán az a szóbeszéd, ami később, még évtizedek múlva is élénken virágzik a magyar emlékezésben, hogy ugyanis a nagybeteg, a lélegzet után már csak zihálva kapkodó szerb nagymamák párnája alatt ott rejtőzik a csőre töltött revolver, és bármikor előkapják fürgén, bármikor lőnek vele, annyiban igaz, hogy maga is szemtanúja, amikor a bevonulás ünnepsége alatt csokorba rejtett bomba szakítja le több katonatársa karját és fejét.
Nézi egy vércsík útját, ami a bakancsa felé tart.
Nem tud mozdulni.
Aztán egy éjszaka megböki az egyik cimborája.
– Átvezényelnek bennünket, Sándor.
– Honnan tudod? Hova?
– Keletre.
– Kutya hideg helyre megyünk.
– Hideg helyre, bizony.
– Szerinted mennyire hideg helyre?
– Olyan hidegre, hogy befagy a seggünk lika.
Zavarba jön az ilyen beszédtől.
– Akkor ott a hideg a legfontosabb?
– A hideg, Sándor.
– Akkor meg nekünk a legfontosabb dolog a meleg holmi – suttog még mindig elpirulva a segglik szó hallatán, és örül, hogy a sötétben nem látható az ábrázata.
Majd ahogy Pestre kerülnek, az első dolga, hogy egy zsidó ékszerésznek eladja a jegygyűrűjét, amit az anyjától kapott. Tudja, hogy az élete fontosabb, mint a gyűrű, mert gyűrűje még lehet, de élete csak egy van.
– Magát is elhagyták? – kérdezi az ékszerész, kicsi, sánta ember.
– Nem hagytak el, kérem.
– Kártya?
– Nem, kérem.
– Jól van, no, nem az én dolgom.
– Tényleg nem a maga dolga – mondja ő, és elpirul.
A gyűrű árából bélelt kabátot, jégeralsót, pamutharisnyát, kézzel kötött, vastag zoknit vesz. Mindig a drágábbat veszi. Inkább nem eszik két napig, de akkor is. Mert az életnél nincsen fontosabb. Tervezni kell, nem?
Néha úgy érzi, mintha követné az apja, és bólintana, vagy rázná a fejét egy-egy cselekedete után.
Igen, fiam.
Ezt nem, fiam.
Még mindig van néhány napja az indulásig, amikor is a végtelen hidegbe mennek majd bele. Persze még nincsen hideg. De aki tervez, azt tudja, hogy lesz. Egy reggel arra ébred, hogy olyan merevedése van, mint amilyen talán soha még. El se múlik az ilyen. Nem akar magához nyúlni. Egyszer a papjuk, magas, hajlott férfi, megkérdezte, csinál-e ilyesmit, hát hogy magával. De őszintén feleljen neki, úgy, mintha Istennek mondaná. Neki meg az jutott az eszébe, hogy Istennek nem kell mondani semmit, Istennek nem kell bevallani, meggyónni, mert ő úgyis látja. Kinek gyón ő, amikor gyón? Egy másik embernek mi köze az ő bűnéhez? Egy másik ember, egy olyan akárki, hogy adhat föloldozást neki? Vagy ez csak azért van, azért találta ki az ember, hogy kimondhassa?!
Gondolhatott bármire, a kérdésre elpirult, dadogni kezdett. A pap nagyot sóhajtott, fölemelkedett ültéből, majd megrendülten suttogta, Isten elleni legnagyobb vétek az ilyesmi. Rángatni a bögyörőt, fiam!
Nem is nyúlt aztán magához, bár korábban se sokszor tette. Néha beleriadt az éjszakába, hogy magától elfolyik a magja, égető, érdes és édes érzés volt. De most olyan tűrhetetlen vágyat érzett, hogy ki kellett mennie a városba, a nagy házak közé, a forgalomba, hol füst száll, benzinszag, és bizonyos helyeken a szép nők parfümfelhőben járnak. A szolgálatvezető csak ránézett, elhúzta a száját, elengedte.
– Menjél, fiam, de mosdasd meg előtte!
– Mit?!
Sándor az átláthatatlan, szörnyűséges városba ment, ahol nem félt, mert egyébként nem tartott semmitől, és ahol némi járás és bámészkodás után megállapodott, és úgy bólintott a kapu mellett álló lánynak, mint aki ezerszer csinálta ezt. Vert pedig a szíve, azt hitte, kiugrik a helyéből. A lány visszabólintott, haja a szemébe hullt, indult máris, és ő követte. Igyekezett semerre sem nézni, a fejét lehajtotta, a lány kicsi, gömbölyű bokáit nézte, a félretaposott, ferde sarkú kis cipőt. Egyszer még rá is kiáltott, nem lát a szemétől, mi van, beittál, koma? Nem ivott, mondta. És hogy nem koma. Csak semmi koma. A lány egy sivár szobába vezette, cselédszoba lehetett, apró, tűzfalra néző ablakkal, ágy, két szék, semmi más. Bőrönd a sarokban. Hol van itt csap. Ültek egymás mellett a nyikorgó ágyon.
– Na, katona úr, szabad a gazda – mondta a lány, és szabaddá tett egy gombot a blúzán a két madárkamelle fölött, olyan arca volt, mint akit kínoztak már, és aki a gyötrelem közben is visszabeszélt.
– Milyen gazda?
– Kezdje már, mert elalszom – ásított a lány.
– Azt hittem, te kezded – mondta, és megint égett az arca. Ha odanyúlna a homlokához, biztosan megégeti a kezét. Kalimpált mellében a harang. Odanyúlt. Megsimogatta a homlokát.
– Nem vagy te lázas?
– Hiszen dadog – nevetett a lány, és kicsit megnyomta, hátradöntötte, és a sliccénél matatott.
– Nem, nem dadogok – suttogta a plafonnak.
– Hogy hívják? – kérdezte a lány, ő is vetkőzött, gyorsan, rutinosan, lentről már fényes csupasz volt, és széles csípője közepéből, a combjai találkozásánál nagy bozont sötétlett. Szaga volt, erős. Odanyúlt, simogatni kezdte. Majdnem elmosolyodott zavarában. Akkora lett a fasza, mint egy kalapács. Hanem egészen váratlanul a lány fölugrott, rángatni kezdte, álljon már föl, jöjjön, jöjjön, ő meg nem tudta, hová, nem tudta, mi ez az egész, erősen fogták a csuklóját, vonták, rángatták, de csak a szobaajtóig jutottak, volt mellette egy valószerűtlenül nagy tükör, hogyan is nem vette eddig észre. Ekkora tükröt nem is látott még, belefért az egész ember. Illetve Zalatnai bácsinál, a fényképésznél látott mégis ilyet, hasonlót.
– Na, akkor, komám, nézze! – kiáltotta a lány.
– Ne komázz, mit nézzek!?
– Hogy mit csinálok, azt.
A lány csücsörített, meg fölfújta a pofikáját, grimaszolt, őt összeborzolta, az arcát tolta az ő arcának, kacagott, visongott, mint egy bolond nőszemély, mindenféle verseket mondott, szavalt. Billegett a feje, mint egy megbolondult fészek. Sándor meg most már biztosan dadogott, maga is hallotta.
– Te meg mit művelsz?
– Színésznő vagyok! Színésznő vagyok!
– Értem. És melyik színházban? – kérdezte Sándor, bár csak egyet tudott volna mondani, a Vígszínházat. Meg az Operettet.
– Jaj, milyen bolond vagy!
Aztán a lány sírt, az ágyra dobta magát. Vigasztalhatatlanul rázta a zokogás, hamar fölpuffadt az arca. Ő meg ilyet még nem látott. Hogy valaki, egy lány így, ennyire sírhat, meg ilyen összevissza viselkedhet. Ilyen sírásba bele lehet halni. Nem áll meg a szíve? Nem szakad meg? Ezzel ő nem tudott mit kezdeni, előbb simogatta a hátát, aztán már rángatta, álljon föl, hagyja abba, de az még jobban csinálta. Valósággal bömbölt, ordított. Lehet, hogy ez is színészet?
Akkor rámászott, és bedugta neki.
A lány elcsöndesült, olyan volt, mintha figyelni kezdett volna.
Nézte őt, hogy csinálja, tágra nyílt a szeme.
Dörömböltek az ajtón, de a lány nem törődött vele, ő pedig nem akarta abbahagyni. Rángatták a kilincset, feszegették a zárat, rugdosták az ajtót. Aztán kiabáltak, erősen, mély, durva hangon.
– Erzsi, nyisd ki! Te büdös kurva, nyisd már ki!
Abbahagyta. Mert mindjárt beszakad az ajtó. Akkor megelégelte, hagyta a lányt, fölemelkedett, aki abban a pillanatban fölült, mintha azt figyelné, mit fog ő most tenni. Nem tett sokat, de biztosan eleget. Mezítelenül lépett az ajtóhoz, a kulcsot elfordította, kitárta. Hatalmas ember magasodott előtte, egy valóságos behemót, krumpli az orra, kolbász a szája. Lihegett, mint egy mozdony. Vörös volt az ábrázata, akkora volt a mellkasa, mint egy teli zsák. Hentes az ilyen, vagy ládákat pakol hajnaltól estig a vásárcsarnokban. Izmok nőnek rá, erő. Szörnyeteg volt! Ő meg csak egyszer ütött. Viszont nyomban, villámgyorsan. Elfigyelte, hogy lassan, csodálkozva, kissé megbántva, halk csuklások kíséretében összeomlik. De máris fel akart kelni. Hörögve próbálkozott. Támasztotta magát az izmos, de remegő karjával, tolta magát fölfelé, és nyilván sikerült is volna neki. Akkor Sándor hajolt, és ütött még kettőt, arcra, illetve szívre. Aztán már nem mozdult a másik. Megfordult, a lány ott áll mögötte, eltátotta a száját.
– Erzsi – dadogta ő, még mindig merevedése volt. – Így hívnak, Erzsi. Ugye?
A lány bólintott, az ingét magára kapta már, gyűrögette, de alul pucér volt még mindig, emelgette a lábát.
– Ki volt ez? – kérdezte tőle.
– Nem tudom – mondta a lány. – Honnan tudnám.
Látszott, hogy hazudik, harapdálta a száját, és már sokszor a heverő alakra nézett.
– Visszajövök, ha akarod. Akarod?
– Te még nem voltál nővel? – kérdezte a lány, ingatta a fejét
– Akarod, hogy megkeresselek? – kérdezte újra.
– Csakhogy te nem jössz vissza, koma. Te meghalsz. Lelőnek, komám, mint a nyulat, fölrobbansz. Kivégeznek, mint egy bogarat. Nem marad belőled semmi, csak egy picike havas földpúp holnaputánig. Aztán az is elsimul. Érted, hogy az se?! – a lány szeme veszélyesen csillogott.
Kicsit gondolkodott, mert ezeket, akárhogyan is, de jelentős érveknek érezte. Megemelte a lábánál, és behúzta az óriást a szoba közepére, nagyon nehéz volt, biztosan több, mint egy mázsa, inkább másfél. Az csak nyögött, nem volt magánál. Fölállt, ránézett a lányra.
– Jól van, visszajövök. Hallod? Visszajövök ide. Milyen Erzsi vagy?
– Karakas.
– Ha még egyszer azt mondod, hogy koma, nem jövök vissza, érted?
– Értem.
A lány sápadtan nézte, mit csinál. Mit csinál, jaj?! Mert akkor rálépett az óriás kézfejére, az egyikre, aztán a másikra. Megtaposta őket. Recsegett a csont, ropogtak az ujjak, mint a száraz faágak, az óriás nyögött. Szépen eltaposta őket. Levette a fickó cipőjét, eltörte mind a két lába ujját. Két mozdulat csupán. Az óriás ordított, föl akart ülni, megint leütötte.
– Hogy ne verjen meg, érted? Törött kézzel nem verünk, érted?
Aztán az utcán hallotta, kiabál utána az ablakból, akarom, akarom.
Megfordult, nézte a lányt, ahogy kihajlik az ablakból, szép volt, szépnek látta, visszakiabált.
– Jól van, jövök érted, Erzsi. Csak egyet kérek.
– Mit?
– Hogy ezt az egészet hagyjad abba.
– Mit tudsz te. Adsz enni?
– Hagyjad abba, és visszajövök. 
És közben nem értette magát, mitől ilyen határozott, mitől ennyire eltökélt, és egyáltalán, hogy képes valamit így kimondani. Most már nem is dadogott. Régebben érzett kételyt, mardosta, bizonytalanná tette. Most meg?! A háború tenné ezt vele? Az a sok veszélyes helyzet, amikor az élete meg a társaik élete tényleg csak hajszálon múlt, az ő fejét is széttéphette volna a szerb partizánbomba. Hogy megérezte, semmi az egész, bármikor meghalhat?! És akkor jön egy ilyen Erzsi.
 

Vissza a tetejére