A sivatag aknái

Részlet a Gyorsan vágtáznak mind a holtak című regényből
 
Elmosolyodtam, felálltam a székből, hogy sétáljak egyet.
„Csak ide megyek a ház elé” – mondtam Khálidnak.
Már vaksötét volt, a házak ablakaiban pislákoltak a fények. A határ betonfalain lévő őrposztokban reflektorok szurkálták az éjszakát.
Remegni kezdett a föld. A kifőzde ablakai zörögtek fakereteikben. Láttam, hogy Khálid feláll az asztaltól. Hevesen integetett, hogy menjek vissza. Elindultam visszafelé, bár a legkevésbé sem tartottam jó ötletnek, hogy egy épületben várjuk ki a földrengést. A remegés erősödött. Akkorra jöttem rá, hogy mi történik, mikor visszaértem az asztalhoz, és a bejárat felé fordultam.
Egyiptomi páncélozott csapatszállítók húztak el a kifőzde előtt. Gyorsan mentek. Nem láttam még lánctalpas gépeket ilyen sebességgel közlekedni. A lövegtornyaikban az ötvenes kaliberű amerikai gépágyúk mögött becsatolt sisakú katonák ültek. Vagy húsz hajtott el teljes sebességgel, majd újra csend lett. Khálid káromkodott, majd visszaült a székbe.
Beduin káromkodás volt, ízes és végiggondolt. Sokkal inkább rokon az átkokkal, mint a szitokszavakkal. Egy beduin sosem nevez néven senkit. Nem emlegeti fel az édesanyja foglalkozását. Általában Istent hozza szóba, és fohászkodik, hogy Isten mit tegyen az illetővel. Konkrétan rontást kér rá, aminek számtalan változata van.
Hallottam olyat, hogy azért fohászkodtak, valakinek csak lánya szülessen, de olyat is, hogy romoljon el a kocsija. Hogy betegedjen meg valaki, hogy ne temessék el tisztességesen. Aztán hallottam ezeknek a kombinációit is. Például hogy valaki kapjon rákot, csak lánya szülessen, és romoljon el a kocsija. Mindez lehetőleg egyszerre.
Hogy essen meg vele valami tisztességtelenség, hogy veszítse el a becsületét. Isten átkát kérték bárkire, akire megharagudtak, kivéve, ha az a közeli családhoz tartozott. A beduinok között a szavaknak varázserejük van. Nagyon megfontolják, szabad-e közeli családtagot átkozni, mert az átok rájuk is visszahullhat. Egyszer sem hallottam, bármennyire is haragudott meg bárki is, hogy valakit átkozott volna a vérrokonságban. Ha pedig nem Istent kérték, hogy tegye nyomorúságossá az ellenük vétő elkövetőt, vagy nem jutott eszükbe valamilyen cirkalmas átok, egyszerűen annyit mondtak: „Látlak még szenvedni.”
 
Vártunk. Húsz perc múlva csörgött a telefonom. Abed volt az.
„Gyertek ki a ház elé!”
Fizettünk, kisétáltunk. Abed várt egy ötven köbcentis krosszmotoron. Egy fiú állt mellette. Az alagutaknál már találkoztunk vele.
„Remek ötletem van, magyarok atyja” – mondta, s leszállt a motorról, a fiú kezébe adta a kormányt, aki intett nekünk, és elhajtott.
„Hol parkoltok?”
Odasétáltunk, ahol Khálid leállította az autót.
„Induljunk” – mondta Abed.
Beültünk a kocsiba. Akkor sikerült végiggondolnom, hogy Abed valószínűleg nagy ívben kikerülte az ellenőrző pontot a sivatagon keresztül, ehhez kellett a krosszmotor. Nappal sem megy be a sivatagba az ember ezen a vidéken, pláne nem éjszaka. Több akna vándorol a folyamatosan mozgó homokban, mint bárhol a világon. A háborúk miatt kerültek oda, és bár Egyiptom nemzetközi támogatásban részesül, hogy felszámolja ezeket, az a pénz szinte semmire sem elég. Szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hol vannak az aknák. Mert a homok játszik velük, és mozgatja őket. Csak nagyjából tudja megsaccolni bárki is, hogy éppen hol járnak. Kivéve persze a beduinokat. Ha azzal nincsenek is tisztában, hogy hol vannak az aknák, azzal igen, hogy éppen hol nincsenek. Így jött át a sejk az éjszaka közepén az aláaknázott sivatagon.
Khálid elindította az autót. Rákanyarodtunk a kivilágítatlan főútra. Abed felém fordult, levette a hátáról fekete kínai hátizsákját, és a kezembe nyomta.
„Ezt vedd fel, magyarok atyja!”
Elhúztam a zsák cipzárját. Egy fekete nikáb volt benne fekete egyberuhával. Abed vigyorgott.
„Az anyósomtól kértem kölcsön. Nálam van a személyi igazolványa is.”
„Ezt nem gondolod komolyan.”
„De. Öltözz fel!”
„És ha lebukunk?”
„Nem fogunk.”
„Ha felemeltetik velem a kendőt?”
„Azt nem hagyjuk.”
„Hát nem tudom, Abed.”
„Gyerünk, csináld!”
Khálid megállította az autót a sivatag szélén. Kiszálltunk a kocsiból. Levettem a bőrdzsekimet, és felhúztam az egyberuhát. Feszült, de nagyjából belefértem. Abed eligazította a fejemen a kendőt.
„Vedd fel a kesztyűt is!”
Felvettem. Abed beült a volán mögé, engem maga mellé ültetett az anyósülésre. Khálid hátul ült. Görcsbe rándult a gyomrom. Ahogyan elindultunk az ellenőrző pont felé, hallottam a fülemben a Varjúkirály duruzsolását: „Ki fognak szállítani az autóból. Ha rájönnek, hogy külföldi vagy, lehet, hogy meg sem várják az utasításokat. Letérdeltetnek, és agyonlőnek mint izraeli kémet. Vagy agyonvernek, ha sajnálják rád a golyót.”
Feltűnt az ellenőrző pont. Két homokszínű, páncélozott csapatszállító szűkítette az utat. Előtte katonák ültek. Abed felkapcsolta a kocsiban a lámpát, és lassított.
„Ne nézz a szemébe senkinek!” – mondta. Egy golyóálló mellényes, sisakos kiskatona lépett a kocsi elé, jó húsz méterre a leparkolt páncélosoktól, kalasnyikovval és lámpával a kezében.
„Jó estét!” – mondta Abed.
„Állítsa le a motort!” – válaszolt a kiskatona.
Abed engedelmeskedett.
„Személyi igazolványokat!”
A sejk hátranyúlt, elvette Khálid személyijét, majd a sajátjával és az anyósáéval együtt átadta. A katona egyenként végignézte őket.
„Hová mennek?”
„Bír el Abdba.”
„Miért?”
„Ott lakunk.”
A katona bevilágított a kocsiba a lámpájával.
„Az út le van zárva.”
„Nem tudtam.”
„Emelje fel a nikábját, hogy lássam az arcát.”
Éreztem, hogy patakokban kezd el folyni az izzadság a hátamon.
„Nem fogja” – mondta Abed higgadtan.
„Mi az, hogy nem fogja?” – kiabálta a kiskatona. „Azt fogja csinálni, amit mondok.”
„Nem állunk ellen neked, de abban biztos lehetsz, hogy nem fogja levenni neked a nikábot.”
„Szálljanak ki a kocsiból!”
Abed kiszállt, Khálid is követte.
„Az asszony is.”
„Az asszony a kocsiban marad” – mondta Abed higgadtan.
„Azonnal szálljon ki.”
Abed a kezével intett, hogy maradjak a kocsiban.
A kiabálásra az ellenőrző pont több katonája is felállt, és körbevették az autót. Egy őrmesteri rangjelzésű kopasz, kövérkés férfi lépett Abedék mellé.
„Mi történik itt?” – kérdezte.
„Védem az anyósom és a családom tisztességét.” – mondta Abed.
A férfi bólintott. A kiskatonához fordult.
„Rajta van bármelyikük a körözési listán?”
„Nincs.”
„Akkor engedje tovább őket!”
„De...”
„Ez parancs volt.”
A kiskatona tisztelgett, mutatta, hogy üljenek vissza a kocsiba.
„Most jöjjön velem! – morogta az őrmester, és a mutatóujjával körözött a levegőben, hogy nyissák meg az utat.
A lánctalpasok csikorogva félreálltak az útból. Abed beindította a motort, és továbbhajtott. Tíz percen keresztül néma csendben ültünk a kocsiban.
„Szerintem már leveheted a nikábot” – mondta Abed.
„Egy nagy fasz vagy. Nagyon kevésen múlott.” Abed elmosolyodott. A Közel-Keleten fasznak nevezni egy férfit ritkán sértő. Inkább a férfiasságát ismerik el vele.
„A katona nem erről a vidékről származik. Valószínűleg Kairóból vagy Alexandriából helyezték ide. Az őrmester azonban itteni volt, vagy éppen elég időt töltött már itt.”
„Mihez?”
„Ahhoz, hogy tudja, a törzsek kevés dologban értenek szót, de egyben igen. Senki sem zaklathatja az asszonyaikat.”
„És?”
„Ha most egy bedu asszonynak le kellett volna vennie a nikábot, és tiszteletlenül bántak volna vele, ezt az ellenőrző pontot még ma éjszaka megtámadta volna mindenki a környékről. Az altiszt tudta ezt, a kiskatona nem. Senki sem nyúlhat hozzá vagy nézhet rá egy beduin asszonyra. Ez a törvény.”
„Csak ugye én nem vagyok bedu asszony.”
„Hát nem. De ezt nem tudták.”
„Ha levetetik rólam a nikábot, mindannyiunkat lecsuknak.”
„Igen. De nem vetették. Túl sok pénzt keres rajtunk az az őrmester.”
„Ne csináljunk többet ilyet, kérlek!”
„Nem áll szándékomban” – mondta nevetve Abed. „De látod, Isten a tenyerén hordoz minket.”
A kocsival lekanyarodott a földútra, ami a sikkhez (sátorhoz) vezetett. A vaksötétben csak az autó fényszóróit lehetett látni, ahogyan szikrát vetettek a homokon.
Beduin asszonyra idegen rá nem nézhet. Ami azt illeti, beszélni sem beszélhet vele férfi jelenléte nélkül. Ha vendég érkezik a házba, hosszasan kopog az ajtón, majd vár. Lehetőséget ad a bent lévő asszonyoknak, hogy elvonuljanak. Ismeretlenül megszólítani egy beduin asszonyt modortalanság. Négyszemközt időt tölteni vele pedig sértés a ház minden tagjára nézve. Egy asszonynak mindene az erénye, mely az egész családra kiterjed. Ha valakit hírbe hoznak, az egész családot, azon keresztül pedig a törzset hozzák hírbe. Az erénytelenség vádját pedig csak vérrel lehet lemosni.
Beduin nővel egy légtérben csak rokon lehet együtt. Rokonnak számít a közvetlen vérrokonság, de az is rokonnak tekintendő, akit szoptattak. Ezért a beduin nők általában körbeszoptatják a törzs újszülöttjeit, kiterjesztve ezzel a rokonságot. A hagyományt mindenhol betartják Egyiptomtól Jordánián és a Gázai övezeten át egészen Jemen vérszínű hegyeiig, bárhol, ahol arab törzsek élnek.
Abed házában két asszony is élt. A felesége és az anyósa. Tudtam, hogy ott vannak a házban, azt is tudtam, hogy mindent tudnak rólam.
Tisztában voltam azzal is, hogy az, hogy sokáig maradok, az ő tudtukkal és beleegyezésükkel lehetséges. Szellemként voltak jelen. Elvitték a szennyes ruháimat, és kimosták, reggelit készítettek, vacsorát.
Egyszer találkoztam csak Abed anyósával.
Kora hajnal volt. A nap betegen derengett a horizonton, és hideg volt a sivatagban. Felöltöztem, hogy elvégezzem a dolgomat.
Bár a beduinok nem nagyon zavartatták magukat, és a sikktől tisztes távolságra, már kint a sivatagban csinálták, nekem mindig gondot okozott a guggolva szarás.
Európában nőttem fel. Azt tanultam, hogy ülve kell csinálni a porceláncsészén. Ez a kényelmes a számomra, hiába töltöttem éveket a Közel-Keleten. Az angolvécéről akkor mondok le, ha nincs más lehetőségem.
A betonházban, ahol a sejk lakott, volt angolvécé. Minden hajnalban tehát, amikor még lehetett hallani a sikkben alvók nehéz légzését, és meglátszott a lehelet a szürkületben, kezemben egy csomag papír zsebkendővel, egy szál alsónadrágban átvágtam a sátor és a ház között álló homokos placcon, hogy a földszinten, európai magányban számoljak le testi szükségleteimmel. Így ment ez minden áldott nap.
A mellékhelyiség a mosókonyhában állt. Már két hete laktam Abedéknél, amikor az egyik hajnalon kitártam a mosókonyha ajtaját, és az anyósát találtam ott. Fedetlen fejjel, egy fekete egyberuhában rakta be a ruhákat a mosógépbe. A döbbenettől és a rémülettől a földbe gyökerezett a lábam. Hosszasan bámultuk egymást szó nélkül. Azt vártam, hogy az asszony sikoltozni kezd, de nem ez történt. Elmosolyodott.
„Jó reggelt!” – mondta, majd rám vágta az ajtót. Soha többet nem beszéltem vele.
 
Éjszaka a sikkben általában sokáig fennmaradtunk Abeddel. Cigarettáztunk, és mindenről beszélgettünk, ami az eszünkbe jutott.
„Hallom, megismerkedtél az anyósommal” – mondta az incidens után.
„Rémesen sajnálom. Véletlen volt.”
„Tudom, hogy nincsenek tisztességtelen szándékaid. Ez azonban szokás, amit meg kell tartani. Legközelebb légy óvatosabb!”
Ezzel Abed rendezte is a kérdést, én pedig megtisztelve éreztem magam, hogy nem kell magyarázkodnom. A sejk mindig kész volt elmagyarázni egy-egy szokást, amit nem értettem. Sokat beszéltünk a politikáról, a világ dolgairól, miközben füstös, piros teát ittunk. Bár valószínűleg semmilyen iskolába nem járt, művelt ember volt, jó humorérzékkel. Mindig talált valamit, amin nevethetett, de sohasem nevetett mások kárán.
Beszéltünk a többi törzsről, arról, hogy valójában már nincsenek egy egész törzset irányító sejkek, az az idő már a múlt homályába veszett. Kis sejkek vannak, akik a törzs egy-egy területéért felelnek, de a hatalmuk a távolabbi falvakra már nem terjed ki. Ő is ezek közé a kis sejkek közé tartozott. Összesen ötszáz lélekért felelt, az asszonyokat és a csecsemőket is beleértve. Amikor megkérdeztem, hogy élvezi-e a hatalmát sejkként, csóválta a fejét. „Te élveznéd, ha egy nagy követ kellene hurcolnod a nyakadon?”
A közvetlen rokonságukkal Abedék klánja volt a legnagyobb. Hetven harcra fogható férfit számlált, az alagútjaik pedig gazdaggá tették őket, amiből mindenkinek juttattak a törzsből. Bár a sejki pozíciót fegyverrel is ki lehet kényszeríteni ezen a vidéken, de a személyes benyomások többet nyomnak a latban.
Abedet mindenki ravasz, kedves és higgadt embernek tartotta, aki, amikor tehette, nagyvonalú volt mindenkivel, beleértve engem is. Lassan már egy hónapja élveztem a vendégszeretetét, de egyszer sem tette szóvá, hogy túl sokáig maradok. Szórakoztatta a kíváncsiságom, és azt hiszem, kedvelt is, mert mindent elkövettem, hogy megértsem, mit miért csinálnak.
Amikor a második hét végén felajánlottam, hogy legalább az étkezésemet kifizetem, hallani sem akart róla. Ragaszkodott ahhoz, hogy a vendége vagyok, és arra kért, ha egyszer majd hazatérek, meséljem el, hogy jól tartottak Észak-Sínai beduinjai, és kifejezetten ő. Megígértem neki.
Egy teljes hónapot töltöttem a szaúarka törzsnél így.
Aztán megérkezett a romlás.
Sem ember, sem állat nem érezte a közeledtét. A beduinok birkái és szamarai, melyek kitágult orrlyukaikkal szimatoltak vihar előtt, és olyan izgatottak voltak, ezúttal csendben maradtak.

Vissza a tetejére