Cigányok; Városi reggel; Látogatás a Szent Anna Otthonban


Cigányok
 
hárman voltak. bevásárlókocsit húztak, szárítóállvánnyal
a tetején. kérték, vegyek nekik jegyet, az automatával
nem boldogulnak. budapest éjszaka nem sokat segít.
az egyik cigit szívott, ráncos öregasszonyarcán
nem volt fájdalom, se más. a fiatalabb anyám
lehetett volna; nagymellű, igénytelen. neki vettem
a jegyet, ideadta a pénzt. a velemkorú
bocsánatkérőn mosolygott. vagy hogyan.
nem engedték fel őket a buszra, hiába
kértem. pedig világos kosztümöt viseltem aznap.
mindenki fáradt, indulna haza. budapest
éjszaka nem sokat segít.
 
 
városi reggel
 
ha a szombat reggel a városban ér,
a korai fény még csak mocorgás.
a villamos megvárja a piros hajú lányt,
a piacon kukoricát árulnak és könyveket,
ja igen, szombaton még van piac.
már sürög a sok árus, vásárló, kisgyerek,
belőlem kávéíz és szappanszag árad,
rég nem láttam a várost
szombat reggeli áhítatban;
tudom, most az Isten is
olyan korán kelt, mint én.
 
 
látogatás a szent anna otthonban
 
tollat foszt édesmama, göcsörtös keze a vánkos szélit tépi.
mintha kezében kanál, úgy eszi a levest. mondja, borsólevest
főztek ma. már tudsz vezetni, kislyányom?, kérdi. hát az
hogy lehet? ma nem vasárnap van, ugye, csak már beesteledett?
édesmama verőfényben, rácsos ágyban dudorász, nem éhes,
most evett, tollat foszt éppen. etesse meg, kedves!, itt az ebéd,
kér meg a nővér. hát most mi legyen? emlékszel rám? én vagyok  
az unokád. hát hogyne! hogy megnőttél! már nem festik
a haját, és pelenka van a lába közt, érzem a húgyszagot.
a bundásra emlékszel, édesmama? amikor kicsi voltam, csak
engem fogadott el, mást megharapott. százéves, fogatlan
mosolya emlékezik. és Istenhez beszélsz-e még? vasárnap van,
délidő, de erre már nem válaszol, inkább megkóstolja a kalácsot.
finom, puha, foszlós, te sütötted? csodálkozik, hogy az ebédet
máshonnan szállítják. majd délután kimegyünk a kertbe, mondom.
hát nem beesteledett? verőfény van, csak nem jól látsz, felelem
halkan, de nem hallja. elszunnyad a kezem közt, és újra
mosolyra húzódik a fogatlan száj. emlékszik, amíg a kezemet
markolja. ahogyan én markoltam az övét, négyévesen.

Vissza a tetejére