Tunguz-meteor


Az első dühkitörésemet kérdezi, doktornő? Szorítani kezdtem a torkát, és mivel nekinyomtam a falnak, nem igazán tudott mozogni, a keze és a lába viszont szabad volt, de nem ütött, nem is rúgott, nem karmolt, nem feszegette a markomat. Csak fürkészett a félhomályos, dohszagú iroda szürkeségén átragyogó tekintettel, és akkor rádöbbentem, hogy pont ezt akarta. Elengedtem, ám hátrálás közben hanyatt estem a lerúgott cipőmben, beütöttem a tarkómat az üvegborítású dohányzóasztalba. A következő, amit láttam, az iroda alulnézeti képe volt. Furcsa árnyékok játszottak a számítógépes monitor kékesfehér derengésében, ő maga alá húzott lábbal ült a forgószéken, gépelt, teljesen felöltözve, olyan tökéletes frizurával és sminkkel, akárcsak előző reggel.
Megkerestem a cipőmet, felvettem a farmert, az inget, mellé botorkáltam, valami bocsánatkérésfélét is krákogtam, oldalt döntötte a fejét, nagy, kék szemével az arcomba bámult, kicsit lebiggyedt a szája széle, amit értelmezhettem akár lenéző mosolynak, de lehet, hogy csak egy árnyék vetődött oda, már nem tudom, de azt igen, hogy annyit mondott, amíg pihentem, azalatt nagyjából végzett, viszont összetakaríthatom a teáscsésze törmelékeit.
 
A főnök az utolsó pillanatban döntött a pályázat benyújtása mellett, egy hónapja vettek fel gyakornoknak, persze hogy jelentkeztem az éjszakai melóra. Furcsa, ellentmondásos reményeim támadtak, amikor megtudtam, hogy Tündivel osztozom a műszakon.
Ez valami isteni elrendelés lehetett, hozzá hasonló szépséget azóta se láttam, talán mások se, rosszindulattal is csak szoborszerűsége vethető a szemére. Sikeres, arrogáns pénzügyi vállalkozó harmadik felesége volt, kábé negyven év korkülönbséggel. Talpig selyemben, választékos eleganciával öltözött, a lepukkadt intézeti folyosó méltatlannak tűnt megjelenéséhez. Talán néhányszor mehettünk el egymás mellett, ilyenkor éhes, kíváncsi tekintettel bámult az arcomba, és amire leküzdöttem gátlásomat, hogy esetleg megszólítsam, már messze járt. Azt beszélték róla, hogy a balesetéig szépreményű tornász volt, akár olimpiai sikert is kinéztek belőle, aztán valamit elhibázott gyakorlat közben, s műteni kellett. Piszkosul tetszett, de ezt, ahogy egyébként magával kapcsolatban is, doktornő, inkább csak a fejemben, mint a testemben éreztem, ha érti, mit akarok ezzel mondani.
Amint becsuktuk magunk mögött az iroda ajtaját, leült a gép mögé, én pedig fel és alá járkálva ontottam a pályázati szöveget, igyekeztem lenyűgözni intellektusommal, fogalmazásom gördülékenységével, hozzáértésemmel.
Amikor szünetet tartottunk, mellém guggolt, és a fülembe súgta:
– Tudom, hogy őrült vagy te is – és jóízűen kuncogott.
Mély, nehéz, édes parfüm áradt belőle, disszonánsnak éreztem egy huszonéves nő esetében azt az illatot, amelyet inkább nyugdíjas főkönyvelőnőhöz társítanék, félkilónyi barokkos arany ékszer és fosszilis gyíkocskákat, ősmoszkitókat magukba záró borostyánkő nyakláncok társaságában. Talán a férjétől kaphatta.
Szendvicsvacsoránk közben elmondta, hogy tizennyolc éves fiúja van, aranyos kölyök, a férje is kedveli, amikor megbukott a határon valamiféle csempészáruval, a pénzember mentette ki a slamasztikából, sőt, még a lefoglalt cuccait is visszakapta. Aztán arról mesélt, hogy nem akar megöregedni, ezért harmincöt évesen megöli magát, pedig halálát egy melanóma nevű daganattal képzeli el legszívesebben… és magyarázta, magyarázta a szép, szoborszerű arcán mozgó, remekbe szabott szája, hogy mennyire lenyűgözi ez a betegség, hiszen csak egy anyajegy, ami csöndben szórja szerte halálos csíráit a szervezetben.
Hajnali háromra elkészültünk a pályázat szövegével, már csak a számszaki adatok hiányoztak, vagyis a lényeg.
– Ehhez tiszta fej kell – közölte, és pillanatok alatt fehérneműre vetkőzött, jól szabott kabátkájából fészket csinált magának a főnök kanapéján.
Én a szőnyegre heveredtem, kifordított zakómat a fejem alá gyűrtem, huszonéves szüzességem minden aggályosságával azon szorongva, hogy ebből akkor most mi lesz.
Egyszerre csak mesélni kezdte, hogy az ő köreiben nem divat a szex, nemrégiben esett meg a legjobb barátnőjével, hogy lefeküdt egy pasival, és annyira megundorodott a történtek miatt, hogy utána hipós fürdővizet csinált magának. Persze ennek több hónapos bőrgyógyászati kezelés lett az eredménye, de a barátnő úgy összegezte, hogy az a fürdés így is megérte.
Aztán a gyermekkoráról kezdett mesélni, leghosszabban arról, hogy az édesanyja mindennap azzal küldte az iskolába, hogy „szép vagy, lányom, de ha nem vigyázol, jól megbasznak, aztán megfojtanak”. És amikor gimnáziumi osztálytársának az apukája elvitte a nyaralójukba, ahol megesett a dolog, csak feküdt az ágyban, rettenetesen fájó vaginával, és a tusoló ajtaját figyelve várta, mikor jön vissza a férfi, hogy meggyilkolja.
Némi hallgatás után alig hallhatóan megkérdezte:
– Odabújhatok hozzád?
Döbbent krákogásomat beleegyezésnek tekinthette, és a következő másodpercben már hozzám simult. Éreztem, hogy nagyon különleges anyagból készült a fehérneműje, mintha selyem lett volna az is. Mély árkot tapintottam a hátán, az utolsó csigolyájától indult, a gerince alsó harmadában húzódott, öt centiméter széles lehetett, érdes volt a felülete, valamiért a Tunguz-meteor jutott róla az eszembe.
– A sérülésem – lehelte, aztán satuba fogta a kezem, combjaival összeszorította a lábam, mozdulni se tudtam. – Nem szexelünk, csak idejöttem – suttogta a szoba sötét intimitásához illően, és még inkább bilincsbe zárt. Próbáltam szabadulni, de nem volt esélyem. A szertornán és ki tudja miféle ördögi eszközökön acélosodott izmaival erősebbnek bizonyult nálam, ráébredtem, hogy bármit megtehet velem, akár a bőrömből is kifordíthat, esélyem sincsen. Negyedórán keresztül mozdulatlanságra kényszerített, markolva és kulcsolva, míg a pániktól vagy talán a vérkeringésem blokkolása miatt fulladozni kezdtem. Szabadulási kísérleteimre egyre fokozta acélsodronyszerű szorongatásomat, aztán amikor látta, hogy feladtam a harcot, ellökött magától, felpattant, és mint egy cserregő szarka, szapulni kezdett, hogy milyen férfi az olyan, aki nem bír el egy gyenge nővel, sőt, még tízpercnyi birkózás után sincs merevedése.
Ekkor szakadt el a cérna, doktornő.
 
Még két hónapig dolgoztam ott, s ha kínos rémületemre összefutottunk a folyosón, köszöntünk egymásnak, de az arca minden alkalommal kifejezéstelen maradt.
Doktornő, doktornő, ha figyelne egy pillanatra, megmondaná, kérem, hogy akkor én most normális vagyok?

Vissza a tetejére