A tunéziai vérfarkas


A bonyolult esetek állandó hiányzója az egyértelműség. Még az sem biztos, hogy a kezdetük valódi kezdet, és hogy ott érnek véget, ahol. Különösen érvényes ez egy olyan összetetten működő intézmény történéseire, mint amilyen az állatkert. Ami ott furcsa, az másutt teljesen megszokott, és viszont. Az egzotikus vadak csereprogramja a lehető legremekebb példa erre: nem kell megérteni vagy helyeselni, de ettől még működő valóság. Az állatkertek úgy hozzák-viszik egymás közt a ritkaságokat, mint a nagy futballklubok a kispadozó játékosokat. Ha tehát jön egy levél, hogy a bostoni vagy a berlini állatkert – ezt csak a példa kedvéért mondom – úgy dönt, a kispadozó tunéziai vérfarkasát kölcsönadja egy szezonra, teljesen logikus, hogy a tranzakciós ajánlatot e-mailben jelzi. Semmi vád nem érheti hát az állatkert vezetőségét, ha igent mond egy ilyen ajánlatra. Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert ahhoz, hogy megértsük ezt a fondorlatos történetet, nem árt, ha ismerjük az előzményeit.
Azt a bizonyos e-mailt a központi fiókba küldték, ott pedig Szalmiákné, az ügyfélszolgálatos hölgy vette kezelésbe. Előírás van arról, hogy minden beérkező levelet iktatni kell, és attól a pillanattól, hogy iktatták, hivatalos dokumentummá válik. Szalmiákné az adóhivataltól került az állatkerthez, és nemcsak kedvenc törpefikuszát, hanem a hivatal bürokratikus merevségét is magával hozta. A tunéziai vérfarkas ügyében különösen az utóbbi bizonyult végzetesnek.
A levelet tehát iktatta, majd kinyomtatva bevitte Repcési úrhoz, az igazgatóhoz. Nyár vége volt, a főszezon lassan véget ért, de az állatkert ügyvitelében ez nem jelent komolyabb változást. A nyár kicsit pörgősebb, ám az ősz dolgosabb: be kell spájzolni azt a töméntelen mennyiségű takarmányt, ami a vadak átteleléséhez nélkülözhetetlen. Ez pedig rengeteg telefonálgatással jár, hiába a korszerűnek mondott számítógépes nyilvántartás. Repcési úr nem is ért rá Szalmiákné dolgaival foglalkozni, mert a széna- és tápszerkufárok szinte egymásnak adták a kilincset azt irodája előtt. Épphogy csak rápillantott az orra elé tolt papirosra, aztán, mert telefonban volt, intett, hogy intézzék az ügyet a szokásos protokoll szerint. Szalmiákné is csak bólintott, majd lendületből továbbpasszolta a tunéziai vérfarkast a ragadozósoknak, ők meg tovább a nemzetközi kapcsolatok osztályának.
Itt ügyködött afféle mindenes diákmunkásként Pepi, a szeplős. Mi sem természetesebb, mint hogy az öreg rókák – a nemzetközi osztályon három kivénhedt botanikus dolgozott – a meglévő kompetencia hiányában Pepire bízták az ügy adminisztratív részét, mert tudták róla, hogy hamarosan zoológiát fog hallgatni a Sorbonne-on. Az eljárásrend szerint Pepinek keresnie kellett egy szakembert, aki az adott állattal kapcsolatban megfelelő elméleti és gyakorlati tudással rendelkezik. Csakhogy a tunéziai vérfarkas ritka veszélyeztetett faj lévén, nem tudhatott maga mögött semmilyen szakmai támogatást. A szürke farkasokat gondozó kolléga mereven el is határolta magát tőle, mondván, ha sima berber farkasról lenne szó, akár fél kézzel is ellátná, de így, hogy különleges, köszöni, nem kér belőle. Pepi hamar rádöbbent, hogy egy bürokratikus gordiuszi csomóval van dolga, az idő meg csak múlott.
A nemzetközisek azt javasolták, menjen vissza Szalmiáknéhoz, mert neki még van notesze. Pepi nem értette, mit akarnak ezzel mondani, mire a botanikusok megmagyarázták, hogy a régi időkben az számított, kinek van több név a noteszében. Szalmiákné sértődötten jött el az adóhivataltól, ezért teljesen természetes módon lenyúlta a különleges foglalkozásúak listáját. Minden esély adott volt ahhoz, hogy legyen közöttük egy vérfarkasszakértő.
Pepi tehát fölment Szalmiáknéhoz, és úgy tűnt, jól tette, mert a notesz valóban létezett. Nem volt valami becses darab, csak egy műbőr kötésű zsebnaptár, ám olyan nevek is megvillantak benne, amelyek a politikai életből köszöntek vissza. Pepinek szerencséje volt, mert Szalmiákné éppen ráért, így némi édességért meg egy kávéért nagy kegyesen átkutatta az adatbázisát. Talált is benne egy szakembert, aki mindenki másnál kompetensebb személy lehetett a vérfarkas témájában.
Az úriembert Kublinyák Edének hívták, és egyéni vállalkozóként szerepelt a szűkített nyilvántartásban. A fő profilja az állatidomárság volt, így, egyszerűen, cím és telefonszám nélkül. Szalmiákné szerint olyan hatvan körüli lehetett, és mert munkahelye, az Atlantic Vándorcirkusz megszűnt, talán a varietében dolgozott.
Pepi úgy sejtette, egy állatidomárnak bizonyos szintig muszáj alkoholizálnia, ezért haladéktalanul nyakába vette a várost, hogy megkeresse azokat a helyeket, ahol még mindig pultból mérik a bort. Nem sok volt belőlük, de a meglévők egymástól jókora távolságra helyezkedtek el. A történet ismerői később azt állították, Pepi a nyálas könyörgéstől a becstelen hazudozásig semmitől sem riadt vissza. Az is érthető, hogy a híresztelés, mely szerint ez a cingár, pulykatojásképű alak állatidomárt keres, hamar önálló életre kelt. Néhány nap múlva máris megjelentek a láthatáron az első Kublinyákok. A jó negyvenesektől a tisztes hetvenesekig mindenféle korosztály képviseltette magát, Pepi pedig minden jelentkezőnek fizetett egy rövidet, amiről az állatkert címére kiállított számlát kért. Ebből is látszik, mennyire komolyan vette a feladatát.
Teljesen logikus, hogy egy idő után a sajtó is rászagolt a témára, így amikor Pepi a Kékfestőben – így nevezték azt a kocsmát, ahol végül az irodáját berendezte – a jelentkezők adatait böngészgette, leült mellé egy lobogó tekintetű zsurnaliszta, és gyors bemutatkozás után üzleti ajánlatot tett neki. Azt mondta, egy nagy példányszámú laptól van, és biztosra veszi, hogy az olvasókat érdekelné a tunéziai vérfarkast sakkban tartó idomár története. Pepi szomorúan bólogatott, hogy ezzel ő is tisztában van, csak hát se égen, se földön nincs olyan ember, aki alkalmas lenne a feladatra. Nélküle pedig azt sem tudják, hogy annak az állatnak nyersen vagy főve, netán hagymával pirítva kell majd felszolgálniuk a vért, amit megeszik.
Az újságíró erre sunyin elmosolyodott, és azt mondta: kár, hogy ennyire siralmas a tényállás, mert a sztorival mindenki nagyot szakíthatna. Ördögi fordulat, nem pedig felesleges közbeszúrás, hogy Pepi egy nappal korábban próbálta meg rendezni a számláit, de a gazdaságiak kijelentették, hogy reprezentációs költségeket csak osztályvezető jegyezhet, és ő ugyebár csak egy diákmunkás. Ekkor szembesült azzal, hogy a tunéziai vérfarkas miatt több tízezer forint adóssága keletkezett, és nemsokára nyakán a lakbérfizetés ideje.
Nem szabad hát hibáztatnunk szegényt, mert valahol mindnyájan ilyenek vagyunk: ha beszűkül körülöttünk a tér, mindenbe belekapaszkodunk, ami a kezünk ügyébe kerül. A zsurnaliszta – egészen közönséges neve volt, Tóth, Kovács vagy valami hasonló – ekkor a sarokba mutatott, ahol egy hosszú, ősz szakállat magáénak tudó ember böngészgetett valami megsárgult újságot. Ő az a Kublinyák Ede, akit keresel, súgta oda Pepinek a gaz újságíró. Mostanában hajléktalan, de ez ne vezessen félre. Fénykorában képes volt addig csapkodni az oroszlánokat, amíg hithű vegetáriánusokká nem váltak.
Pepi értette a tréfát, de az ajánlat mögött rejlő zsiványságot is fölfedezte. Ami pedig a munkát illeti, már nagyon elege volt ebből a kínlódásból, úgyhogy rövid töprengés után belement a játékba. Végtére is: mi vesztenivalója lehet? Mire kiderül a turpisság, lejár az ideje, és megy a Sorbonne-ra. Addig ez pont jó hecc lesz, nem beszélve arról, hogy ha teljesíti a megbízást, a gazdasági osztály sem fogja visszadobni a számláit.
De nincs az a briliáns ötlet, amely ne hordozná magában a bukás csíráját. Jelen esetben csak azzal nem számoltak, hogy a kiszemelt egyén, Hőcs Benjámin lecsúszott értelmiségiként élt az utcán, és azt a fajta hajléktalanságot testesítette meg, amelyet a liberális felfogás minden alkoholmámorban fetrengő csavargóban fölfedezni kíván. Hőcs, ha akarta volna, bármelyik özvegyasszonyhoz vagy elvált nőhöz behízelegheti magát, hiszen művelt volt és jó eszű, de neki valahogy jobban tetszett az utca. Talán mert ott vélte megtalálni az értelmiségiek Grál-kehelyként vágyott, ám a normális életvitel szerint elérhetetlen szabadságát. Intelligenciáját az is bizonyítja, hogy egyetlen közbeszólás nélkül hallgatta végig a két spicces ifjú ajánlatát, majd szedte a cókmókját, és köszönés nélkül távozott. A fogyasztását is Pepi fizette ki.
Másnap az ifjú diákmunkást azzal fogadták a nemzetközisek, hogy a feladat sztornírozva, mert fölvettek egy valódi idomárt, akinek Brüsszelben jegyzett diplomája van a szakképesítéséről. Az úriember neve Kublinyák Ede, és terepi gyakorlattal rendelkező vérfarkas-specialista.
Ember nagyobb csalódást nem élt még át, mint Pepi azon a rossz emlékű délelőttön. Nem kevesebb, mint az önbecsülése semmisült meg azzal, hogy ez a féreg lenyúlta az ötletét, pontosabban az ötletüket, mert bánatában azonnal fölhívta a cinkostársát, aki meglepő módon ezt szinte természetesnek vette. Miért baj, ha valaki önállósítja magát? Az ember általában lenyúlja az adatbázist, ha munkahelyet kénytelen váltani, és aki az utcán lakik, nem érez semmilyen gátlást, ha lehetőséget lát a keze ügyében. Különben sem ígért meg semmit. Erre Pepi is tisztán emlékezett, de nem csillapodott le. Egyedül maradt, kisemmizetten, zsebeiben a kifizetetlen számláival, úgyhogy legszívesebben az oroszlán barlangjába lökte volna ezt a hatemeletes szélhámost.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a hír önálló életre kelt, és mire Hőcs, alias Kublinyák kijött az igazgatótól, már mindenki tudta, hogy ő az Atlantic Vándorcirkusz egykor volt legendája. Az öregebbek elő is kapartak a fiókjuk aljáról néhány megsárgult cikket, amelyek erről a különleges tehetségű idomárról zengedeztek. Pepi kínjában a neten kezdett nézelődni, hátha talál egy leleplező fotót vagy valamilyen terhelő adatot – mondjuk egy gyászjelentést –, de ilyesminek nyomát sem lelte. Akinek csupán a célzás szintjén is jelezte a kétségeit, azonnal lehurrogta, hogy a Google előtt is volt élet. Menjen el valamelyik könyvtárba, és kérje ki a két háború közötti újságokat. Meg fog lepődni, milyen kis részük van még mindig digitalizálva, mondogatták kórusban.
Nem sokkal ezután az igazgató magához hívatta Pepit, és feltűnően kedvesen megkérte, hogy mivel tudomása szerint ő foglalkozott ezzel a témával, legyen szíves, és egyengesse az új idomár útját. Meddig is marad még velünk?, kérdezte mosolyogva. Két hétig, mondta Pepi rezignáltan. Az éppen elegendő lesz, mondta Repcési úr, aztán intett Pepinek, hogy távozhat, mert megcsörrent az asztalán a telefon.
Az idomár addigra szabályos hallgatósereget gyűjtött maga köré takarítókból meg karbantartókból. Drámai átéléssel mesélte, hogy amikor az Atlasz hegységben turnéztak, többször is megesett, hogy vérfarkas tört be a manézsba. Ilyenkor fogtam az ostoromat, és addig csapkodtam a lába körül a fűrészport, amíg el nem járta nekünk a kállai kettőst, mondta, hatalmas derültséget keltve. Az ilyen anekdoták miatt a vérfarkas lett az állatkert első számú sztárja, még ha csak virtuálisan is.
Aztán munkások jelentek meg, és hozzáláttak az új kifutó megjelöléséhez. Egyelőre még csak mértek és számoltak, de csupán idő kérdése volt, mikor kezdenek el ásni és rombolni. Kublinyák ott sertepertélt körülöttük. Úgy adta az utasításokat, és kérte számon a pontatlanságokat, mint valami főnök. Soha nem derült ki, hogy őtőle vagy a vezetőségtől származott az új létesítmény ötlete, de már akkor is azt rebesgették: több száz milliós beruházás lóg a levegőben. Érthető hát, hogy az addig mellőzöttek zúgolódni kezdtek: miért a vérfarkas miatt lett mindez, miközben évtizedek óta szükség van egy új medvebarlangra meg egy fajdkakaskeltetőre, mondogatták. Előjött az a feltevés is, hogy a vörös hajú diákmunkásnak tán köze lehet a vérfarkaslobbi látványos erősödéséhez, pláne azok után, hogy a gazdaságiaknál kifizetetlen számlákkal is bepróbálkozott.
A helyzet már ebben a stádiumában is kényesnek volt mondható, ám a valódi dráma akkor következett be, amikor Kublinyáknak egyik napról a másikra nyoma veszett. Talán rádöbbent, hogy ha tovább játssza ezt a szerepet, képtelen lesz kikecmeregni belőle, bár az sem kizárt, hogy a rá jellemző megbízhatatlanság lett rajta úrrá. Tény, hogy elpárolgott, mint a napon felejtett szárazjég. Repcési igazgató úr éppen ekkortájt repült el Barcelonába, hogy részt vegyen egy nagyon fontos pandamentő konferencián, így a személyzetisek nélküle próbálták megoldani a helyzetet. Kublinyák hiánya alapvetően nem okozott volna fennakadást, elvégre a vérfarkas még nem ácsorgott a kapubejárat előtt, ám kiderült, hogy az idomárral együtt egy egész skatulyányi trópusi rovarnak is lába kélt. A gyors értékbecslés kiderítette, hogy a hiány feketepiaci ára több milliót tesz ki. A gyanúsított természetesen megvolt: mivel a rovarház a tervezett kifutó útjában állt, a mérnökcsapat ide is bement körülnézni. A portás határozottan állította, hogy a kulcsot Kublinyáknak adta oda.
De mit számított ez a néhány millió ahhoz a százvalahányhoz képest, amit a beruházás finanszírozására kapott az intézmény! Erről – minő véletlen – éppen a rovarlopás napján közölt leleplező cikket az egyik napilap. Az írást furcsa módon éppen az a fiatal újságíró jegyezte, aki Pepit rábeszélte az állatidomáros tréfára. Az írás durván lerántotta a leplet Repcési igazgató úr vejének és az egyik miniszter sógorának közös vállalkozásáról, amely arra specializálódott, hogy nagy pénzeket zúdítson bele látszatberuházásokba.
Pepi kezében úgy remegett az újság, mintha áram rázta volna. Na, most már látod, mibe keveredtél, te balfék?, korholta Hublicsek bácsi, az öreg karbantartó, aki a ketreczárak olajozásával volt megbízva. Ezek után az isten se mossa le rólad, hogy kenőpénzért ajánlottad be azt a szélhámost. Pepi valami mentegetőzés-félét hebegett, aztán letette az újságot, és kisétált az állatkertből. Ekkor látták utoljára égen és földön.
Aztán ahogy az ilyen szaftosnak ígérkező ügyekben lenni szokott, nyomozók jelentek meg a gazdasági osztályon. Számítógépeket, iratkötegeket foglaltak le, mindenkit kihallgattak, és volt, akit rövid időre be is vittek. A konferenciáról hazatérő Repcési igazgató urat a terminálban kapták el, de másnap már ki is engedték. Onnantól Szalmiákné irányába fordult az érdeklődés, mert kiderült, hogy Kublinyák az ő ismerőse volt, tehát: ha ez egy szervezett bűn formájában elkövetett szövetkezet volt, akkor neki kvázi téeszelnöknek kellett lennie.
Csakhogy Kublinyák, azaz Hőcs Benjámin bűnösségére, pontosabban bűnrészességére nem derült fény. Hiába kereste az Interpol szerte a világon, eltűnt szőrén, lábán. Az már csak habszivacs a tortillán, hogy a felfordulás közepén megkerült az a bizonyos rovaros doboz is: az egyik takarítónő szimplán odébb tette, amikor a vitrineket porolta. Alig egy méterről volt szó, de mint tudjuk, ez is számít, ha a beidegződést vesszük alapul.
Szalmiáknét egy ideig még fogta a sajtó, és a nyomozók is kerülgették – saját bevallása szerint fenyegető leveleket is kapott –, de fogást nem leltek rajta. Maradt hát a lehetőség, hogy az igazságot illetően hoppon maradt közvélemény különféle elméleteket gyártson önmaga megnyugtatására. Az egyik, talán a legtöbb hívet magáénak tudó hipotézis az volt, hogy a fiatal újságíró szervezte meg és futtatta le ezt a többszereplős programot, megkörnyékezve és behálózva a köztudottan kommunista érzelmű Szalmiáknét meg az ultraliberális ál-Kublinyákot, hogy velük és általuk ugraszthassa ki a nyulat a bokorból. Repcési igazgató úr pedig naivan lépre ment, hiszen a vérfarkaskifutó neki csak egy újabb tétel volt a sok be nem fejezett, elsíbolt beruházás között.
De ez csupán egyike volt a számításba vehető variációknak. Gyanúra adott okot például Pepi hirtelen eltűnése is – állítólag a Sorbonne-on sem jelentkezett –, és hogy Szalmiákné a sok vegzálás ellenére is halál nyugodt maradt. Azt is rebesgették, hogy Kublinyák, azaz Hőcs Benjámin a titkos szeretője volt, és mert valamilyen drogügyletben is érintettek voltak – alvilági adósság vagy ilyesmi –, a kifutó építése alkalmat teremtett volna nekik arra, hogy észrevétlenül lecsippentsenek egy nagyobb összeget abból a százvalahány millióból. Akkora őrültség volt, hogy sokan be is dőltek neki, ám a legvalószínűbb magyarázat Repcési igazgató úr személyét célozgatta. Őt a sajtó név szerint is kipécézte, aminek nyomán bűnvádi eljárás indult ellene hűtlen kezelés címén, de odáig nem fajult a helyzet, hogy le is váltották volna. A kifutó építése mindenesetre abbamaradt, a pályázati pénzt pedig zárolták, ám előbb leírták belőle a már kifizetett tervezési illetéket. Köztünk legyen mondva: ez majdnem annyit tett ki, mint maga a beruházás.
Érdekes és tanulságos viszont, hogy ebben a felfordulásban a tunéziai vérfarkas ügye valahogy háttérbe került. Az informatikusok elmélete szerint nem is kellett volna foglalkozni vele, mert ugyanolyan szélhámosság lehetett, mint a nigériai özvegyek mesés öröksége, amelyet makacs kitartással próbálnak elajándékozni. Lehet, hogy több állatkert is kapott ilyen ajánlatot, és amelyik lépre ment, annak rátelepített a szerverére egy vírust, ami észrevétlenül csorgatja át a támogatásként kapott, ám alapjában véve ellenőrizhetetlen mozgású pénzeket valakinek a számlaszámára. Talán éppen Pepiére vagy Kublinyákéra, ezt sohasem fogjuk megtudni.
Az viszont maga a tőről metszett valóság, hogy a tunéziai vérfarkast azóta is várja a különlegességekre ácsingózó, és a történések miatt jócskán felajzott közönség. Lehet, hogy nem is teljesen reménytelenül.

Vissza a tetejére