Eset


Elöl ment az öreg, a vörösesszőke hajú gyerek pár lépéssel lemaradva követte. Egy vékonyka bot volt a gyereknél, néha a körülöttük repkedő rovarok felé suhintott vele, de legtöbbször csak húzta maga után a porban.
Ott van a paraszt tanyája, mutatott előre az öreg. A gyerek felkapta a fejét. Előttük hatalmas, lankás mező terült el. Az út jobb szélén, ahol a föld már szinte egyenessé vált, épületek sorakoztak. Nem volt más nyoma embernek, a távoli horizontig csak a hol sárgás, hol meg zöldes fűtenger hullámzott a kellemes nyári szélben, néhány fa és bokor tarkállott itt-ott.
Mire odaértek a lazán sorjázó lécekből összekalapált kerítéshez, a paraszt már egy ideje figyelte őket. Az istálló előtt állt. Barna kalapot, zöldes színű, erősen koszos inget, fekete posztónadrágot és csizmát viselt. A felesége is ott állt mellette. Ruhája fekete szoknyából és felöltőből állt, fején mintás kendő.
Hát megjöttek, mondta a paraszt, amikor az öreg meg a gyerek a tyúkszaros, gazos udvaron komótosan átsétálva végre az istálló épületéhez ért. Meg volt beszélve, mondta az öreg. Az igaz, válaszolta a paraszt. Álldogáltak csendben, a gyerek az udvaron szaladgáló tyúkokat követte a tekintetével. Tücsökciripelésen meg a baromfik nyekergésén kívül nem sok minden hallatszott. Késő délután lehetett már, a nap ereje gyengült, az árnyékok lágyabb mozdulatokkal festették meg az udvar koszosszürke földjét.
Na, hozzál valamit inni, mondta a paraszt a feleségének. Az elindult a kiskonyha irányába. A tájra telepedett csendben hangos pofonoknak is lehetett volna vélni a vásott lécajtó csattanásait. Az asszony karimás réztálcán poharakat hozott, meg egy teli üveg pálinkát. Töltött először négy pohárral, aztán kérdőn az öregre nézett. Egy ujjnyit neki is lehet, mondta az öreg, és megsimogatta a gyerek haját. Az csak egy pillanatra nézett fel, lekapta a tálcáról a poharat, és gyorsan kiitta belőle a pálinkát, majd rögtön vissza is tette. Nézzenek oda, mondta a paraszt, és kátrányos hangon felnevetett. Ez aztán nem szégyellős.
Jó gyerek ez, mondta az öreg. Csak csendes nagyon. Van úgy, hogy álló nap nem szólal meg.
Jöhetnének már, mondta a paraszt. Hányan lesznek?, kérdezte az öreg. A rendőr jön, az itteni, meg egy nyomozó a városból, válaszolta az asszony.      
Nem olyan sokára erősödő zúgás hallatszott az út felől. Oldalkocsis motor fordult be az udvarra. Egyenruhás rendőr vezette, utasa utcai ruhában volt. Ő volt a nyomozó. Bőrdzseki, szürke nadrág, erőteljes, már hízásnak indult felsőtestén feszült a fehér ing. Sokszögű, durván faragott arcának látványa feltűnő ellentétben állt szelíd, kékes színben játszó szemeivel. A nyúlánk termetű, lóarcú rendőr nagyon fiatal volt, húsz ha elmúlhatott.
A nyomozó kezet nyújtott mindenkinek, bemutatkozott, még a gyerek kezét is megrázta. A rendőr csak állt, kicsit távolabb a csoportosulástól.
Látott már hasonlót?, kérdezte az öreg felé fordulva a nyomozó. A hangja izgatottságról árulkodott. Nem tudom, mert ezt még nem láttam, válaszolta az öreg. Durva lesz, szólt bele a rendőr. Kihúzta magát, közben zsebre tett kézzel előre-hátra himbálta a testét, és mereven az öreg szemeibe bámult. Az állta, és nem válaszolt semmit.
Na, ne keltsen itt hangulatot, mondta a nyomozó a rendőrnek. De tényleg nem lesz szép látvány, tette hozzá. Alig maradt belőle valami. A felesége a dohánytartó fémdoboza alapján mondta csak biztosra, hogy az ő ura az. Volt azon a dobozon egy régebbi horpadás, aztán azért.
A népek meg mindenféléket beszélnek, ezért kellett magát idehívni, vette át a szót a rendőr. De ne tömje a fejüket ilyen meg olyan mesékkel, van elég bajunk amúgy is.
Én csak azt mondom majd, amit látok, válaszolta nyugodt hangon az öreg. Se többet, se kevesebbet.
Nem kell a hókuszpókusz, ezt értse meg. A rendőr hangja kezdett elvékonyodni, és gyorsabban is beszélt. Itt már templomba se járnak az emberek a háború vége óta, nincsen már babonaság. Úgyhogy ne tömje a fejüket, én azt mondom.
Nem kell fenyegetőzni, mondta a nyomozó, és egy apró, biztató félmosolyt eresztett meg az öreg felé. Maga csak nézze meg a helyet, a nyomokat, és mondja azt, hogy nem kell semmi sötét dologra gondolni. Elég sötét ügy ez így is, és még fogalmunk sincs, hogy ki lehetett az elkövető.
Én azt mondom, amit látok, ismételte meg még mindig rezzenéstelen nyugalommal az öreg.
Csend támadt.
Mennünk kéne, mert lassan be fog sötétedni, szólalt meg a paraszt. 
Elindultak. Előremegyünk, mondta hangosan a nyomozó, miközben a már javában berregő motor oldalkocsijába szuszakolta magát. Bevárjuk ott magukat.
A motor az utasaival kizötyögött a tanya kapuján, és jobbra fordulva, nagy porfelhőt kavarva távolodott. A többiek is elindultak. Elöl ment a paraszt, az öreg meg a gyerek kicsit lemaradva követték.
A felhők fátyolos, sötétvörös foltokként vonaglottak az egyre gyengülő napfényben. Az égbolton néhol repedések támadtak, azokat mintha folyékony arannyal öntötték volna ki. Egyre erősödött a zaj, mindenféle ciripelés és kuruttyolás hallatszott. Közeledtek a nádashoz.
A vízpart szélén már ott állt a nyomozó meg a rendőr, mindketten olcsó cigarettát szívtak. Itt megyünk be, mondta a rendőr, amikor azok odaértek, és bal kezével egy alig látható ösvény bejáratára mutatott. A nádas zöldjét lassan kezdte magába nyelni a szétterülő szürkület.
Nem kellett sokáig caplatniuk a vizes talajon. Úgy száz méter múlva kiszélesedett az ösvény, és egy szabálytalan alakú földhalomban ért véget.
Itt lennénk, mondta a rendőr.
A sáros földet ritkásan satnya, sárga fűcsomók takarták. Nagy részüket vörösre festette a vér, még a tisztást körbeölelő nádszálakra is bőven jutott belőle. Véres húsdarabok hevertek úgy háromméteres körben, mintha hatalmas kondér pörkölt ömlött volna ki a földre. Fojtogató szag terjengett. A vér szaga hideg, láthatatlan ólomporként kúszik be az orrnyílásokba, megüli a tüdőt, szédülést okoz.
Szédelgett a nyomozó is, hiába szorította kockás zsebkendőjét az arca elé. A rendőr hátrébb ment, és a part felé fordulva, két kezével a térdére támaszkodva előregörnyedt. Nagyokat lélegzett, és fújtatott folyamatosan. A paraszt is sápadtan állt, de rezzenéstelenül. Az öregen meg a gyereken nem látszott semmi.
A gyerek megrángatta az öreg kabátjának a szárát. Az lehajolt hozzá. A gyerek súgott valamit a fülébe, de olyan halkan, hogy senki más nem hallotta. Az öreg felegyenesedett. Menjenek most haza, az lesz a legjobb, mondta a többiek felé fordulva. Mi itt maradunk ketten éjszakára.
Aztán mire jó ez a felhajtás?, csattant fel a rendőr. Nem tud már most mondani valamit?
Itt maradunk, holnapra minden el lesz rendezve, válaszolta nyugodt hangon az öreg.
 
            1945 januárjának elején katonakabátot viselő férfi haladt előre dülöngélve késő délután az egyik szétlőtt pesti utcán. Elhaladt egy ajtó nélküli sötét szuterén mellett, de valami megállásra késztette. Visszalépett pár lépést, és lebámult a sötétbe. A lenti szobában, ami valószínűleg valaha műhelylakás lehetett, egy aprócska, világos hajú gyereket látott. Már amennyire a félhomályban ki tudta venni.
            A katona lemászott a lépcsőn. Ahogy szeme hozzászokott a sötéthez, alaposabban megnézte a törmelékkel teleszórt padlón üldögélő kisgyereket. Olyan négyévesforma lehetett. Kopottas, kék kabátkája alatt erősen elkoszolódott fehér inget viselt, fekete nadrágja néhány helyen elszakadt. Mezítláb volt, mégis az volt a katona benyomása, hogy a gyerek nem fázik. A kezében egy darabka kenyeret tartott.
            A katona a gyerek fölé magasodott, és németül azt mondta: „Kérem azt a kenyeret.” A gyerek nézett felfelé a katonára, és nem szólt semmit. Aztán szétnyitotta a tenyerét. A kenyérdarabka emelkedni kezdett a levegőben, és úgy tíz centiméterrel a gyerek aprócska keze felett megállt.
            A katona valamit ordított, és hátrálni kezdett, miközben majdnem elesett, épp csak vissza tudta nyerni az egyensúlyát. Felrohant a lépcsőn, közben egyszer még visszanézett a gyerekre. Az akkor már ugyanúgy a kezében tartotta a kenyérdarabot, mint pár perccel korábban.
            Két nappal később egy szakállas, ráncos képű, búzavirágkék szemű öregember mászott le a lépcsőn. Határozott léptekkel a gyerekhez sietett, és karjaiba vette a könnyű kis testet. Annak már semmi nem volt a kezeiben.
            Az öreg beszélni kezdett a gyerekhez. A szavak egy része, amit használt, hasonlított a németre, de nem németül beszélt. A végén a gyerek csak bólintott egyet. Az öreg megfordult, és kezeiben tartva a gyereket, elindult felfelé a lépcsőn.

            Ketten maradtak. A nádas éjszakai hangjai, a tücskök, békák meg a ki tudja miféle állatok valószínűtlenül hangos kórusa ostrom alá vette a fülüket. A fiú törökülésben ült a földön. Az öreg egy korhadt farönkön talált magának helyet. Térdeire könyökölve, karjait lógatva bámult arrafelé, ahol nemrég a nap sietve a horizont alá bukott. A növények tetejét időnként finoman megborzolta a szél.
            Már majdnem teljesen sötét lett, amikor a szél látványosan feltámadt. A nádszálak nyögve hajlongtak.
            Hát itt van, mondta az öreg, szinte csak magának, az orra alatt dünnyögve. A fiú felemelt fejjel meredt maga elé. Körülötte a fűtenger vadul hullámzott. A gyerek ajkai némán mozogtak, mintha imádkozna.
            Valahonnan, nehéz lett volna megmondani, mikor és melyik irányból, sötét árnyék kúszott be a tisztásra. A növények szárán lehetett észrevenni a mozgását. Az öreg látta, valószínűleg a gyerek is, de egyik se kezdte el követni a szemével, pedig ez a sötét folt úgy szaladt körbe a tisztás körül, mint egy nagyobb testű állat. Egyre gyorsult. A szél még vadabbul cibálta a nádszálakat, azok hajladoztak, éles hang kíséretében törtek el, közben a susogás már rég elnyomott minden más hangot. A gyerek behunyt szemmel motyogott magában tovább, az öreg is becsukta már egy ideje a szemét.
            Aztán megjelent az első fénypamacs. Csak lebegett a levegőben, szinte puhának tűnt, mégse dobálta ide-oda a szél, csak úgy remegett ott a sötétben zöldessárgán, mint egy hatalmasra hízott gyertyaláng. Aztán egyre több ilyen pamacs lett. Az öreg arcán megnyúltak az árnyékok, széles pofacsontja és az arcát szabdaló mély ráncok élesen rajzolódtak ki a hirtelen támadt világosságban. A gyerek még gyorsabban ismételgette a szavakat, amiket csak ő hallott. Végül csend lett, de olyan, mintha a tenger mélyén ültek volna. A fénypászmák cikázni kezdtek körülöttük. A fiú ajkai mozogtak megállás nélkül, arcára kiült a fájdalom. A két fülkagylója belsejéből sötétvörös vércsíkok buggyantak elő, és kezdtek lefelé kúszni. Az öreg baljával erőtlenül a mellkasához kapott, jobb kezével belemarkolt egy nagyobb fűcsomóba a térde körül. A gyerek már oldalt feküdt, a szája egyre lassabban mozgott. Az öreg nyaka verítékben fürdött, a homlokáról az izzadságcseppek komótos ütemben potyogtak a földre. A fény csak nagyobb és nagyobb lett.
            Aztán teljes sötét.
            A ciripelés, az állatok éjszakai szájalása egy pillanat alatt visszatért. A szél elállt, a felhőtlen égbolt szinte világított. A két test mozdulatlanul hevert a földön, mintha csak ott érte volna őket az álom a tisztáson. 
           
Másnap reggel a motor a rendőrrel meg a nyomozóval megállt a paraszt tanyájánál. A nyomozó a ház felé indult. A paraszt a kiskonyha ajtajában állva várta be, amíg a másik odaér.
Mit hallott?, kérdezte a nyomozó.
Olyan sokat nem, felelte a paraszt.
Beszéltem máma egy falubelijével, mondta a nyomozó. Azt mondta, nincs egy árva vérfolt se ott már. Hogy lehet ez?
A paraszt csak megvonta a vállát.
Eltűntek?, kérdezte.
A paraszt megint csak vállat vont.
Nem is jártak itt?
De.
Mondott valamit az öreg?, kérdezte kis hallgatás után megint a nyomozó.
Mondott.
És mégis mit?
Hogy nem kell most már félni, mert vége van, többet nem jön el.
Kicsoda?
A lidérc.
A nyomozó állt, és egy ideig csak nézte a parasztot.
Ennyit mondott?, kérdezte aztán.
Ennyit. Elég az, nem?
A nyomozó ezután már nem mondott semmit. Megfordult, és elindult visszafelé a motorhoz az udvaron keresztül.
A paraszt nézte egy ideig, majd elindult az istálló épülete felé.

Vissza a tetejére